Kérlek mesélj magadról pár mondatban. Mondd el, mit kell rólad tudni, és hogy kötődsz az irodalomhoz.
Minden egyszerűen csak azzal kezdődött, hogy nagyon szerettem olvasni. Aztán az évek során egyik döntés/körülmény a másikhoz vezetett, és perpill azt tudom mondani magamról, hogy szerkesztőként dolgozom a Látónál, irodalomkritikával foglalkozom elsősorban, de egyéb irodalmári aprómunkával is, ezek közül talán a filmfeliratok időnkénti fordítgatását élvezem a legjobban, mert közben filmet nézhetek, és gondolkodhatok románul meg angolul. A magyar mellett mindkettő fontos nyelv számomra, előbbi apanyelvként, utóbbi saját, a kamaszkori kedvencek iránti rajongásból származtatható választásként. Nem írok szépirodalmat, erre gyakran rákérdeznek. Így is sokszor érzem úgy, túlságosan kötődöm az irodalomhoz. Mondjuk azt nem igazán szoktam „kéz alatt” előre tudni, kinek milyen kézirata van leadva kiadóhoz és lesz az év nagy megjelenése.
Az irodalmi lapokat általában hátulról kezdem olvasni, az értekező rovatok felől. Szeretem, ha van időm megfontolni a válaszaimat, zavar, ha rögtön gondolni kell valamit valamiről, és mostanában egyre inkább a kis hatókörű, alulról szerveződő dolgok szerepében hiszek.
A legkedvesebb barátaim nem irodalmárok, de többnyire szeretnek olvasni, és szeretnek beszélgetni.
Nagyon tanulságos tud lenni a mindennapi érdeklődő olvasó szemszögéből is rátekinteni arra, hogy a szakmában mit, miért és hogyan csinálunk – és igazán felszabadító az, hogy sokféleképpen lehet, sokféleképpen érdemes.
Magyar vagy nemzetközi viszonylatban mondj egy olyan első prózakötetet, amely számodra fontos vagy amit meghatározónak tartasz. Pár mondatban foglald össze, miért különleges ez a mű, és szerinted miben rejlik az első könyv varázsa?
Ó, ez milyen nehéz kérdés, nyilván rengeteget lehetne említeni. De most épp úgy áll a könyvespolcom, hogy feltűnő helyen van rajta Zadie Smith Fehér fogak című regénye. Nagyon szerettem olvasni, bár ez már jó néhány éve volt, szóval inkább az impresszióim emlékét tudom most előadni a művel kapcsolatosan. Magába szippantott szatirikusságának szeretetteljes tónusa, ahogy élvezi a mesélést, a nagy kompozíció létrehozását, benne a bonyolult családi, társadalmi szituációkkal az első- és többedgenerációs bevándorlókkal teli Nagy-Britanniában, és nem a kinyilatkoztatás a mozgatórugója, hanem érzésem szerint az emberi esendőség szigorú, de bensőséges megvilágítása. És emlékeim szerint a mondatai kihozzák az angol nyelvből az árnyalás lehetőségének elképesztően egyszerű szépségét.
Okos és empatikus regény, amelynek élvezni lehet az olvasását. Megjelenésekor nagyot robbant, rengeteg díjjal kitüntették, bár vannak, akiket a narrációs stratégiái irritálnak (lásd James Woodnak a „hisztérikus realizmus” terminusba sűrített ítéletét, melyet többek közt Salman Rushdie és David Foster Wallace egy-egy regényének is nekiszegez), de én szeretem az ilyen mesélő varázslókat, és számomra elképesztő, ha valakinek az első kötete ennyire jól végigviszi az ambícióit (majdnem végig, azért a befejezésével voltak problémáim annak idején, bár nem emlékszem már részletesen a cselekményére).
Tizedik alkalommal adjuk át a Margó-díjat, milyennek ismerted meg? Mennyire figyelted a korábbi döntéseket?
A Margó-díj legelső éveiben őszintén szólva magát a folyamatot kevéssé figyeltem, akkoriban voltak lemaradásaim a kortárs felhozatal tekintetében, hiszen egyetemistaként kutatásaimban főként az irodalomtörténeti és komparatisztikai kérdésfelvetések izgattak, persze fél szemmel már kezdő recenzensként igyekeztem tartani a lépést. Inkább az volt jellemző, hogy utólag bele-belefutottam: jé, ez az olvasmányom Margó-díjas lett. De Totth Benedek regényét például kifejezetten a Margó-díj miatt vettem kézbe és mentem végig rajta, Milbacher Róbertet pedig irodalomtörténészként ismertem, mikor meglepte a szakmát a díj elnyerésével.
Elkezdtem izgalmas ajánlásként tekinteni a díjazott művekre, olyankor is, amikor mondjuk személy szerint nem feltétlenül tudtam rájuk hangolódni.
Az tetszik a Margóban, hogy mivel első prózakötetekről van szó, talán kevesebb előfeltevéssel lehetett megtippelni a nyertest. Az előző év ebben kivétel volt, úgy gondolom, Visky Kitelepítése egyértelműbb nyertes volt külső szemmel nézve. Engem az villanyoz fel igazán, ha ránézésre nem egyértelmű a mezőny. Így már korábban is egyre fontosabbá vált számomra a végeredmény helyett a longlistet és a 10-es jelöltlistát böngészni, amelyek igazán hasznos kiinduló- vagy gyűjtőpontjai a tájékozódásnak ebben a hatalmas terméshalmazban.
