A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet. A győztest 2024. október 10-én hirdetik ki a Margó Irodalmi Fesztiválon. Addig is megismerkedhettek a rövidlistára került szerzőkkel, akik közül most Tankó Andrea válaszait olvashatjátok.
(Az első, Gubis Évával készült interjút itt találjátok, a másodikat Marton Krisztiánnal itt, a harmadikat Kovács Dominikkal és Viktorral itt, a negyediket Ivánovics Beatrixszal itt, az ötödiket Weber Kristóffal itt, a hatodikat Kemény Lilivel itt, a hetediket Biró Zsombor Auréllal itt, a nyolcadikat Görcsi Péterrel itt.)
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
A mindennapok. Az a valóság, amelyben élünk, de sokáig elfordított fejjel, részleges és sztereotíp tudásokkal viszonyultam felé. És az emberek, a találkozások, a saját tehetetlenségérzésem meg a dühöm.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
A Tabéry Géza novellaíró pályázatra tizennégy-tizenöt éves korom óta írtam novellákat, majd minden évben valamilyen helyezést elérve.
Az ő szakmai visszajelzésük mindig újabb lendületet adott egy következő évi pályázásra.
Egyetemistaként ugyanis elsősorban a tudományos dolgozatok, majd az irodalomkritika-írás felé fordultam, novellákat elsősorban pályázatokra írtam. 2021-ben, immár az első munkatapasztalataimban nyakig elmerülve, ismét pályáztam a Tabéryre, a torony-tél-rájátszás tematikák közül a telet választva.
Friss diplomás, pályakezdő vagy nevezzük akárhogyan, világot jobbítani akaró szociális munkásként ez időre esett az első olyan segítői találkozásom, ami majdnem sikeres, de végül kudarcos történet lett. Nagyon mélyen érintett a telep és a telepen élő nők és gyerekek közelről látása és a segítői határaimba való beleütközés, a tél hívószóba pedig akkor belesűrűsödött sok minden ezekből a tapasztalatokból.
A tél először érződött számomra nem múlónak, inkább lélekállapotnak, mintsem pusztán évszaknak. Írtam hát egy novellát, ami első díjat kapott,
a díj részeként pedig felajánlották az első kötet kiadásának támogatását is.
Ez a folyamat valahogy így kezdődött. Csak egy novellára gondoltam, mint a korábbi években is, de a különböző támogatások továbblendítettek, így azok a tapasztalatok, amelyek sokáig éltek bennem, valamint a többségi társadalom reakciói, elfordulásai nagyon ki akartak bukni és formát kerestek. Ilyet találtak.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A (lélek)társam és édesanyám a mindenkori első olvasóim, legyen szó szakdolgozatról, novelláról vagy kritikáról. A sok beszélgetés és az, hogy a legjobban ők ismernek, de kellően kritikusak, érzékenyek, jó párosítás volt abban, hogy egyszerre kapjak bátorítást és reális visszajelzéseket. A kész kötetet pedig a szerkesztő, Kemenes Henriette mellett szintén a (lélek)társam látta először, aki nemcsak külső szemlélőként volt jelen,
hanem végig segítette a saját szerkesztői folyamataimat is.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Minden fázisban más és más nehézségeim voltak. Rögtön az elején a tény és a lehetőség, hogy a jövőben lehet kötetem, illetve a felelősség. Egyszerre volt ijesztő és örömet adó ez a lehetőség, ugyanakkor nehezemre esett elhinni, hogy tényleg,
ugyanis az akkori jelenlétemben nem volt célom a saját kötet írása.
A kezdeti szövegeim a saját gyógyító írásaim is voltak egyszerre, de kellett egy másfajta viszonyulásmód az írás felé ahhoz, hogy túlmutasson a terápiás íráson, ami a kötetkompozíció szempontjából sem akkor, sem most nem cél vagy vállalás.
Emellett az írás munkajellegével is nehéz volt szembesülni, azzal, hogy a kötetté válás folyamatában van programszerűség, vannak határidők és karakterszámok, amelyek elengedhetetlenek, ha mondjuk a szerkesztőség felterjesztené kiadási költségek támogatására a tervet (a könyv kiadását ugyanis a Communitas Alapítvány könyvkiadási pályázatán nyert összeg finanszírozta).
Végül pedig, azt hiszem, folytonos monitorozása saját magamnak, a határaimnak és annak, hogy szólhatok-e és ha igen, hogyan, illetve az a felkiáltójeles elvi kérdés, ami a partnerségi elbeszélői pozíciót (és mindenféle kommunikációs, kapcsolati helyzetet) illeti. A belső nézőpont sokat segített, illetve az a fajta tudatos jelenlét, ami elválasztotta a segítői munkámat és az írást – a telepen szociális munkásként voltam jelen, otthon pedig néha pedig novellákat írtam az elnyomás módozatairól, a kirekesztésről és sok más aktuális problémáról hozzám közeli asszony- és gyermeksorsi tapasztalatokból merítkezve.
Mit vártál az első könyvedtől?
Sok kérdésben a hitetlenkedők közé tartozom, akinek mindig jól jön egy plusz adag önbizalom, emellett meg elég gyakran bonyolódom ön-hasonlítgatásokba. Ez sok esetben nem túl szerencsés kombináció, úgyhogy, ha a kérdés az, hogy mit vártam, egyfelől nem sokat, másfelől eleget.
