A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet. A győztest 2024. október 10-én hirdetik ki a Margó Irodalmi Fesztiválon. Addig is megismerkedhettek a rövidlistára került szerzőkkel, akik közül most Marton Krisztián válaszait olvashatjátok. (Az első, Gubis Évával készült interjút itt találjátok.)
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Mivel korábban csak forgatókönyveket írtam, a legnagyobb és legérdekesebb feladat az volt, hogy felfedezzem a prózai hangomat. Remegő lábú őzikeként kísérleteztem hónapokig, és mikor úgy éreztem, hogy végre megtaláltam, akkor is bizonytalan voltam abban, hogy egy regényben mit lehet és mit nem.
Ez szépen ráhajolt azokra a szorongásokra is, amikkel az életemben is küzdöttem: túl sok vagyok-e éppen vagy túl kevés, és a legfontosabb tapasztalat az egészben az, hogy bíznom kell a képességeimben, a döntéseimben, a víziómban és abban, hogy valakinek pont az a három bekezdés fog egy kis reményt adni, amin éppen dolgozom.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Bár a regény cselekménye elemeiben fikcionalizált, mégis leköveti az én élettörténetemet, így nem is az volt a kérdés, hogy miről fogok írni, hanem hogy hogyan és leginkább mikor,
ugyanis sokáig nem találtam a végét, hogy hogyan lesz ebből egy történet.
Aztán két éve jött pár olyan fordulat az életemben, amikben megláttam egy kerek sztori lehetőségét, a szikra pedig, ami beindította az alkotói munkát, egy könyvbemutató volt. Emlékszem a pillanatra, amikor átkapcsolt bennem valami, hogy oké, itt az idő, nekilátok végre.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
A Leányvállalat kiadó művészeti vezetőjével, Benedek Ágotával konzultáltam a kézirat írása alatt többször, az ő meglátásai és megerősítései nagyon sokat jelentettek és segítettek az alkotófolyamatot abban a mederben tartani, amit elterveztem. A kéziratot a családom, az akkori párom és egy-két barátom is olvasta megjelenés előtt.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgy magadban és a kötetben?
Egyrészt ez a könyv olyan traumákról beszél, amikről azt hittem, hogy már teljesen megdolgoztam őket, mégis meglepett, hogy mennyire megterhelő ilyen sokáig kapargatni, boncolgatni őket.
Ilyenkor általában segített, ha néhány napig pihentettem a szöveget.
Másrészt mivel harminc évet ölel fel a történet, kihívás volt, hogy hol sűrítsek és miként változzon a kötet nyelvezete, hogy lekövesse a főhősöm személyiségfejlődését és hullámvölgyeit. Valamint vissza-visszatért egy olyan félelmem, hogy talán nem lehet majd kapcsolódni a könyvben felvetett témákhoz vagy az elbeszélőhöz, mert túl specifikus a helyzete. Ezt a félelmet eloszlatták az első visszajelzések és abba a gondolatba is kapaszkodtam, hogy az olvasó magát keresi a történetekben.
Mit vártál az első könyvedtől?
Azt reméltem, hogy támaszt tud majd nyújtani olyan embereknek, akik hasonló dolgokon mennek épp keresztül és egyedül érzik magukat a problémáikkal, traumáikkal vagy a szégyenükkel. Bíztam benne, hogy képes lesz menedéket nyújtani nekik pár órára,
ahogy én is menedéket találtam megannyi könyvben.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Apróságokat javítanék csak rajta, néhol máshogy központoznám, és van egy-két szó, amit lecserélnék egy találóbbra, egy ilyenről úgy is hittem, hogy megtettem, de a kész kötetben szembesültem azzal, hogy csak fejben. Illetve az egyik fejezet végére odabiggyesztenék egy rövid mondatot, ami jobban összekötné egy későbbi fejezettel.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Önmagában az egy furcsa élmény, hogy mennyire változó, hogy kivel mi rezonál igazán. Van, akivel a szülőhiány, másokkal a kilencvenes évek nosztalgiája, a függőségek, a bántalmazó kapcsolatok vagy az öngyűlölet.
Mégis, a legemlékezetesebb reakció az volt, amikor egyedülálló anyák írtak arról, hogy mennyit adott nekik a könyv. Erre egyáltalán nem számítottam,
eszembe sem jutott, hogy van egy ilyen aspektusa is a regényemnek.
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Húha, nem emlékszem, hogy mi volt az első regény, amit olvastam, de arra igen, hogy az első, ami igazán nagy hatással volt rám tinédzserkoromban, az az Utas és holdvilág volt. Teljesen beszippantott, és nem akartam elhinni, hogy egy akkor hetvenéves könyvet tartok a kezemben, nem pedig egy kortárs regényt. Azóta is pár évente újraolvasom, és nem szűnik a varázsa.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Nekem a Bőgőmasina volt az első próbálkozásom az irodalommal. Nem mondom, hogy nem foglalkoztatott az, hogy vajon hogyan fogadja és hova sorolja majd a szakma ezt a kötetet, de leginkább azon volt a fókuszom,
hogy elmeséljek egy átélhető és hozzáférhető történetet, amihez sok szinten lehet kapcsolódni.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Halász Rita Mély levegője nem csak, hogy rengeteget adott nekem egy nagyon nehéz élethelyzetben, de arra is inspirált, hogy meg merjek szólalni és el merjem hinni, hogy nekem is jogom van elmesélni a történetemet. Örökké hálás leszek annak a könyvnek, mert teljesen átalakította az életemet ez az olvasói élmény.
Nyitókép: Sivák Zsófi
