Kérlek mesélj magadról pár mondatban. Mondd el, mit kell rólad tudni, és hogy kötődsz az irodalomhoz.
Az olvasás szeretete már egészen gyerekkoromtól kísér az utamon, de csak a gimnázium vége felé merült fel bennem, hogy akár foglalkozhatnék komolyabban is irodalommal. Bár azóta csak négy év telt el, és még mindig vannak kétségeim a jövőbeli lehetőségeket illetően, azt érzem, hogy egyre fontosabb számomra ez a „szerelem”. Jelenleg az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterképzésére járok, emellett főként kritikákat írok, interjúkat készítek, és mindig öröm, ha részt vehetek valamilyen irodalommal kapcsolatos rendezvény vagy tábor szervezésében, esetleg moderálhatok egy-egy beszélgetést. Idén februárban vettem át a KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztését, ami ismét újfajta kihívásokat hozott a mindennapjaimba. Nem egyszerű egyensúlyt tartani a feladatok között, de hiszek az irodalom erejében, és bízom benne, hogy megéri ezért dolgozni.
Magyar vagy nemzetközi viszonylatban mondj egy olyan első prózakötetet, amely számodra fontos, vagy amit meghatározónak tartasz. Pár mondatban foglald össze, miért különleges ez a mű, és szerinted miben rejlik az első könyv varázsa?
Biztosan tudnék többet is mondani, de ami azonnal eszembe jut, ha emlékezetes első kötetet kell megneveznem, az Hegedüs Vera ostobája. Bár én magam sosem próbálkoztam írással, mindig valamiféle tapogatózásként gondoltam a prózaírói pályakezdésre: innen nézve az első könyv a hangkeresés terméke volna, mely ha sikert arat, lehetőséget nyújt a szerzőjének, hogy továbbhaladjon az úton, amin elindult, vagy folytassa a kísérletezést.
Az ostoba viszont számomra éppen azért meghatározó olvasmány, mert nélkülözi ezt a bizonytalanságot: bátor, stabil kézzel megírt regény, amely ráadásul igencsak egyedülálló megoldásokkal él.
A cselekmény ugyan sem időben, sem térben nem helyeződik el konkrétan, mégis beazonosítható történelmi korszakban járunk, ahol az emberi test is fokozatosan harctérré lényegül át. Hegedüs néhol nyers és szókimondó, máskor érzékeny, lírai nyelven kalauzolja a befogadót ebben a kegyetlen világban; különleges, komplex élményt nyújt, cserébe azonban állandó éberséget és nagyfokú értelmezői aktivitást igényel.
Tizedik alkalommal adjuk át a Margó-díjat, milyennek ismerted meg? Mennyire figyelted a korábbi döntéseket?
Amióta rendszeresen foglalkozom kortárs irodalommal, mindig nagy izgalommal várom a Margó Fesztivált, rovatszerkesztőként pedig most még fontosabb, hogy naprakész legyek a friss megjelenéseket, ígéretes debütköteteket illetően. A Margó-díj számomra azon túlmenően, hogy valódi értéket képvisel – hiszen ez idáig kétségkívül nívós kötetek kerültek shortlistre –, azért is különleges, mert arra hivatott, hogy
ezt az értéket eljuttassa a „hétköznapi” olvasókhoz is, akik nem hivatásszerűen találkoznak az irodalommal.
Minden évben nyugtázom, hogy borzasztóan nehéz dolga lehet ilyenkor a zsűrinek, és bizonyára komoly viták vezetnek a döntéshez, de sosem éreztem, hogy ne volna maximálisan átgondolt és igazságos a végeredmény. Örültem, ha egy tehetséges fiatal szerzőhöz került a díj, de tavaly például magam sem tudtam volna más kezében elképzelni, mint Visky Andráséban, aki – bár már több kötettel a háta mögött – olyan erős első regényt írt (Kitelepítés), ami minden figyelmet megérdemel.
