Kérlek mesélj magadról pár mondatban. Mondd el, mit kell rólad tudni, és hogy kötődsz az irodalomhoz. 

Aki valamilyen úton-módon részt vett a magyar közoktatásban, kellene valahogy kötődnie az irodalomhoz, de ennél azért többről van szó. Viszont viccet félretéve: már otthon is sok könyvünk volt, válogathattam a világ- és a magyar irodalom klasszikusai között. Apám orosz-magyar szakos tanárként végzett, az olvasás szeretete családi mintaként ragadt rám, édesanyám pedig legjobb ajándéknak mindig is a könyveket tartotta, akár gyerekeknek szóló ismeretterjesztő kötetekről vagy ifjúsági regényekről volt szó.

Majd az egyetemi évek útvesztői következtek: történelem, majd a klasszika-filológia alap és mesterszak az ELTE-n, egy kis indológia és irodalomtudomány, hogy végül a Nyelvtudományi Doktori Iskolában foglalkozzak tovább Ovidius költészetével. Az ELTE latinosai a kortárs magyar irodalomban is naprakész módon forgolódnak, így

miközben irodalomértésemet a klasszikuson treníroztam, a kései recepcióval is megismerkedtem.

További lökést adott a kritikusi pálya felé a Kortárs folyóirat 2022 őszén indult kritikusképzése. Ekkortól jelennek meg szövegeim latinista tanulmányaim mellett különböző folyóiratokban és online portálokon.

Magyar vagy nemzetközi viszonylatban mondj egy olyan első prózakötetet, amely számodra fontos vagy amit meghatározónak tartasz. Pár mondatban foglald össze, miért különleges ez a mű, és szerinted miben rejlik az első könyv varázsa?

Egy debütkötet önmagában is képes nagyot szólni, jelentősége viszont egy komoly írói pálya felől visszanézve talán még nagyobbá válik. Noha az elmúlt években számos erős debütkötet látott napvilágot, nekem még mindig Tompa Andrea első könyve, A hóhér háza az egyik meghatározó alapélményem. A későbbi könyvek felől nézve nagyon izgalmas, hogy Tompa Andrea már ebben a könyvében milyen határozott hangon tudott megszólalni, a Ceaușescu-éra élményanyagát regénnyé átdolgozni.

Az első könyv varázsa a lehetőségekben rejlik:

adódhat úgy is, hogy a siker ellenére nem születnek újabb könyvek, az író végül nem tud vagy akar talajt fogni a kortárs kultúrában, az egykötetes szerzők ezért is olyan érdekesek, de egy többedik kiváló könyvet publikáló szerző esetében sem mindegy, honnan indult az életmű. Legyen szó egyenes vonalú „fejlődésről”, esetleg hullámzó, ugráló színvonalról, az első kötet mindig kiemelt jelentőségű lesz, az értelmezők rendre ahhoz fognak visszanyúlni: „lám, már itt is így írt”, vagy „mennyit változott az első kötethez képest” stb. Ahogy egy hosszútávú párkapcsolatban az első randi mindig emlékezetes marad, úgy válik kitörölhetetlenné az életműből is a debütáló kötet.

Tizedik alkalommal adjuk át a Margó-díjat, milyennek ismerted meg? Mennyire figyelted a korábbi döntéseket?

A Margó minden évben heves érdeklődést váltott ki az egyetemi baráti társaságunkból, s bár nem követtem minden évben feszült várakozással, hogy ki lesz az aktuális győztes, a nyertes mű mellett a tízes listába bekerült szerzőkkel is próbáltam rendre megismerkedni.

A Margó-díj az évek alatt megkerülhetetlen sorvezetővé vált, megbízható szűrőnek bizonyult

– az adott éveben minimum ezekkel a debütkötetekkel érdemes volt közelebbi viszonyba kerülni a már befutott, nagy nevek mellett. Ha az emlékeim nem csalnak, Kukorelly Endre nyilatkozta nemrég (ha nem ő, akkor elnézést, ez az információs robbanás újabb tünete), hogy ma már nem elég, ha egy nagy kiadó beáll a debütáló írók mögé, többször is neki kell futni, több csobbanásra van szükség ahhoz, hogy az irodalmi élet felszínén jelentősebb fodrozódást váltson ki a szerző. A Margó-díj ezen csobbanások egyike, s talán nem is a legkisebb.