Zacher Gábor és Kálmán Norbert Zacher 3.0 – Az én mentőszolgálatom című könyve (olvass el belőle egy részletet itt) adrenalindús utazás a mentőszolgálat világába, amiben a toxikológus, mentőorvos kollégái is felidézik, hogy milyen együtt dolgozni Magyarország egyik legismertebb orvosával. A több mint 40 évet felölelő visszaemlékezésekből teljes képet kapunk arról, hogyan működik a mentőzés és hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével. A kötet megjelenése előtti napokban beszélgettünk Zacher Gáborral.
Milyen érzés volt szembenézni ezzel a 40 évvel?
Tök jó, ezt az embernek élveznie kell. Összesen nagyjából huszonnégy órát beszélgettünk Norbival, persze részletekben, ebből született a kötet. Ő kérdezett, én meséltem. Egyébként még nem olvastam a végeredményt. Azt mondtam, hogy mindaddig, amíg nem lesz meg papír alapon, addig én nem akarom elolvasni.
Ha jól értem, a nyugdíjazás és a visszavonulás valójában nem jelent teljes visszavonulást. Mi az, ami megmarad a jelenlegi szerepei közül?
Pontosan ugyanazt csinálom, mint eddig. Ugyanúgy járok a hatvani sürgősségi osztályra, dolgozom a mentőszolgálatnál, igazságügyi szakértek, előadásokat tartok, oktatok az egyetemen. Azon kívül, hogy ingyen utazom a BKV-n, meg lehetne gondosórám, és olcsóbban mehetnék be a múzeumokba vagy az uszodába, pontosan ugyanaz megy tovább, mint ami eddig. Egyelőre, persze.
Felmerül természetesen az emberben, hogy meddig lehet ezt az egészet csinálni.
A sürgősségi osztály más, ott az orvosi szoba – sokktalanító – fektető – vizsgáló – konyha sokszögében mozgok, fedett helyen. De a mentőszolgálat azért fizikálisan sokkal inkább igénybe veszi az embert: cipelni kell, be kell mászni a roncsba. Mondtam is a fiúknak, hogy ha látják rajtam, hogy már nem pörög úgy az agyam, akkor szóljanak.
És fognak?
Gyuszi biztos (Bozó Gyuszi, Zacher Gábor legközelebbi barátja a mentőszolgálatban – szerk.). Mivel az ő szavára odafigyelek, akkor majd azt kell mondanom, hogy ezt nem lehet a végtelenségig. Nem fordulhat elő, hogy „segítsétek már ki a 100 éves Gabi bácsit a mentőautóból” – legfeljebb majd akkor, ha betegként kerülök bele, de dolgozni semmiképp. Egyelőre még bírom fizikálisan. Ha még egy félmaratont lefutok, akkor szerintem egy 24 órás szolgálat is menni fog.
Az ország egyik legismertebb orvosaként nagyon sok címke ragadt önre az évek folyamán. Ilyen például „az ország toxikológusa”, és biztosan van olyan is, amiről csak ön tud. Mennyire tud ezekkel azonosulni?
Teljesen. Ezek kvázi hozzám tartoznak, pont úgy, mint a mémek. Gondolom, majd szilveszter környékén jönnek az újabbak, hogy „csak ne vele találkozz”.
Zacher Gábor - Fotók: Valuska Gábor
Ma már akár 15 másodperc is elég ahhoz, hogy valakit megismerjen a világ. Ha egy TikTok-videót Magyarországon 100-150 ezren megnéznek, az már nálunk egy jó hasítás. Ha van mondjuk egy százezres követőtáborod a Facebookon vagy az Instán, a TikTokon, akkor onnantól már populáris vagy.
Persze kapok negatív kommentet is, de aki kimerészkedik a nyilvánosság elé, az ne csak a dicséretre készüljön.
Ezeket meg kell tanulni elengedni. Ha valakiről csak jókat mondanak, akkor ott valami nagyon nem stimmel; ott beépített trollok működnek.
„Ha van valaki, akit mindenki tisztel, az Zacher Gábor. Ha előkerül a neve, akárhol, de főleg a mentőállomáson, mindenki úgy tekint rá, mint egy bölcsre” – így fogalmaz az egyik kollégája a kötetben, más pedig azt mondja, ön olyan a számára, mint egy közvetlen tanár, akivel mindent meg lehet beszélni. Ön tudja, érzi, hogy a többiek ezeket gondolják önről? Személyesen is elmondják?
Szemtől szemben nem nagyon dicsérjük egymást, de érzem a fiúkból, hogy tisztelnek. Némiképpen féltenek is, hiszen már 65 elmúltam, nem vagyok olyan friss, fitt és fiatalos, de nagyon jó a kapcsolatunk. Sokat zrikáljuk egymást, ez is belefér, de persze nincs belőle sértődés. Ez a munka ezzel jár.
