A 2024-as Margó-díj felhívásra 52 érvényes pályázat érkezett. Ezek közül a Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála alkotta szakmai előzsűri választotta ki a legjobb tíz kötetet. A győztest 2024. október 10-én hirdetik ki a Margó Irodalmi Fesztiválon. Addig is megismerkedhettek a rövidlistára került szerzőkkel, akik közül most Kovács Dominik és Kovács Viktor válaszait olvashatjátok. (Az első, Gubis Évával készült interjút itt találjátok, a másodikat Marton Krisztiánnal itt, a harmadikat Kovács Dominikkal és Viktorral itt.)
Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?
Rengeteg tapasztalatot adott, nehéz kiemelni egyetlen legfontosabbat. Személyes szinten talán azt volt a legnagyszerűbb megtapasztalni, mennyire otthon érzem magam a folyamatban. Kezdetektől az irodalom, az írás vonzott, de nagyon korán más irányt vett az életem. Bármivel foglalkoztam, mindig megpróbáltam a maximumot nyújtani, de még ha szerettem is, amit csinálok, egy részem folyton kívül maradt, folyton az órát leste. A regény írása közben jöttem rá, hogy a feladat nagysága és komplexitása az, ami igazán magával ragad, hogy pont egy efféle kihívás tud leginkább motiválni.
Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?
Akkoriban főként ezek a kérdések foglalkoztattak. A barátságok, alkotói közösségek jelentősége, és hogy mi minden vezethetett a széthullásukhoz. De szikra is volt, Bartis Attila A nyugalom című regénye. A korszaknak, amiben az játszódik, valahogy íze volt. Nem azt mondom, hogy jó íze, de mégiscsak volt valamilyen, valódibb, mint az a steril-virtuális ízorgia, ami mostanság körülvesz. Valami még a kétezres évekre is juthatott belőle, mert Bartis könyve élénken felidézte bennem az akkori hangulatot. És a veszteségérzetet.
Ebből a pillanatnyi indulatból született a regény első szövegtöredéke, Brigi részeg monológja.
Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?
Először mindig a férjemnek mutatom meg a szövegeimet. Amíg a regényen dolgoztam, szokássá vált, hogy esténként felolvasom neki az aznap megírt részletet. Aztán vég nélkül monologizálok a kételyeimről, ötleteimről, megoldandó problémákról, ő pedig megadóan tűri, hogy mindent rázúdítsak. Nem irodalmár, de az olvasói reakciói és észrevételei végig nagyon hasznosak voltak. A kész kéziratot később megmutattam néhány közeli barátomnak, tőlük is kaptam értékes észrevételeket. És természetesen Szűcs Anna Emíliának, a Napkút Kiadó szerkesztőjének a véleményére adtam leginkább. Ő rögtön bizalmat szavazott a szövegnek, nagyon sokat jelentett a támogatása.
Mi volt az a pont a könyv megírása közben, amin nehéz volt átlendülni, amihez igazán fontos volt, hogy higgyenek magukban és a kötetben?
A legnehezebb időszak a kézirat befejezése után kezdődött, közel két évig tartott, mire kiadót találtam. Hiábavaló várakozással teltek a hónapok. Az elutasítás mellé nem érkezett érdemi indoklás,
a kezdetben segítő hangvételű párbeszédek magyarázat nélkül megszakadtak,
kudarc kudarc után, szinte láthatatlannak éreztem magamat. Próbáltam kihozni a helyzetből, amit lehet: félúton, egy év pihentetés után átdolgoztam itt-ott a kéziratot, határozottan jót tett neki, a végső verzió is lényegében ez maradt. Mégsem tudnám azt mondani, hogy az önmagamba vetett hit segített át ezen az időszakon. Inkább csak megpróbáltam együtt élni a kételyekkel, valahogy elnézni mellettük.
Mit vártál az első könyvedtől?
Úgy tekintettem erre a könyvre, mint első lépésre azon az úton, amin a továbbiakban haladni szeretnék. Leginkább azt vártam tőle, hogy elindulhassak. Ezen kívül természetesen bíztam benne, hogy megtalálja majd azokat az olvasókat, akik értik és értékelik.
Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?
Egyelőre semmit.
Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?
Egyik olvasóm többször elismételte, hogy nagyon szeretné személyesen is megismerni Mirát, a regény egyik szereplőjét. Hogy legalább egy fényképet mutassak róla.
Mintha nehezen hitte volna el, hogy kitalált személyről van szó.
Mások arról számoltak be, hogy a regénnyel álmodtak. Magával a történettel, bizonyos felvetett gondolatokkal, helyzetekkel. Olyan is volt, aki álmában beszélgetett az egyik szereplővel. Speciel pont Mirával. Szóval végül is van olyan ember, aki már látta őt
Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?
Erről sajnos nincsenek megbízható emlékeim. Iskolás korom előtt tanultam meg olvasni, úgyhogy csak homályos benyomásaim vannak, a Gulliver utazásairól például. Ami már tiszta emlékképként megmaradt, az valamelyik Jack London-könyv. A vadon szava vagy a Fehér Agyar, úgy 7-8 éves lehettem. A ködös-hűvös útra emlékszem az esztergomi könyvtár felé menet, és hogy
ez a ködös-hűvös, mégis otthonos hangulat a könyvélményt is áthatotta.
A kiszolgáltatottság érzésére emlékszem még, hogy ezzel együtt tudtam rezdülni. Nem az állatok kiszolgáltatottságával, hanem a kiszolgáltatottság tényével.
Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?
Az első, kéziratos formában fennmaradt versemet hétéves korom körül írtam. Minden bizonnyal megmutattam másoknak is. „Ó, te kedves Márta / a kutyád lába sánta. / Oly gyönyörű vagy, / a fiad kishadnagy.” Szerencsére nem jutott eszembe irodalomnak nevezni.
Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?
Az elmúlt évekből Böszörményi Márton Meixner Józsefné apoteózisa volt kiugró élmény. Egy ilyen jellegű szövegnél szerintem különösen nehéz jól belőni az arányokat.
Rejtélyesnek lenni úgy, hogy ne hasson rejtélyeskedésnek,
úgy illeszteni egymáshoz összefüggéstelen furcsaságok tömegét, hogy ne tűnjön öncélú, hatásvadász egymásra dobálásnak. Itt az agyamentségek mögött végig ott bizsergett valamiféle láthatatlan rendezőelv. Nem úgy olvastam tehát, mintha ablak lenne az őrület világára, hanem mintha épp most rántaná le a leplet a sajátunkról.
