Kemény Lili: Az elsőbe mindent bele akarunk tömni

A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet. A győztest 2024. október 10-én hirdetik ki a Margó Irodalmi Fesztiválon. Addig is megismerkedhettek a rövidlistára került szerzőkkel, akik közül most Kemény Lili válaszait olvashatjátok. (Az első, Gubis Évával készült interjút itt találjátok, a másodikat Marton Krisztiánnal itt, a harmadikat Kovács Dominikkal és Viktorral itt, a negyediket Ivánovics Beatxixszal itt, az ötödiket Weber Kristóffal itt.)

Mi volt a legfontosabb tapasztalat a kötetig vezető alkotói folyamatban?

Kivételes teherbírású barátaim vannak.

Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?

A Nemnek jellegéből adódóan nincs alapötlete ‒ alapszabálya van. Az életanyagomat formalizálom sajátos szabályok szerint. Bár lényegében, azt hiszem, minden író ezt csinálja. Ami beindította a gépezetet, az Szvoren Edina Mentés című etűdje volt, nem a megjelenésekor. Időről időre újraolvastam; egy sokadik alkalommal fogott,

és kirántott a tízéves elakadásomból.

Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?

Az említett barátok négy-öt verziót olvastak, de amit tőlük kaptam, arra nem is egészen jó szó a vélemény. Támaszt nyújtottak, és egyfolytában izgatottan elemezték velem, hogy mit csinálok a készülő szövegben.

Amikor elhoztuk az első adagot a nyomdából, az ijesztő volt. Akkor jött el az ideje, hogy megmutassam annak a pár embernek, nagyrészt a tanáraimnak, akik a saját nevükön szerepelnek benne, nem csak említés szintjén, és nem tudták, hogy írok.

A név a durva, mert tovább erodálja az egyébként is illékony határt a referenciális valóság és a leírtak között.

Féltem, de Joshua Cohenre gondoltam, mit érezhetett, mikor kijött a The Netanyahus című regénye. Gondolom, nála reális eshetőség volt, hogy bekopog a Moszad. Nekem végül jó élmény lett ez a szakasz. Sok mindent komolyan átbeszéltünk nekem fontos emberekkel.

Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?

Csak ilyen pontok voltak. Föl se lehet sorolni.

Mit vártál a könyvedtől?

Lezárást.

Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?

Az életemen változtatnék, nem a könyvön.

Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?

Előfordul, hogy idegen ember megragadja a kezem, és állunk könnyes szemmel, mert az önéletírásom róla is szól. De az is,

hogy idegen ember az arcomba lihegi, hogy káros vagyok.

Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?

A titkos kert, Frances Hodgson Burnett könyve. Kulcslyukon keresztül láttunk be a vadregényes kertbe, ez volt a borítón. Az undok, penészvirág kislány a végére telt lett és pirospozsgás, mert megjavult a magatartása.

Mióta fordítással foglalkozom – ez annak az eufemizmusa, hogy egyszer több éven át dolgoztam egyetlen könyvön –, ismerek másmilyen olvasást is.

Addig csak kalózkodtam. A fantáziálgatásomhoz meg a saját műveimhez szedtem muníciót a könyvekből, és nem is rögzült belőlük több, mint amennyit egy-két átszáguldás alatt kicsipegettem magamnak. Fordításkor viszont az ember kénytelen az egész szöveggel számolni, minden egyes gesztusával.

Ez lassú, körkörös, mániás munka.

Fordítás alatt olyan közel kerültem ahhoz, hogy ne felhasználásra olvassak, amennyire csak lehetséges. Hogy ne rólam szóljon. (Ilyen totális olvasásmód mondjuk a drámajátszás is. Minden mondatnak megágyazni. Mindent érteni valahogy. Mindent konkretizálni.)

Ebben az értelemben valószínűleg egész életünkben csak néhány szerzőnek lehetünk az olvasói. És ebben az értelemben az első regény, amit elolvastam, David Foster Wallace Infinite Jestje volt.

Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?

Huszonhárom éves filmrendező-szakos voltam, amikor elkezdtem egy regényt a Főiskoláról. A cselekmény két gócpontja negyven évet volt hivatott közrefogni. Két filmrendező-osztályt követtünk volna, az egyiket a jelenben, a másikat a hetvenes években.

A múltbeli szálon tanítvány, a jelenben már bukott rektor lett volna a főszereplőm, de anélkül, hogy színre lépett volna. Olyan főhős, akit nem látunk, csak körülötte a többieket. Igazi forgatások is bele lettek volna írva, gyűjtöttem a legendákat Xantus János és Bódy Gábor vizsgafilmjeiről. (Nem igaz. Nem gyűjtöttem, csak akartam gyűjteni. Az a baj, hogy minden, ami anekdotaszerű, azonnal kihullik a fejemből.)

A két időszakot, a Társulás Stúdió idejét akartam összevetni a mai sovány, gondolattalan filmszakmával, és jól ledorongolni mindent, amit utálok. Szóval fölfedeztem magamnak a témát, hogy milyen a filmiparban karriert építeni a rendszerváltás utáni félperiférián,

hogy micsoda szomorú gyarmattá alakultunk itt kívül-belül, bezzeg régen.

És a jelenbeli szálon sikerült is úgy részleteznem egy egészen kézzelfoghatóan konkrét dolgot, egy reklámfilm-forgatást, hogy volt absztrakt mögöttese: ez az öngyarmatosítás. Ezt a részt büszkén elküldtem a Jelenkor folyóiratnak. Ez a novellává alakított regényrészlet az egyetlen publikált prózám a Nem előtt.

Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?

József Jolán: József Attila élete. Chris Kraus I Love Dickje. Helen DeWitt The Last Samurai-a. Az eltűnt idő nyomában. Bár most rákerestem, és Proust korábban már kiadott valamit, de az Eltűnt idő… ettől még jellegzetes első kötet, nem? Az elsőbe mindig mindent bele akarunk tömni. Az elsők, ha akarnak, sem tudnak másról szólni, mint a saját keletkezésükről. Szeretem, ha egy könyvben sok az anyag. Ezeknél a negyvenéves debütánsoknál a felgyűlt anyag is több, és a keletkezéstörténetben is több a rejtély.

Támogatott tartalom.

Nyitókép: Hevesi-Szabó Lujza