A regényben egy hetven év körüli özvegy filozófiaprofesszor, Seymour Baumgartner életébe pillanthatunk bele. Ez az élet meglehetősen puritán, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy üres, a Princeton egykori, közkedvelt fenomenológusa ugyanis magányosan él, és majdnem egy évtizede kitartóan gyászolja elhunyt feleségét, a költő, műfordító Annát. A házban, ahol lakik, ott kísért a szeretett nő és a közös múlt, és bár az összetört, magára maradt férfi a haláleset után néhány hónapos, kemény gyászmunka után képes visszatérni a hétköznapi életébe, racionálisan és higgadtan látja, hogy a létezésnek ez a formája már sohasem lesz az, ami korábban volt: „(…) Baumgartner igazi élete, az egyetlen élete, ami a kilenc évvel ezelőtti nyárig tartott, amikor is Anna beszaladt a vízbe Cape Codon, és találkozott egy szörnyűséges hullámmal, amely eltörte a gerincét, és megölte, és az óta a délután óta, az óta a délután óta… nem, parancsol magára Baumgartner, most el ne kezdd,
te szánalmas szarzsák, kapd össze magad, ne bámuld azt az edényt, faszfej, különben a két kezemmel fojtalak meg.”
A férfi magánya majdnem tíz évvel a tragikus baleset után sem oldódik, azért rendel például szinte naponta újabb és újabb könyveket (melyeket később anélkül ajándékoz el, hogy egyáltalán kinyitotta volna őket), hogy ha csak percekre is, de találkozhasson Mollyval, a futárral, aki „sugárzó elevenségével” elveszített feleségét juttatja eszébe. A regény első oldalain ennek a gyászába belekövült hősnek az életébe egy olyan napon lépünk be, melyben semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. A regény fikciója szerint 2018 tavasza van, a kikelet első napja, és Sy az emeleti dolgozószobájából a földszinti konyhába érve veszi észre, hogy tojásfőzés után nyitva felejtette a gázt, így teljesen elégetett egy alumíniumedényt, majd, miközben el akarja takarítani feledékenységének nyomait, megégeti a kezét. Nem sokkal ezután a villanyóra-leolvasót kíséri az alagsorba, és a lépcsőn leesve fájó és nehezen gyógyuló sérüléseket szerez. A mindentudó elbeszélő által közvetített burleszkszerű jeleneteken akár nevetni is lehetne, és lehet is, de legfeljebb keserűen, mert a nyitójelenetben egy szellemileg teljesen ép férfit látunk (aki még javában könyvet ír Kierkegaard álneveiről), akit a teste, a memóriája és a mozgáskoordinációja is kezd cserben hagyni.
A nem túlságosan szívderítő eseményekhez a főhős nagyon higgadtan és racionálisan viszonyul, ugyanúgy, ahogyan az élet fontosabb történéseihez is. Belátja például és valóban hiszi, hogy feleségének váratlan halála és az élet rengeteg egyéb történése sem más, mint egy-egy a világot irányító véletlenek közül („az istenek igenis akkor a legboldogabbak és a leginkább önmaguk, amikor az univerzummal kockáznak”), és azt is látja, arra is reflektál, ahogyan szépen lassan megöregszik és elveszíti korábbi képességei egy részét. Az egyik epizódban például azon gondolkodik hosszasan, mit jelenthet az, hogy egyre gyakrabban felejti el visszahúzni a sliccét, nemcsak egészségügyi szempontból, de az életére nézve is: „de minél idősebb leszel, annál gyakrabban történik veled ilyen, és ha olyan gyakran történik, hogy
már azt sem igen tudod, hol vagy, nem tudod betájolni magad a jelenben, akkor kicsekkoltál, még életben vagy, de kicsekkoltál”.
A főhős jelenének ezek az egyre aggasztóbb, néhol vicces, néhol tragikus, de közben nagyon is életszerűnek és reálisnak tűnő jelenetei egy részletező, elidőzésre építő, lassú tempójú szövegben jelennek meg, ahol oldalakon át alig történik valami, a hangsúly inkább a megfigyeléseken, a higgadt, távolságtartó reflexión van. Jó példa erre az a pár bekezdés, amikor Baumgartner az ablakából azt figyeli, hogyan ássa ki a gilisztákat egy vörösbegy az udvar földjéből (az író elmondása szerint ebből a jelenetből nőtt ki később a teljes szöveg) vagy azt részletezi, hogyan nézi a hátsó udvaron ülve a fények és az árnyak váltakozását. A narráció lassúsága mintha azt hangsúlyozná, hogy aki idősödik, az már nem tudja felvenni a világ lendületes tempóját, ezért egyre inkább elszakad tőle, de még képes reagálni, elgondolkodni a történéseiről. Ezek szerint úgy tűnik, a fiatalkor a szimulteanitás ideje, a világban való létezésé és a tetteké, míg az időskor a reflexió, az egyidejűség hiánya, a már megtörténtekre, vagyis a múltra való reflektálás terepe. Ha nem is marad más, mint a „kicsekkolás”, azért a múltat még újra lehet élni, az emlékeknél el lehet időzni.
