„A nyelv csapdába esett a fejemben” – állapítja meg az Egy perc csend című regény főhőse, aki egy agyvérzés hatására elveszíti beszédkészségét, és ennek következtében hirtelen szembetalálja magát a múltjával. A betegség okozta csendben emlékezni kezd az életére, melyet visszatekintve üresnek és eseménytelennek érez. A felnőttként elsajátított, huszonévesen birtokba vett nyelv elvesztése, és az anyanyelvhez való kényszerű visszatérés felszakítja a múlt sebeit és rávezeti az idősödő asszonyt arra, hogy végiggondolja élete alakulásának legfontosabb állomásait. Cecilie Enger ezúttal is egy női sorsot tár elénk, melyben a gyerekkori szeretethiány, az íróvá válás kudarca, a gyermektelenség, a kiüresedett házasság és az öregedés kérdései is helyet kapnak. És mindezek kapcsán felmerül a kérdés, létezik-e olyan, hogy elvesztegetett élet?
A norvég írót nem kell bemutatni a hazai olvasóközönségnek, hiszen ez már a negyedik kötete magyarul, mely ezúttal is a Typotex Kiadó jóvoltából és Petrikovics Edit tolmácsolásában látott napvilágot. Az Anyám ajándékai, a Lélegezz és A fehér térkép (melynek apropóján a szerző 2022-ben a Margó Fesztiválra is ellátogatott) egyaránt különleges női sorsokat dolgoznak fel, utóbbi például az első női hajótulajdonosok életét vázolja fel, akik döntéseikkel és választásaikkal radikálisan szembementek a korabeli társadalmi normákkal. Az idén megjelent Egy perc csend című kötet hőse ezzel szemben teljesen átlagosnak tűnik, élete eseményekben szegény, de az, ahogyan saját sorstörténetére tekint, egyáltalán nem nevezhető szokványosnak vagy hétköznapinak.
Visszatérés az anyanyelvhez
A történet a 2020-as évekbe vezet, a pandémia kellős közepére: a norvég származású Åsta Pettersen-Cooper ekkoriban Varsóban él angol diplomata férjével, anyagi jólétben, viszonylagos nyugalomban.
A nő azonban váratlanul agyvérzést kap, és ennek következtében afázia alakul ki nála, mely elsősorban felnőttként elsajátított nyelvét, az angolt teszi használhatatlanná.
Anyanyelvét, a norvégot viszont alig érinti az agyi katasztrófa, így kezelőorvosa arra biztatja, kezdje el újra használni, olvasson, beszéljen, vagy akár írjon ezen a régi-új nyelven.
A nő komolyan veszi az orvos tanácsát, és mivel anyanyelvét kizárólag a házukba társalkodónőként beköltöző norvég lánnyal használhatja, hogy elüsse a fennmaradó időt, naplót kezd vezetni. A gyerekkor nyelvéhez való visszatérés pedig magával hozza a gyerekkori emlékeket is, a kisboltot üzemeltető norvég család történetét, a kislányét, akit soha nem szeretett az anyja, akit becsapott az apja, és aki kénytelen volt végignézni kedvenc lova borzalmas halálát. És persze a kamaszét, akinek fiatal irodalomtanára mutatta meg az utat a könyvek izgalmas világába, és akit ő kegyetlenül elárult.
Az élethazugságok elutasítása
„Ki vagyok én most angol nyelv nélkül?” – teszi fel a kérdést a visszaemlékezést író főhős-elbeszélő, mikor visszatér az anyanyelvéhez. Mintha a nyelvváltással együtt levetné magáról az eddig hurcolt, az évek során rákövült idegenség burkát, és közelebb kerülne valódi önmagához. Az anyanyelv így nemcsak kényszerűségből újra használt nyelv lesz, hanem a szembenézés nyelvévé is válik.
