Kirják József Vízér című díjnyertes fotója került Vonnák Diána debütáló kötetének borítójára, amelynek tervezője Féder Márta volt. A képet maga a szerző választotta, a Kiskunság látható rajta, amely felülnézetből szinte egzotikus tájnak látszik: a szikes, töredezett talajon átszalad egy világoskék folyó, amelynek elágazásai aztán belefutnak egy élénksárga mezőbe. Fentről nézzük a tájat, mintha csak repülőn ülnénk, ez a perspektíva pedig nagyon jól illik a Látlak novelláihoz, amelyekben a szereplőkkel együtt gyakran landolunk más országokban, néha pedig haza is térünk Magyarországra. Bár a bevándorlás és a kivándorlás az utóbbi években központi téma volt, érdekes módon viszonylag kevés lenyomata van a hazai irodalomban a külföldre költözés hatásainak, azoknak az ellentmondásos érzéseknek, amelyek az otthon elhagyását kísérik: a kívülállásnak, a szabadság és idegenség megélésének, vagy épp a honvágynak. Vonnák Diána – aki maga is több helyen, Ukrajnában, Magyarországon és az Egyesült Királyságban élt – arra tett kísérletet, hogy ezeket a tapasztalatokat ragadja meg a szövegeiben.
A Látlak tizenhét novelláját leginkább a sokféleségük köti össze.
Minden egyes írásban teljesen más térbe érkezünk meg és más elbeszélő kísér minket végig. Mindenféle korú és nemű narrátorunk van, akik a világ legkülönbözőbb országaiban keresik a helyüket. Akad köztük olyan, aki egy közép-ázsiai buddhista kolostorban él, van kiküldetésben lévő építészmérnök, Közel-Keleten tanuló egyetemista és az ukrán helyzetről tudósító riporter is. A lehető legkülönbözőbb nézőpontok kerültek egymás mellé a kötetben, és ezek a szereplők mind cipelik is a maguk E/1. személyű perspektíváját, amelyen keresztül ránéznek az idegen országokra és életekre. „Éreztem, hogy idegen vagyok, akkor is csak kívülálló, ha ott állok vele a tömegben mindennap.”
Az őszi Margóra időzítve jelent meg Vonnák Diána első novelláskötete (Látlak), a szerzővel Tompa Andrea beszélgetett. Utóbbit most teljes terjedelmében vissza lehet hallgatni.
Nekünk, olvasóknak nincs mindig könnyű dolgunk, hogy rásimuljunk ezekre a nézőpontokra. A novellák rövidek és sűrűek, sok sejtetéssel dolgoznak, sokszor oldalakba telik, mire megtudjuk, ki az elbeszélőnk és merre járhatunk. Bolyongunk a szereplőkkel együtt otthontalanul a világban, és ahogyan ők is, úgy mi is a kívülállók közönyével és távolságtartásával nézünk rá az eseményekre, amelyek egyszerre érződnek nagyon ismerősnek és mérhetetlenül idegennek.
Minden egyes történetben külön világok épülnek fel,
ezek főként benyomásokból, érzésekből rajzolódnak ki. Ezek a világok sokszor kissé nyomasztónak, álomszerűnek és kiismerhetetlennek tűnnek. Bodor Ádám prózáit olvasva érez az ember hasonlót. „Ha megvan a ritmus, álomszerű a séta, egy videoklip az egész.”
A Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Vonnák Diána kulturális antropológus első novelláskötetét. A Látlak nézőpontjairól, tágasságáról és idegenségélményéről Tompa Andrea faggatta a szerzőt, közreműködött Jéger Zsombor.
Az írások nyelvezete sűrű, enigmatikus, sokszor már-már költői. Erősen otthagyta a nyomát a köteten, hogy a szerző kulturális antropológus. Tulajdonképpen tekinthetünk úgy a Látlak novelláira, mint egy művészi kísérletre, amely az antropológiai nézőpontot szépirodalmi eszközzé alakítja át: olyan közel megyünk egy másik közösséghez, hogy belelássunk az életükbe, a problémáikba, a kultúrájukba, de annyira távol maradunk, hogy le tudjuk írni, mit látunk, mi mindent figyeltünk meg. Ennek a kettőssége és ellentmondásossága végigkíséri az egész kötetet. „Addig gondolkodtam rajta, elmúlik-e valaha, eltűnik-e az otthon háttere, amihez képest más itt, hogy talán éppen a figyelmem tette ilyenné. Már mindig kontrasztokban fogok látni, kétszer olyan élesen mindent, ami más.” (Az egyes novellákat egyébként kis fekete-fehér fotók vezetik fel, ezek azonban nem tesznek hozzá sokat a kötethez.)
Témáit tekintve a novellák szintén nagyon sokfélék, a közös bennük a társadalmi problémák iránti érzékenység, emiatt sok nehéz, szélsőséges élethelyzet szűrődik be a kötetbe az epilepsziától az anorexián át, az érzelmi elhanyagoltságtól a béranyaság utóhatásain keresztül egészen a háborús konfliktusokig. Közben
végig meghatározó marad otthon és az otthontalanság kontrasztja,
a bűntudat, az elveszettség, a veszélyérzet, a szabadság és az elkerülhetetlen veszteségek elegyéből áll össze a kötet alaphangja. „Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk” – fogalmazta meg Tompa Andrea a fülszövegben. Ennél pontosabban nehéz is megragadni, milyen kötet a Látlak, olvasás közben az emberre egyszerre nehezedik rá a Föld tágassága és szűkössége, mintha egyszerre érne utol a tériszony és klausztrofóbia, illetve a tudat, hogy valójában nincs biztos helyünk a világban.
