A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet. A győztest 2024. október 10-én hirdetik ki a Margó Irodalmi Fesztiválon. Addig is megismerkedhettek a rövidlistára került szerzőkkel, akik közül most Kovács Dominik és Kovács Viktor válaszait olvashatjátok.
(Az első, Gubis Évával készült interjút itt találjátok, a másodikat Marton Krisztiánnal itt, a negyediket Ivánovics Beatrixszal itt.)
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A Lesz majd minden előtt is (a hét könyve kritikánkat itt olvashatjátok róla – a szerk.) írtunk rövidebb prózai műveket, de jobbára drámaírással foglalkoztunk. De a közvetlenül a regény előtt írt színpadi szövegeinket újraolvasva látszik, hogy egyre inkább az epikus forma felé fordultunk, tulajdonképpen kisebb elbeszéléseket, novellákat helyeztünk el a drámákban. Megnövekedett bennünk a mesélőkedv,
tovább akartuk elemezni a szereplők sorsát annál, amit a dráma kerete lehetővé tesz,
ezért aztán a színdarabjainkban a párbeszédeket is folyamatosan rövidíteni, tömöríteni kellett az utómunkák során. A prózára való áttérést csak erősítette, hogy a szülőföldünkhöz, a Dél-Mezőföldhöz kapcsolódó történetfoszlányok is formálódtak bennünk, szerettük volna ezeket is felhasználni egy irodalmi alkotásban.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A mondat, ami a regényben az ősanya, nemes Aradi Erzsébet Gizella elveként fogalmazódik meg: „Nemcsak megél az ember, hanem fejlődik is”. A Lesz majd mindenben (olvass bele) elsősorban az ambíció, a törekvésvágy lélektani vonásait szerettük volna körüljárni, ennek eredményeit és kudarcait. De mindez a gondolatkör egy hosszabb érlelődés után született meg bennünk, nem igazán tudjuk szikrához hasonlítani bármely részletét.
Kinek a véleményére adtatok a leginkább, kinek mutattátok meg először?
Mivel párbeszédben alkottuk a szöveget, egy kritikai folyamat már lezajlott köztünk, mire rögzítettük a regény mondatait.
Az első olvasónk, mint minden esetben, az édesanyánk volt,
aki főként arra világított rá, mi az, ami egy külső szemlélőnek kevésbé érthető, esetleg bővebb magyarázatot igényel.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgyetek magatokban és a kötetben?
Azt a tájat, mentalitást és világfelfogást szerettük volna megmutatni, amely a hallott történetek és a gyermekkorunkban minket körülvevő visszaemlékezések alapján, illetve természetesen a képzeletünk kiegészítésével létrejött bennünk (ezekről a szerzők korábbi interjúnkban bővebben is beszéltek – a szerk.). Ugyanakkor idővel felmerült a kérdés, vajon ez a világ másnak is érdekes lehet? Emellett az is dilemmánk volt, mennyire lesz mások számára aktuális, átérezhető egy száz évvel ezelőtt játszódó történet problémaköre, amelyet mi nagyon jelenvalónak érzünk.
Mit vártatok az első könyvetektől?
Annak az örömét, hogy az általunk megfogalmazott gondolatok mások számára is elérhetővé válnak, és lesznek olyanok, akiknek élményt ad az időbeli és térbeli utazás.
Ha tehetnétek, mit változtatnátok a könyvön?
A makroszerkezetre vonatkozó változtatásokra még nem gondoltunk, ehhez túl intenzív a kapcsolatunk a könyvvel. Persze kisebb módosításokat tennénk, néha felfedezünk egy-egy mondatot, amelyet ma már másképpen fogalmaznánk meg.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Mindig örömmel tölt el bennünket, ha valaki ismerős szófordulatra, otthoni szokásra, ételre ismer a Lesz majd mindenben, a saját emlékeihez kapcsolja a regény világát. Az Ünnepi Könyvhéten a dedikáláskor
egy idős hölgy például megemlítette, hogy az édesanyja úgy tanította neki a krumpligombóc receptjét, ahogy a regényben szerepel,
azaz öregkrumpliból, úgy lesz jó a tészta. Azok az elemzések is megérintenek bennünket, amelyek arról árulkodnak, hogy a kritikus rendkívüli alapossággal és odafigyeléssel olvasta az általunk írt szöveget.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastatok? Milyen emlékeitek vannak róla?
Sok mesét, drámát, operalibrettót elolvastunk, mire a regények sorra kerültek. Második osztályosok voltunk, amikor az első önálló könyvélményeink megszülettek. Emlékezetes Gobbi Hilda Közben című memoárja, amiből természetesen akkor még nem értettünk meg mindent, de gyerekként is megkapóak voltak az érzésekről, az alkotásvágyról, a megfelelésről szóló részek. Ugyancsak az első könyvélményeink közé tartozik Leonie Kooiker holland írónő A boszorkánykönyv című regénye, amely egy kissé melankolikus kötődés- és megismeréstörténet, egy látszólag rideg és titokzatos, de valójában nagyon szeretetteli miliőt ábrázol.
Hány évesen írtátok meg az első olyan szöveget, amelyet már úgy mutattatok meg másnak, hogy irodalomnak tartottátok?
Nyolc−tízéves korunktól kezdve írtunk meséket, mesejátékokat és novellákat, de olyan művünk, amit már a létrehozás közben irodalmi alkotásnak szántunk, körülbelül tizenöt éves korunk körül született. Utólag végiggondolva korántsem volt az, egyébként pedig
rettentő nehéz a saját írásainkat objektív módon bármilyen polcra helyezni,
eldönteni, hogy irodalom-e vagy sem.
Mi a kedvenc debütáló kötetetek és miért?
Egyet nagyon nehéz választani, főleg kettőnknek, mivel évről-évre figyelemmel kísérjük az újdonságokat, és nagyon sok a jó első könyv. Szécsi Noémi Finnugor vámpírjának humora, Halász Rita Mély levegőjének képszerű dramaturgiája, Puskás Panni A rezervátum visszafoglalásának szürreális cselekményvezetése a mai napig emlékezetes a számunkra, kellemesen ismerős/ismeretlen Vass Norbert Indiáncseresznyéjének kilencvenes-kétezres évekbeli közege, és Visky András Kitelepítése is meghatározó, megrázó élmény.
Fotó: Valuska Gábor