A naplóírás során Åsta tényleg vakmerő őszinteséggel néz szembe a múlttal, készíti el személyes számvetését. A visszaemlékezés évtizedeket ölel fel, de nem vesz számba mindent, csak a legfontosabb, boldog vagy traumatikus pillanatokat eleveníti fel, és természetesen értelmezi is őket a jelen perspektívájából. Az emlékek sorából megismerünk egy lányt, aki valaha tele volt álmokkal, világpolgár életmódot remélt, írói karrierről és boldogságról, izgalomról ábrándozott.
És megismerjük az utat, melyen járva ezek az álmok szépen lassan kifakultak, elhalványultak, majd végképp szertefoszlottak.
A naplóíró meghatározó kamaszkori olvasmányairól is beszél, és közülük különösen fontos kiemelni Ibsent, akiről a következőket írja egy beszélgetésre visszaemlékezve: „Igen, én is így gondolom. Hogy vannak, akiket összetörhet ez az Igazság. Talán ismered azt az idézetet A vadkacsából: »Ha egy átlagembert megfoszt élete nagy hazugságától…?«”
Ibsen elképzelésének lényege, hogy ha valakit megfosztunk élete nagy hazugságától, akkor megfosztjuk a boldogságától is, mert az emberek gyakran hazugságokba kapaszkodnak, hogy elviselhetőbbé tegyék az életüket. Illúziókba menekülnek, hogy elfogadhatóvá tegyék az elfogadhatatlant.
Azért fontos ez, mert Åsta végül nem köti meg ezt a kompromisszumot, élete utolsó fejezetében, anyanyelvéhez visszatérve, betegen is van ereje ellenállni a hazugságnak – a sajátjának és másokénak is. Mivel őszinte és végtelenül személyes naplójában kendőzetlenül, hibáival, rossz döntéseivel, dühével, keserűségével együtt látjuk, nem válik szerethető karakterré, de az, amit tesz, mindenképpen tiszteletet ébreszt bennünk. A végére egy rendkívül erős nőt látunk, aki kíméletlenül vágja el a menekülőútvonalakat, az élethazugságok lehetőségét, és bár nyilvánvaló, hogy az életéből nincs sok hátra, nem áltatja magát semmivel.
Beteljesületlen, üres élet
Szembenéz azzal, hogy az élete valójában nem teljesült be (már ha beteljesülhet egy élet egyáltalán), nem vált anyává, nem lett író, sem a karrierje, sem a családi élete nem alakult az elvárások szerint, bár az tény, hogy látszólag kényelmes élet jutott neki.
De olyan élet, melynek a lehetőségei nem teljesedtek ki, melyben minden félbemaradt.
Talán éppen az orvos tanácsára elkezdett írás változtat ezen, az önkifejezésben végre eljuthat oda, hogy valami önmaga számára is jelentőset alkot, még akkor is, ha közben ennek az értelmét is megkérdőjelezi: „Egyáltalán kinek írom ezt? Magamnak? Nincsenek gyerekeim, akik kíváncsian kutatnák a »történetemet«. Talán csak az az ösztön hajt, amely naplóírásra készteti az embereket. Vagy hogy késsel egy fa törzsébe véssék a nevüket. Vagy hogy a síbotjukkal a friss hóban hagyják a kézjegyüket. Írásban szeretnének nyomot hagyni maguk után.”
A regény zárlata nem hoz feloldozást, a szembenézés nem fordul(hat) idillbe, nem a happy end, hanem a lelkierő és a bátorság az, ami megfoghatja az olvasót ebben a könyvben. A borító kiválóan visszaadja a szövegben megjelenített élet lényegét: az üres fotel az elhagyatott, kopott nappaliban szimbolikus képe is lehet annak a sorsnak, melyet Asta élt – az eltékozolt, felesleges életnek. De a kép mögött ott van az a bátor tekintet is, melynek gazdája rezzenéstelenül néz szembe ezzel az ürességgel, úgy, hogy egy pillanatra sem fordítja el a fejét.
