Kirják József Vízér című díjnyertes fotója került Vonnák Diána debütáló kötetének borítójára, amelynek tervezője Féder Márta volt. A képet maga a szerző választotta, a Kiskunság látható rajta, amely felülnézetből szinte egzotikus tájnak látszik: a szikes, töredezett talajon átszalad egy világoskék folyó, amelynek elágazásai aztán belefutnak egy élénksárga mezőbe. Fentről nézzük a tájat, mintha csak repülőn ülnénk, ez a perspektíva pedig nagyon jól illik a Látlak novelláihoz, amelyekben a szereplőkkel együtt gyakran landolunk más országokban, néha pedig haza is térünk Magyarországra. Bár a bevándorlás és a kivándorlás az utóbbi években központi téma volt, érdekes módon viszonylag kevés lenyomata van a hazai irodalomban a külföldre költözés hatásainak, azoknak az ellentmondásos érzéseknek, amelyek az otthon elhagyását kísérik: a kívülállásnak, a szabadság és idegenség megélésének, vagy épp a honvágynak. Vonnák Diána – aki maga is több helyen, Ukrajnában, Magyarországon és az Egyesült Királyságban élt – arra tett kísérletet, hogy ezeket a tapasztalatokat ragadja meg a szövegeiben.
A Látlak tizenhét novelláját leginkább a sokféleségük köti össze.
Minden egyes írásban teljesen más térbe érkezünk meg és más elbeszélő kísér minket végig. Mindenféle korú és nemű narrátorunk van, akik a világ legkülönbözőbb országaiban keresik a helyüket. Akad köztük olyan, aki egy közép-ázsiai buddhista kolostorban él, van kiküldetésben lévő építészmérnök, Közel-Keleten tanuló egyetemista és az ukrán helyzetről tudósító riporter is. A lehető legkülönbözőbb nézőpontok kerültek egymás mellé a kötetben, és ezek a szereplők mind cipelik is a maguk E/1. személyű perspektíváját, amelyen keresztül ránéznek az idegen országokra és életekre. „Éreztem, hogy idegen vagyok, akkor is csak kívülálló, ha ott állok vele a tömegben mindennap.”
Az őszi Margóra időzítve jelent meg Vonnák Diána első novelláskötete (Látlak), a szerzővel Tompa Andrea beszélgetett. Utóbbit most teljes terjedelmében vissza lehet hallgatni, mi pedig pontokba szedtünk néhány érdekes megállapítást. (Korábbi beszámolónkat ITT olvashatjátok).
Nekünk, olvasóknak nincs mindig könnyű dolgunk, hogy rásimuljunk ezekre a nézőpontokra. A novellák rövidek és sűrűek, sok sejtetéssel dolgoznak, sokszor oldalakba telik, mire megtudjuk, ki az elbeszélőnk és merre járhatunk. Bolyongunk a szereplőkkel együtt otthontalanul a világban, és ahogyan ők is, úgy mi is a kívülállók közönyével és távolságtartásával nézünk rá az eseményekre, amelyek egyszerre érződnek nagyon ismerősnek és mérhetetlenül idegennek.
Minden egyes történetben külön világok épülnek fel,
ezek főként benyomásokból, érzésekből rajzolódnak ki. Ezek a világok sokszor kissé nyomasztónak, álomszerűnek és kiismerhetetlennek tűnnek. Bodor Ádám prózáit olvasva érez az ember hasonlót. „Ha megvan a ritmus, álomszerű a séta, egy videoklip az egész.”
A Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be Vonnák Diána kulturális antropológus első novelláskötetét. A Látlak nézőpontjairól, tágasságáról és idegenségélményéről Tompa Andrea faggatta a szerzőt, közreműködött Jéger Zsombor. Fotó: Posztós János
Az írások nyelvezete sűrű, enigmatikus, sokszor már-már költői. Erősen otthagyta a nyomát a köteten, hogy a szerző kulturális antropológus. Tulajdonképpen tekinthetünk úgy a Látlak novelláira, mint egy művészi kísérletre, amely az antropológiai nézőpontot szépirodalmi eszközzé alakítja át: olyan közel megyünk egy másik közösséghez, hogy belelássunk az életükbe, a problémáikba, a kultúrájukba, de annyira távol maradunk, hogy le tudjuk írni, mit látunk, mi mindent figyeltünk meg. Ennek a kettőssége és ellentmondásossága végigkíséri az egész kötetet. „Addig gondolkodtam rajta, elmúlik-e valaha, eltűnik-e az otthon háttere, amihez képest más itt, hogy talán éppen a figyelmem tette ilyenné. Már mindig kontrasztokban fogok látni, kétszer olyan élesen mindent, ami más.” (Az egyes novellákat egyébként kis fekete-fehér fotók vezetik fel, ezek azonban nem tesznek hozzá sokat a kötethez.)
Témáit tekintve a novellák szintén nagyon sokfélék, a közös bennük a társadalmi problémák iránti érzékenység, emiatt sok nehéz, szélsőséges élethelyzet szűrődik be a kötetbe az epilepsziától az anorexián át, az érzelmi elhanyagoltságtól a béranyaság utóhatásain keresztül egészen a háborús konfliktusokig. Közben
végig meghatározó marad otthon és az otthontalanság kontrasztja,
a bűntudat, az elveszettség, a veszélyérzet, a szabadság és az elkerülhetetlen veszteségek elegyéből áll össze a kötet alaphangja. „Az ember csak szédül ezekben a túlságosan tágas mikrovilágokban, elveszett, kapaszkodik, hová is kapjon, kihez, már billen is le a kőről, amire felállt hegedülni. Zuhan, mert az ember lába alatt a tér mégis oly szűk” – fogalmazta meg Tompa Andrea a fülszövegben. Ennél pontosabban nehéz is megragadni, milyen kötet a Látlak, olvasás közben az emberre egyszerre nehezedik rá a Föld tágassága és szűkössége, mintha egyszerre érne utol a tériszony és klausztrofóbia, illetve a tudat, hogy valójában nincs biztos helyünk a világban.