És éppen ez történik a Baumgartner lapjain, hiszen a könyv nemcsak főhőse jelenét, hanem múltját is feltárja, méghozzá különböző emlékbetörések formájában. A felbukkanó emlékek elbeszélése sokkal gyorsabb tempóban zajlik, mint a jelen részletezése, és
a múlt darabjai változatos formákban épülnek a jelen szövetébe:
az elhunyt feleség egyes szám első személyű naplója, verse vagy regényrészlete, vagy a professzor saját kis novellái is beépülnek, de olyan is van, amikor nem történik más, csak egyszerű, bár az emlékezés öntörvényű asszociativitását követő emlékidézés. Ezekből a betéttörténetekből feltárul a hős múltja, szerelmével, Annával való megismerkedésének története, a lánykérés, valamint a közösen töltött, negyvenévnyi idő.
De nemcsak Baumgartner élete, hanem a szüleinek a története is felidéződik, az elhagyott anya és a szintén nehéz sorsú apa, de még a nagyszülők és a távolabbi ősök is megjelennek ezekben az író önéletrajzából gazdagon merítő jelenetekben, melyek annál vázlatosabbak, minél távolabbi múlthoz tartoznak. A legrégebbi múlt egy novellaformában megírt, Sztanyiszlav farkasai című betétben tárul fel, melyben Baumgartner egy irodalmi konferencia ürügyén látogat el ősei származási helyére, a 2017-ben történetesen Ukrajnához tartozó kisvárosba, ahonnan Auster lengyel zsidó ősei nagy valószínűséggel kivándoroltak. Az Ivano-Frankivszk nevű települést régebben Sztanyiszlav néven ismerték és állt lengyel, német, ukrán és szovjet uralom alatt is. Itt a professzor a „láthatatlan elődök névtelen hordáját” kívánja megismerni, de az ősök sajnos szétszóródtak, „eltűntek a megismerhetőség birodalmából”, a személyes emlékezet szálai pedig már nem vezetnek idáig, így ez az a határpont, ahol a múlt tulajdonképpen elveszett, eddig lehet visszamenni, és nem tovább.
A múltra kisebb és nagyobb távlatban is visszatekintő hős tragikus és boldog jeleneteket egyaránt felidéz, különösen szép, ahogy szülei fájdalmas történeteire reflektál, immár nem a gyerek, sokkal inkább egy megértő és megbocsátó felnőtt szemszögéből. Az emlékezés során a főhős az apjával és az anyjával való viszonyát is rendezi (persze ekkor már nem velük, hanem csak magában), az író pedig valós és fiktív elemek keverésével emléket állít szüleinek egy-egy hosszabb fejezetben. Baumgarten életkora már nem az identitáskeresés és -építés időszaka, inkább a számvetésé, a visszanézésé, melyben
a nosztalgia mellett elsősorban a megértés és a megbocsátás dominál.
Nagyon erős a nosztalgikus, emlékező, a veszteségeket leltározó réteg a szövegben, de azért mindvégig, kitartóan ott pislákol benne a remény is, az, hogy az élet lezárása nem az öregedés, csak a halál, addig pedig bármi megtörténhet, akár az újrakezdés is lehetséges. Ezt erősíti, hogy a regény utolsó oldalain felbukkan egy fiatal lány, aki Baumgartner feleségének műveiből szeretné írni a doktori disszertációját, hónapokig a férfi házában, a kéziratok között, a feleség szinte emlékszobaként funkcionáló egykori dolgozószobájában szeretne kutatni. Ennek a találkozásnak a reménye pedig újra élővé, tettre késszé teszi a férfit, aki alig várja, hogy egy olyan emberrel tölthessen együtt heteket, akivel Anna emlékét tarthatják ébren, és akivel Annán keresztül és az Anna iránti rajongásban osztozva megérthetik egymást. Hogy ez végül megvalósul-e, az a regényből már nem derül ki, mert
Seymour Baumgartner szakadozott, töredékekből összerakott „hőseposza” az olvasó számára a könyvvel együtt véget ér,
de tudjuk, hogy a férfi történetének zárófejezete csak az utolsó lapon kezdődne el. És hogy mi íródna ebbe a fejezetbe, az öregség reménytelen és a halál felé tartó sötétsége, vagy a minden veszteség ellenére is pislákoló reménye, azt már az olvasóra bízza a szerző.