Úgy képzelje el ezt a rohamszolgálatnál együtt dolgozó ötven embert, mint a brit hadsereget. A rohamcsoport nagyjából olyan státuszt foglal el a mentőszolgálaton belül, mint az SAS, a különleges légiszolgálat a hadseregen belül. Speciálisan képzett, összeszokott, jól működő csapat. Gondoljon bele, eleve rengeteg időt töltünk együtt. Egyetlen szobánk van, ahol ott vagyunk mind a hatan. Mindenkinek megvan a helye, és azt a többiek tiszteletben tartják. Együtt élünk a többiek néha furcsa szokásaival.
Tényleg olyanok vagyunk, mint egy család.
Bozó Gyuszi, az egyik legközelebbi barátja a szakmában „Zacher-simogatónak” nevezi, amikor munka közben felismerik önt az utcán, netán fotózkodni akarnak. Csapaton belül ez tényleg sosem okozott feszültséget, féltékenységet?
Nem, ezeken nevetünk. Amikor felismernek, Gyuszi mindig azt szokta mondani, hogy ő csak Zacher Gábor ikertestvére. Van, aki ezt elhiszi. Nekik is jól esik, hogy a főnököt ismerik, sosem volt ebből konfliktushelyzet. Jól elvagyunk így.
Az országos ismertség összességében inkább segítette vagy hátráltatta az orvosi munkáját?
Abszolút segítette. Meg tudtam tartani a függetlenségemet. Senkivel és semmiért nem kellett megalkudnom, hisz eleve csak abban nyilvánulok meg, ami a szakterületembe tartozik. Ettől még nekem is megvan a véleményem a napi politikáról és a világ egyéb dolgairól, amit megbeszélek otthon a feleségemmel, a gyerekkel, a barátaimmal. Az nem tartozik a nyilvánosságra, hogy mi a véleményem a Tiszáról, a Fideszről vagy a gazdaságpolitikáról. Szerintem ez fontos. Nemrég voltam a Sportrádióban, és ott például megkérdezték tőlem, hogy szerintem Marco Rossi maradjon-e szövetségi kapitány. Azt feleltem, nem tudom, nem értek a futballhoz, döntse el olyan, aki valójában ért hozzá. A véleményem megvan, de nem kell kinyilvánítanom, mert nem releváns.
Ez a fajta távolságtartás a munkájában is előjön. Úgy fogalmaz a könyvben, hogy az arcokra nem emlékszik, de az esetekre igen. Távol tartja magától a sorsokat.
Ez tudatos. Amikor kezdő orvosként a Honvéd Kórházban dolgoztam, az akkori főnököm, az áldott emlékű Záborszky Zoltán professzor úr egyszer behívott a szobájába és azt mondta, hogy a túlélés záloga a kívülmaradás. Ha belekerülsz, belesodródsz a másik ember életébe, és nem fogsz tudni reálisan gondolkodni.
Ezt mindig a hullahoppkarika-elmélettel szoktam elmagyarázni: ha benne állok a körben, hiába fordulok körbe, csak darabonként látom, de ha kívül állok és ránézek az ön korére, 360 fokban rálátok. Sokkal objektívebben tudok gondolkodni, akár cselekedni, mint az, aki belül áll és nem lát rá az egész problémára.
Amikor egy beteg nekem azt mondja nekem, hogy képzelje magát a helyembe – nem tudom, én a saját életemben, a saját helyemben vagyok.
Tanulható a kívülmaradás?
Szerintem valamilyen szinten igen, de kell hozzá egy speciális állapot, ami talán kívülről flegmaságnak tűnik. Nem igaz, hogy nem érzek semmit, de lehet, hogy az látszik rajtam, hogy csak a következő feladat érdekel, amit meg kell oldani. De nem rejtem el magamban, hogy egyszer majd váratlanul felszínre törjön. Ilyen biztos, hogy nem lesz. Legfeljebb elmegyek futni.
A sport mellett még mi az, ami testileg és lelkileg épen tartja?
A család nagyon fontos. Meg az a négy gyilkos tacskó otthon. Imádom őket. Az ember bármilyen fáradtan, mérgesen megy haza, ők jönnek, ugrálnak, mindig örülnek. Ma este Bajnokok Ligája lesz, ilyenkor félig elheveredve ülök a kanapén, a kutyák, Málna, Lina, Mona Lisa és Zseton – ő az egyetlen fiú – rajtam fekszenek. Aztán ott van a munka.
A mai napig szeretettel megyek be dolgozni.
Ez a munka változatos, és én így szeretem. Lehet, hogy délig ki sem vonulunk, de az is lehet, hogy épphogy csak leteszem a holmimat, és már csipog, hogy összeütközött két repülőgép. Nem tudjuk, mit hoz a következő pillanat, és pont ez a jó benne.
Térjünk át egy kicsit a szürke magyar valóságra. A segítségre szorulók között a könyvben több eset, példa visszatér. Az egyik ilyen a részeg a Blahán. A másik a magatehetetlen hajléktalan, és többször esik szó a könyvben a fűtetlen lakásban, egyedül élő idősekről. Ezek persze nagyon más helyzetek, de mi lenne a legfontosabb rendszerszintű változás, amit meg kellene tenni, hogy minél kevesebb ember kerüljön ilyen méltatlan helyzetbe?
