A 10. Margó-díjat október 10-én adják át a Margó Irodalmi Fesztiválon. A döntőbe került tíz elsőkötetes szerzővel készült interjúkat itt találod: Gubis Éva, Marton Krisztián, Kovács Dominik és Viktor, Ivánovics Beatrix, Weber Kristóf, Kemény Lili, Biró Zsombor Aurél, Görcsi Péter, Tankó Andrea, Gyuricza Gergely.
A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet, a rövidlistáról pedig a négytagú zsűri választja ki a nyertest. Czinki Ferenc után most ismerd meg a zsűritagok közül Antal Nikolettet!
Mesélj magadról pár mondatban. Hol kezdődött és milyen most a kapcsolatod az irodalommal?
Az én esetemben nincs klasszikus pálya, hosszú évek óta kulturális városfejlesztéssel és kreatív-kulturális intézmények koncepcionálásával foglalkozom. Viszont nem tenném ezt, azt hiszem, ha nem irodalmárként végeztem volna és ha ez nem határozná meg alapjaiban is a mindennapjaimat. No, meg ha Szegedy-Maszák Mihály nem mondja azt a sikeres PhD-felvételim után, hogy jó lenne végre, ha kezdenék valamit az irodalom és építészet kapcsolatával. Fogalmam nem volt akkor, miért kéri éppen ezt. Mondatfetisiszta vagyok, sajnálom,
szeretem, ahogyan a mondatok egyre zártabb struktúrákat nyitnak meg számomra.
Ez ugyanolyan revelatív élmény, mint felülről látni egy várost, ahogyan az utcák és terek elrendezése mindent megértet veled, hirtelen látod a helyed az egészben, segít megváltoztatni a pozíciód, az önmagadról alkotott képed. A megértés kísérlete köti össze a kettőt.
Hat évig vezettem a Fiatal Írók Szövetségét, de legalább egy évtizeden át volt nagyon fontos része az életemnek. A Margó-díj ugyan prózakötetekről szól, de nekem kifejezetten fontos, hogy lírával is foglalkozzam, az Élet és Irodalomban megjelenő interjúim alanyai is általában költők. Sok drámapályázatot zsűrizek, foglalkozom olyan intézménnyel, ami független társulatoknak ad helyet, nem lehet elmenni amellett, milyen alapvetés ennek a szegmensnek a támogatása. Ezek a mindenhonnan érkező szövegek tényleg keresztül-kasul hatják át az életemet.
Mondj egy olyan magyar vagy nemzetközi első prózakötetet, amely számodra fontos vagy amit meghatározónak tartasz. Miért különleges ez a mű? És szerinted miben rejlik az első könyv varázsa, miért érdemes elsőköteteseket olvasni?
Ha a Margót nézem, akkor Harag Anita, Halász Rita és Vonnák Diána első prózaköteteit is kiemelkedőnek tartom; és bár mai napig erősen él bennem a Látlak és az Évszakhoz képest hűvösebb, mégis a Mély levegő az, aminek eszembe jutnak a mondatai. Nem tudom A kis hableányt úgy olvasni a gyerekeimnek, mint ahogyan régen gondoltam rá, hiszen a regényben fontos intertextus lesz a hang elvételének, illetve odaadásának, feláldozásnak a gesztusa miatt. Nyomasztó sűrűséggel olvashatunk arról, milyen egy bántalmazó kapcsolat, a legkisebb és legjelentéktelenebb nyelvi megnyilvánulásokkal kapcsolatosan is érzékletes. Gyanakvóvá tesz minket.
Az első kötetnél mindig nagyon érdekes, hogy mi kerül a középpontjába, hiszen attól kezdve kicsit az egész szerzőt meghatározza.
Nehéz kitörni abból, amit az első könyvből megtudunk, főleg, ha az valóban jelentős vagy különleges.
Mindig is nagyon érdekelt, hogyan indul el egy-egy szépírói pálya, milyen hatások, milyen szocializációs tényezők összességeként, hogyan látják magukat a nagyon fiatalok és a kicsit idősebbek. Ez nekem izgalmas, a munkámban mindenhol az inspirál, ha sok olyan ember vesz körül, akik a pálya elején vannak, akik friss tudással jönnek ki az egyetemekről. Gondolom, ezért találnak meg folyamatosan az olyan feladatok, amelyekben fiatal vagy egy-két kötettel a hátuk mögött lévő szerzőkkel, fiatal drámaírókkal és színházcsinálókkal kell foglalkoznom.
Hogyan olvasol zsűriként? Mik a legfőbb szempontjaid az értékelésnél?
Ugyanúgy olvasok, mint bármikor máskor és mivel nagyon sok dologgal foglalkozom és ezerfelé van a figyelmem, ezért különösen értékes az olvasás, hiszen azt garantálja a rohanásban, hogy elmélyedjek valamiben. Erre muszáj nagyon tudatosan figyelnem, egyszerűen egy idő után nem vagyok jól, ha nincs meg ez az elmélyült munka. Éppen ezért
a margós könyveknél is az a kérdés, mennyire vagyok benne a könyvben vagy ha nem, miért nem,
és nem tudom figyelmen kívül hagyni, ha valami folyamatosan motoszkál bennem akkor is, ha nem olvasom az adott szöveget éppen. Sok ilyen élményem volt, lehet vitatkozni, hogy ez helyes-e vagy sem, de ez egy elsődleges szempont. Azt gondolom ugyanis, mindennel, a nyelvvel, annak a sűrűségével, plasztikusságával, a mondatok kifejezőerejével is ez áll kapcsolatban. Minket professzionális olvasásra treníroztak, eleve prekoncepciókkal kezdünk neki a könyveknek, amiket nem tudunk levetkőzni. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ezzel tudatosan foglalkozni kell, például ha nagy a fennforgás (legyen ez a kötet minősége vagy témaválasztása miatt) egy-egy könyv körül: ott végig kell gondolni, mennyit engedek be és mi az, amit kint tartok, mielőtt valamire jutunk együtt a mű meg én.
Milyen tendenciákat látsz az elmúlt években az első prózakötetes szerzőknél?
Mindig izgalmas kérdés, hogy mennyire lesz autofikció, mennyire érvényesül benne az „én”. Ezek a kötetek gyakran felnövéstörténetek vagy a gyerekkor erős lenyomatai, a kulturális szocializáció szövegei, a családi élet kivetülései és ezek engem végtelenül izgatnak. Nagy életműveket is szeretek az elején kezdeni és nem a linearitás miatt, hanem mert sokszor azt tapasztalom, az első kötet a későbbiek megértéséhez is sokkal közelebb visz.
Zsűritagként mi volt számodra az utóbbi évek legemlékezetesebb Margó-díj pillanata?
Az, hogy tényleg mennyire közel tud hozni az irodalom, mert ott ülünk a zsűrivel, akik mind végigolvasták ugyanazokat a könyveket, amiket én, és
teljes világok rajzolódnak ki akkor, amikor kiderül, ki hogyan közelít egy-egy szöveghez.
Ezt nem tudom megunni soha, senkivel. Van olyan mai napig tartó barátságom, ami konkrétan azzal kezdődött, mert olyan hosszan és olyan jót beszélgettünk egy könyvről egyszer régen a Múzeum Kávézóban.