Sokszor felütötte bennem a fejét a gondolat, miszerint az első kötetét van, aki inkább elfeledné később, pláne, ha a névtelenség homályából bukkan fel egy kötet,
a szerzője pedig nem járatos irodalmi körökben és nem pártfogoltja senkinek…
Emellett meg valami olyasmit szerettem volna, hogy elérjen. Oda, ahova el tud, még jobb, ha oda, ahova el kellhet. Szerettem volna adni valamit abból a valóságból, amiből kicsíphettem, ami azóta is formál, és láttatni olyan egyéni élettörténeteket és mélységeket, amelyeket (tapasztalataim szerint) hajlamosak vagyunk masszaként, gyűjtőfogalomként emlegetni, sok embert kirekesztve. Ebben a várakozásban és a fentebb említett bizonytalanságokban, lemondásokban sokszor jutott eszembe Máté Angi egyik gondolata, a Mamó kapcsán: „Szeressék vagy ne szeressék. Csak moccantson bennük valamit.”
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Talán szókimondóbb lennék és bátrabban játszanék az írásmódokkal és elbeszélői nézőpontokkal. Vagy talán nem, mert akárhányszor elővettem ezt a kérdést, száz meg száz változtatnivalót tudtam listázni – hiába, akkor ez volt a legtöbb és legjobb, amit adni tudtam.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Nem tudom, hány emberhez jutott el a kötetem, visszajelzésből sem bővelkedem, de talán azok maradtak meg, amelyek valamilyen személyes élményt, reflexiót hívtak elő az olvasó korábbi tapasztalataiból, amit bátran vagy szégyenkezve, de megosztott velem.
Érdekes olyan olvasói értelmezéseket hallani, amelyek a szociográfia vagy szigorúan tényalapúság felől vagy a katasztrófaturizmus felől közelítenek. Teljesen máshonnan, mint ami ez a szöveg. A kötet megjelenését várva, a kötet szövegeiből válogatott szövegmutatvánnyal és egy új munkatervvel jelentkezve a 2024-es évi Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíj egyik díjazottja lettem.
Az azóta tartó utamat mentorként Terék Anna kíséri, akitől nagyon fontos emberi és szakmai visszajelzéseket kapok.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Kisiskolásként olvastam a Micimackót és A két Lottit, a Micimackót saját könyvként forgathattam, ami valami miatt nagyon különlegessé tette, A két Lottiról pedig arra emlékszem, hogy kedves olvasmány volt, megszólított a család és a szétmorzsolódás ‒ utólag így képzelem.
Viszonylag hamar könyvtárlátogató lettem és sok különböző gyerek- vagy ifjúsági regényt olvastam kiskamaszként. Amire jobban emlékszem – bár évek óta nem jutott eszembe ‒ az Frances Hodgson Burnett A titkos kert és A padlásszoba hercegnője című művei,
amelyeket az árvaság, furcsaság, magány és egymásra találás kulcsszavakkal tudok leírni.
Emellett fontos korai (nagyobb terjedelmű) olvasmányélmény volt számomra Jostein Gaarder A narancsos lány című könyve. Megható és felzaklató olvasmány volt, sokáig élt bennem a könyvben vázolt szerelemkép, illetve az apai szeretet, ami az apa által, a halála előtt írt levelekben kapott formát, így a karakter a halála után is kapcsolatban és párbeszédben maradt gyermekével.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Talán tizennégy éves lehettem, amikor egy akkor mélyenszántó, metaforikusnak gondolt novellámat elküldtem egy magyarországi pályázatra, ahonnan elutasították, miért kérdésemre pedig az írásomból vett idézetekkel alátámasztva közhelyesnek nevezték. Ez nagyon megmaradt, nagyon fájt.
Aztán egy tanórára, házi feladatként írtam egy novellát a pokolról, amit – bár nem volt szokásom ‒, a tanárnő szúrópróbaszerű kérésére felolvastam. Akkor átbillent valami, onnantól különlegesnek és tehetségesnek tartott és sokat támogatott.
Kicsit mintha kezdtem volna elhinni, hogy van benn valami, aminek formát és nyelvet adhatok, egyfajta választott, mégis belülről jövő és művelni akart önkifejezésmódommá vált az írás. A narratívákban való gondolkodás azóta is a mindennapjaim része.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Igazán sosem mozogtam együtt az éppen megjelenő kötetekkel, nincs elsőkötetes szűrőm, az olvasmányaim pedig időszaktól és külső elvárásoktól függően váltakoznak. Jelenleg például sok szakirodalmat olvasok az irodalomterápiás képzésem keretében.
Úgyhogy elsőre inkább második kötetes szerzők és műveik jutottak eszembe.
Meg Máté Angi Mamója, hogy szigorúan a kérdésre is válaszoljak. Írtam róla a Helikonhoz egy fülszöveget, annál jobban most sem tudnám megfogalmazni, miért, de nagyon, úgyhogy idézem magam:
„A Mamó életpróza. Angica szívritmusán keresztül szemlélt világ. Összegubancolódott haj. Éjjeli vicsorgás, melyből felráznak. Az anya hiánya. A szempillantásnyi apa után maradt vonatfüst. Mamó morgolódása és a kék ház csendje. Megbénító betegágy. A felnőttek gyászának fekete kendője. Az égbe tartó nagymama, akit végül a temető földjébe tesznek, mint egy zsák krumplit. A Mamó a saját arcát kereső kisgyermek. Tapintható teste mindannak, amit nem tudunk kimondani.”
Nyitókép: Péter Ádám