Ezek sajnos klasszikus történetek. Az elmúlt évben a szegénységi küszöb alatt élő emberek száma megsokszorozódott. Leginkább nyugdíjasokról van szó, akik hatszor annyian élnek a szegénységi küszöb környékén vagy alatta, mint korábban. A szociális ellátórendszerünkön hatalmas lyukak éktelenkednek, amin egyszerűen átzuhannak az emberek. Európa az egyedüli olyan kontinens, ahol az idősebbek többen vannak, mint a 18 év alatti fiatalok, és az EU korfája 2100-ra nagyon meg fog változni.
Lesz egy elöregedő társadalom, akiről egyre inkább gondoskodni kell, és erre föl kell készülni.
Tovább élünk, egyre több olyan betegség lesz, amit talán meg tudunk gyógyítani vagy a romlását tudjuk lassítani, de a kor előrehaladtával egy csomó sorsszerű betegség kialakul. Például az ízületek már nem olyanok, mint 25 éves korunkban. Gondoskodni kellene arról, hogy a szociális hálón tátongó lyukakat befoltozzuk – ápolási otthonok, ápolási osztályok, krónikus rehabilitációs osztályok. 75 év van hátra ebből az évszázadból, és ha most nem gondolunk arra, hogy a szociális hálót hogyan tudjuk fejleszteni, hogyan tudunk szakembereket képezni, akkor majd amikor szembesülünk vele, megint kapkodni fogunk.
Úgy látja, hogy egyelőre senki nem foglalkozik ezzel?
Én nem látok konkrét megoldási javaslatokat. Szerintem, ami aktuálisan érdekli politikát az a 2026 áprilisa. Nem tudnak másban gondolkodni. Most arról szól a történet, hogy túlélünk vagy nem élünk túl, és ez mindenre rányomja a bélyegét, a drogpolitikára, a jövőépítésre. Kétpólusúvá vált az ország, egyre durvábbak az egymással szembenállók, akik nem választási ellenfelek, hanem választási ellenségek. Nem tudom, hogy mikor lesz fizikai atrocitás.
A könyvben a „döbbenetes pesti közönyről” is beszél, méghozzá abban a kontextusban, hogy földön fekvő emberekhez, főleg hajléktalanokhoz nagyon gyakran a külföldiek hívnak segítséget, nem a magyarok. Megmondom őszintén, én is elsétálok naponta sok magatehetetlen ember mellett, mert nem tudom, hogy ki az, aki segítségre szorul és ki az, aki így él. Egy felelős állampolgár mit tehet ilyen helyzetben?
Mi lenne, ha felhívná azt a fajta utcai szolgálatot, amelyik lehet, hogy ismeri az illetőt, és tudja, hogy Jancsi Pista Bandi általában a Szent István körúton szokott lapulni, és az oké?
Még nyáron volt egy érdekes eset. A bátyámmal meg a fiammal mentünk ebédelni, ők előbb értek oda, én gyalog mentem át a Margit-hídon. Ült egy fickó az északi oldalon, nekidőlve a korlátnak, félmeztelenül. 38 fok volt. Az emberek elmentek mellette. Azt tudjuk, hogy a hidegben az ember megfagy, de ha ő ott ül a tűző napon, fél vagy háromnegyed óra alatt hőgutát fog kapni. Hívtam a mentőt, összeszedték a szerencsétlent, megmérték a hőjét, és már akkor 38 fok fölött volt. Ha még egy fél órát kint ül, fölmegy 42-re és megfő.
Ön az utcán valójában mindig dolgozik?
Ez a szakmám. Ha tudok, segítek. Az éjszaka jöttem haza Mátészalkáról autóval, nagyjából olyan fél egy körül ott jártam az M3 bevezető szakaszán az egyik fölüljárón, és volt egy baleset. Láttam, hogy ott áll két mentőautó, picit lelassítottam, lehúztam az ablakot. Ismertem a fiúkat, kiszóltam, hogy kell-e valamit segíteni, és azt felelték, nem, köszönjük szépen, így továbbmentem. Ha azt mondták volna, hogy kell, akkor minden további nélkül megállok. Nemrég jöttem haza Erdélyből, és Szatmárnémeti után megelőzött egy román mentőautó. A magyar határállomásnál épp újraélesztettek valakit. Természetes, hogy megálltam, segítettünk. Szerencsére sikeres volt az újraélesztés.
Azt mondják a kollégái, hogy nem tudják elképzelni a mentőállomást ön nélkül.
Persze, hát ki fogja összesöpörni a csikkeket?
Ez kölcsönös érzés?
Nagy űr lenne. Ha azt mondanák, holnaptól nem kocsizhatok, az olyan érzés lenne, mintha egy létfontosságú szervem nem funkcionálna tovább.
(Fotók: Valuska Gábor)
