A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet. A győztest 2024. október 10-én hirdetik ki a Margó Irodalmi Fesztiválon. Addig is megismerkedhettek a rövidlistára került szerzőkkel, akik közül elsőként Gubis Évát kérdeztük.
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Türelmetlen ember lévén leginkább türelmet és várakozást kellett tanulnom, gyakorolnom. Onnantól, hogy elkezdtem novellákat írni sok idő telt el odáig, hogy megvásárolhatóvá vált a könyvem. Ezalatt bőven volt időm újraírni, kihúzni, megbánni, elkülönbözni, úgyhogy a másik fontos tapasztalat az elfogadás. Türelem és elfogadás – úgy hangzik, a második kötetem önsegítő irodalom lesz.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Mindig is úgy terveztem, hogy sikeres író leszek, de hosszan kerülgettem, hogy bármit leírjak. Végül annyira vágytam már a sikerre, hogy muszáj volt az íróságba is belevágnom.
Viccet félretéve szeretek szövegekkel dolgozni, nem vagyok sokoldalúan tehetséges ember, egyedül írás közben érzem magam kreatívnak, ezért kezdtem el novellákat írni. Novellákat és nem kötetet.
Az alapötletet többnyire egy erős kép vagy mondat adja, ami elkezd foglalkoztatni és novellává bokrosodik.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Szolláth Dávid műhelyébe járok a kezdetektől, Dávidnak és műhelytársaimnak a munkájában bízom. A FISZ prózaműhelyében pedig megismertem Tóth-Czifra Julit, mindig lenyűgözött, ahogy szövegekhez nyúl, régi vágyam teljesült azzal, hogy ő lett a kötetem szerkesztője.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Volt egy nap, már egészen közel a megjelenéshez, amikor egy délután leforgása alatt kellett átnéznem a korrektúrát, döntenem a borítóvázlatok között, közben beteg volt a család minden tagja, a covidnak olyan fifikás variánsát sikerült elkapni, amitől a fejbúbom és a szemem készült felrobbanni, ráadásul éppen nem szedhettem fájdalomcsillapítót.
Na, az egy nehéz nap volt. Ezen az eposzi küzdelmen túl inkább csak középszerű kínok és folyamatos önmegkérdőjelezés között kellett gürizni. Leginkább akkor tudtam nyugodtan, koncentráltan dolgozni,
amikor nem a kötet és megjelenés járt a fejemben, hanem a szöveg.
Mit vártál az első könyvedtől?
Hogy íróvá avat. Legalábbis ezt képzeltem, amíg még messze volt a kötet. Aztán minél közelebb kerültem hozzá, annál inkább támadt az az érzésem, hogy ezek a novellák úgy állnak majd össze kötetté, mint a Régi idők focijában a csapat.
A csettintésre íróvá válás varázsát elvette, hogy nemcsak beláttam a kulisszák mögé, de én működtettem ott szinte mindent. De nem kell sajnálni, végül sikerült íróvá lényegülnöm, még ha csak pillanatokra is. Rám is − biztos sokakra − jellemző, hogy amiről magamat nem tudom meggyőzni, azt elhiszem másoknak. Találkoztam hús-vér emberekkel, akik olvasták a kötetemet és írónak neveztek, nekik már hittem.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Fú. Hosszú időt el tudnék tölteni a szerkeszthető kéziratommal, be se merném kapcsolni a változáskövetést a Wordben. De az már másik kötet lenne, nem az első kötetem. Nálam tapasztaltabbak azzal biztatnak,
hogy fogadjam el a könyvet az aktuális alkotói korszakom lenyomatának.
Egyébként minél távolabb kerülök a megjelenéstől, annál megbocsátóbb vagyok magammal és annál kedvesebb számomra a kötet. El tudom fogadni úgy, ahogy van, szóval a válasz legyen: semmit nem változtatnék rajta.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Egy barátom azt mondta, élőben viccesebb vagyok. Ezen azért derültem jót, mert írás és szerkesztés közben sokat dolgozom azon, hogy lecsavarjak a humorból, ne akarjak mindenhol vicceskedni.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Átugorva a Rejtő-regényeket, Harry Pottert és a kötelező olvasmányokat mondom A mester és Margaritát Bulgakovtól. 13 éves koromban kaptam év végi jutalomkönyvként. Ez volt az első élményem, amikor megéreztem valamit az irodalom működéséből; sok rétegét nem értettem a regénynek, aztán mégis hatott rám, otthonosnak éreztem.
Megvolt benne az ismerős mese: cica, boszorkány meg ördög, de izgalmasabb dolgokat csináltak, mint Benedek Eleknél. Moszkvát is könnyebben el tudtam képzelni az indiános vadnyugatnál vagy Rejtő Afrikájánál, mégiscsak a keleti blokk felbomlásának pillanataiban születtem egy kisvárosban, ahová minden tíz év késéssel érkezett meg.
Sokáig évente újraolvastam a regényt, mindig jó volt, mindig máshogy.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Közel a harminchoz, a FISZ és a Bánkitó Fesztivál által hirdetett pályázatra írtam és küldtem.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Gazdag Józseftől a Kilátás az ezüstfenyőkre című elbeszéléskötet. Az elbeszélői hang nyugodt, pontos. Az ilyen típusú narrációnál én is lenyugszom, akár felzaklató témát is tudok elégedetten olvasni, azzal az érzéssel, hogy itt minden a helyén van. A karakterei változatosan fura figurák, és mindegyik valahogy ismerős. Szépen, de nem hivalkodóan építkeznek a szövegei.
Nyitókép: Liszkai Bence
