Hegyi Ede: A telek (6.)

Nyár van és gyilkos forróság, hatkor kelünk, tizenegyig vagyunk kint, utána bevonulunk a házba, és négy előtt csak rendkívül szükséges esetben mozdulunk ki, a talaj már reggel nyolc körül éget, minden nap leveszem a papucsom, hogy kipróbáljam, és minden nap ugyanarra jutok, igen, ez állati forró, fölöttünk a határtalan fény, alattunk a sívó homok, nincsen árnyék szinte sehol, csak a ház körül néhány birsalmafa alatt és nyolc tuja alatt a bejáratnál, amik lassan magasabbra nőnek a háznál is, napközben egyedül bent és a pincében elviselhető, tizenegy után behúzzuk a sötétítőket, várjuk a kinti enyhülést, főzünk és mosogatunk, pontosan délben eszünk és megint mosogatunk, kártyázunk vagy társasozunk vagy csak ledőlünk a heverőre vagy a díványra és olvasunk, olvasunk bármit, ami éppen a kezünkbe akad, szól a tévén a három adóból valamelyik, aztán néha csak úgy elszáll, abbahagyja a működést, és hallgatjuk a fenséges, mindent eluraló, időtlen csöndet, amit csak az éppen olvasott könyvek lapjainak sercegése és a szuszogásunk szakítgat meg szinte ritmusra, 

itt olvastam először olyat, amitől tényleg kurvára féltem, nyolc voltam, és azt a könyvet vettem le a polcról, amin kutya van,

Stephen King (akkor még Sztefen) írta, Cujo a címe, napokig csak arra tudtam gondolni, hogy szegény kutya meg szegény család meg az egész rohadt világ mennyire el van baszva, és egyáltalán miért kellett ezt leírni (akkor még nem tudtam, hogy Stephen sem tudta, hogy miért, mert éppen kokainban és alkoholban áztatta az elméjét), de közben csodálatos volt ennyire félni, különösen abban az irtózatos sötétben, ami itt faluhelyen van éjszakánként, amikor többen is egyedül van az ember, az esti híradó után megáll minden, egyszerűen csak megszűnik a mozgás, a szomszédok behúzódnak a házaikba és a félelmeikbe és az álmaikba, néha persze ugatnak a kutyák, de aztán újra visszatér a hangtalanság vákuuma, szinte kiszakítja az agyadat, és csönd van, rohadt nagy csönd és sötét, nagyanyám alszik a heverőn, én meg nézem a plafont, illetve nem, nem a plafont, hanem a plafon helyén azt a feketeséget, ameddig el sem látok, lehet, hogy csak a tőlem tizenöt centire lévő feketeséget nézem, és az is lehet, hogy történetesen ugyanazt a feketeséget nézem, ami akárhány centire van tőlem, mert mindenhol csak feketeség van, és persze nem tudok elaludni, 

nem bírom azt, hogy nem szól semmi, hogy semminek nincsen zaja,

aztán ha mégis sikerül, akkor mindig olyan, mintha csak percekre hunytam volna le a szemem, mert gyorsan és hirtelen jön az ébredés, lehet, hogy a levegő az oka, azt mondják, errefelé tiszta (minden faluban ezt mondják, büszkék a levegőjükre), és ami biztos, hogy hatkor beleszippantani a még enyhén csípős reggelbe tényleg nagyszerű érzés, felüdülünk, belekezdünk a napba, reggelire azt esszük, ami megtermett, ami meg tudott teremni annak ellenére, hogy termőföld a következő húsz faluban sincsen, mert mindenhol tényleg csak homok van (meg kiváló levegő), és mégis valahogy a rengeteg befektetett munka meghozza a gyümölcsét (és zöldségét), amihez kenyeret és vajat és felvágottat eszünk és tejet iszunk, aztán kimegyünk a kertbe és órákon át kúszunk és térdelünk és hajolunk és kapálunk és ásunk és gyomlálunk és irtjuk a kártevőket, és olyan, mintha minden nap ugyanazt csinálnánk, és mintha minden nap elölről kéne kezdeni,

mintha a természet éjjelente visszarendezkedne eredeti állapotába,

de nézd csak, mondja nagyanyám, az a paradicsom ott hátul azon a bokron már pirosodik, szép nagy lesz, és ez feltölti az embert, és mégsem érzi olyan haszontalannak a kúszást és a térdelést és a hajolást és a kapálást és az ásást és a gyomlálást és a kártevőirtást, hetente egyszer meg elmegyünk a boltba, akkor is hatkor kelünk, hogy hétre készen legyünk, hogy nyolcra odaérjünk, ilyenkor először elmegyünk a vonatsínekig, aztán letérünk jobbra, a töltés mellett megyünk végig egészen a falu központjáig, ahol ott van ez a kicsi és jelentéktelen bolt, Pesten az ilyet hívják kisközértnek, itt meg ez a minden, ebből él mindenki, megpakolunk három szatyrot, az egyiket közösen visszük egy-egy fülénél fogva, ami állati suta dolog, de máshogy nem tudjuk megoldani, baktatunk vissza a töltés mentén, az ilyen délelőttökön már csak snapszerezünk vagy römizünk, aztán főzünk és ebédelünk, várunk négyig, kimegyünk dolgozni, hétre végzünk és kiülünk este a verandára, megvacsorázunk és próbáljuk elhajtani a kajánkra szálló legyeket, nézzük az egyre sötétedő és csöndesedő tájat, 

és nyolckor bekapcsoljuk a tévét, megnézzük a kötelező reklámokat,

és hetente egyszer, általában péntekenként vetítenek valami olyan filmet, amit szívesen nézünk, ilyenkor egészen későig ébren vagyunk, szombatonként meg takarítunk és mosunk és teregetünk, meg néha süteményt sütünk vagy palacsintát, hozzá levest eszünk abból, ami éppen rendelkezésünkre áll, általában borsóból, az szinte mindig van, a szomszédasszony is szokott adni, akit nem igazán kedvelünk, mert egyetlen témája van, az egészsége, pontosabban annak a részleges hiánya, és ha elkap minket, akkor nem lehet szabadulni, akkor ott kell állni a kerítésnél, és hallgatni és bólogatni kell, és együtt kell érezni, igen, Erzsikém, ilyenek az orvosok, mondja nagyanyám a meggyőződés leghaloványabb jele nélkül, látszik rajta, hogy nagyon menne, de nem lehet, mert Erzsikém ennél kitartóbb és magányosabb, és már a kezembe nyomta a sárga tálban a héjas zöldborsót, már megvásárolta a hallgatásunkat és a beleegyezésünket és a megértésünket, mi pedig belementünk a tranzakcióba, szóval a szíve, az epéje, a háta, a dereka, a veseköve, ne is mondd, Erzsikém, veti közbe nagyanyám, és látom rajta, hogy fejben egészen máshol jár, aztán egyszer csak vége lesz, valahogy megszakad vagy elfogy, ezt sosem lehet megállapítani, egyszerűen csak már nem terjednek a levegőben a hangszálai által keltett rezgések, elkészül a borsóleves is, ebéd után ledőlünk a kanapéra, és nézzük a délutáni sorozatokat, tudod, gyerekem, veti közbe, bármennyire sajnálom, én nem bírom elviselni ezt a nőt, de hát mindig elviseled, nem, kérdezek vissza. Az is igaz, feleli.