Már a beszélgetés elején kiderült, hogy a könyvben a címe ellenére nem számozott, egyértelmű szabályokat találunk a boldogsághoz, hanem két kisregényben két nő történetét olvashatjuk, melyek közül egyik sem kifejezetten vidám vagy optimista. A két szöveget viszont összeköti, hogy mindkettő főhőse ötvenes nő. Ennek kapcsán Valuska a Szex és New York sorozat folytatását említette, melyben ötvenes nők szerepelnek, és ez mintha egy váltás lenne a popkultúrában, törekvés arra, hogy az ebbe a korosztályba tartozó nők is hallathassák a hangjukat. Babarczy könyve ugyanis nagyrészt arról szól, mit jelent ma ötvenes nőnek lenni, de nem Amerikában, hanem Magyarországon. Az író elmondta, hogy nem próbált meg szép sztorit kerekíteni abból, hogy az ember ifjúsága elmúlik, ezért igazából mindkét könyv főhősében egy-egy vesztes alakját teremtette meg. Szerinte olyan világban élünk, ahol állandóan fényeznünk kell magunkat a közösségi médiában, és ahol folyamatosan sikeres, szép emberek mosolyognak a képernyőkről. Ő viszont azokról az emberekről akart írni, azoknak szeretett volna hangot adni, akik nem sikeresek, akik nem mosolyognak, és a képernyőre sem jutnak el.
Tőle megszokottan a sötét dolgok érdekelték itt is: „Egy Lou Reed vagyok a hetvenes évekből depressziósan” – fogalmazott némi öniróniával. Ötvenes nőnek lenni az író szerint nem ugyanaz, mint ötvenes férfinak, mert „a nők szavatossága lejár harmincévesen”. Az a helyzet, mondta, hogy azok a női szerepek, melyek ötvenes nőkre vannak kitalálva, igazából a háttérszerepek: a nagymamaság, a takarítás, a főzés.
Arról, hogy ennyi idős korban végbemegy egy gyászfolyamat, mely során mindenki elbúcsúzik a fiatalságától, szerinte egyáltalán nincs szó,
maximum a menopauzáról. De ez utóbbi csak orvosi kérdés, pedig ötvenes nőnek lenni Babarczy szerint pszichoszociális probléma, ami abból fakad, hogy a gyerekek kirepülnek, így a nő elveszíti a társadalmi teret, ahol helye van, gyakorlatilag láthatatlanná válik, nem érdekel senkit, nincs a 18-49 korosztályban, még kereskedelmi szempontból sem érdekes. És ez az a pont, ahol fel kell tennie a kérdést:
ki vagyok én?
A kötetben pedig két olyan nőt látunk, aki úgy érzi, nem váltotta be az ígéreteket.
Valuska kérdésére Babarczy Eszter elmondta, hogy szerinte a láthatatlanság nem csupán a piac logikájából fakad, hanem abból is, hogy létezik egy ifjúságkultusz (és egyébként éppen ezért kompressziós fehérneműt vagy lifting krémeket mégiscsak el lehet adni ennek a korosztálynak), illetve van egy társadalmi része is, valahogy úgy tűnik, hogy miután egy nő a gyerekeit sikeresen felnevelte, megtette, amit „megkövetelt a haza”, innentől pedig senkit nem érdekel. Míg a férfiak ebben az életkorban lehetnek szakértők, politikusok, elérhetnek a hatalmuk csúcsára, a nők esetében ez inkább kivételnek számít. A társadalomban vannak marginalizált, a ranglétra alján található csoportok (például hajléktalanok vagy romák), de velük foglalkozik a média, a politika, ők láthatók. Ezzel szemben az ötvenes nő abszolút láthatatlan, nincs róla tévéműsor, senkit nem érdekel, senki sem kívánja vagy tudja reprezentálni a kultúrában.
A beszélgetés során kiderült, hogy a testi változások leírása is nagy hangsúlyt kap a könyvben az idősödő nő lelke és gondolatai mellett. Az író elmondta, hogy ez nem volt tudatos program a részéről, egyszerűen az öregedéshez a test átformálódása is annyira hozzátartozik, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, és szépítés nélkül megírni.
„Lerohadunk, na”
– fogalmazta meg sommásan. Babarczy az irodalmat alapvetően felderítő tevékenységnek tartja, azokat a „fehér foltokat” szereti megírni, amivel nagyon kevesen foglalkoznak. Mindeközben ezek nagyon személyes projektek is, minden írásában abból indul ki, amit tud, amit ismer.
A kötet második kisregényére áttérve arról esett szó, hogy a segítés nem rossz szerep egy ötvenes nőnek, olyan feladat, mely célt és értelmet adhat az életének. Kiderült, hogy ebben a regényben, melyet tárcasorozatként kezdett írni a Könyves Magazinra, a főhős egy értelmiségi nő, aki segíteni szeretne egy roma családnak, elsősorban pénzzel. A történet szerint ahelyett, hogy Thaiföldre menne nyaralni, felkarol egy roma családot egy kislányon keresztül, akit nagyon megszeret, és akinek történetét tízéves korától huszonéves koráig kísérjük nyomon. Ez a kísérlet egy nagyon bonyolult ügy, és egy nagyon érzékeny társadalmi problémára tapint Valuska László szerint. Egy fehér értelmiségi nő, aki hozzáfér a tudáshoz, a javakhoz, segíteni szeretne,
de kérdés, hogyan tud, és tud-e egyáltalán segíteni.
Babarczy erre reagálva elmondta, hogy főhőse egy megváltó-komplexusos nő, aki természetesnek tekinti, hogy tud segíteni, de ez egy tragikus történet, mert földbe áll a projekt és visszájára fordul, be kell látnia, hogy a segítség nem megy ennyire egyszerűen. „Etikai mocsár” ez a téma, mondta az író, nehéz jót lépni, nehéz jól megírni. Őszintén beszélt arról is, hogy meg volt bénulva, nem tudta, hogyan nyúljon a témához, hogy ne éljen vissza a kiváltságos helyzetével. Azt is elmondta, hogy ennek a kudarcos történetnek van valós alapja, sőt nagyrészt csak az van.
A kötetben a fiatal cigánylány és a segíteni vágyó nő hangja egymást váltja, hogy lássuk, ugyanazt a történetet mennyire másként élik meg, hogyan beszélnek el egymás mellett, de azt is, hogyan próbálják megőrizni az optimizmusukat. Babarczy szerint megírni ezt a regényt veszélyes dolog volt, és fél, mit fog kapni, lehet, hogy rasszistának fogják nevezni. Az író szerint a segítés ebben az esetben egy „átszocializálási folyamat”, ahol a főhős a középosztálybeli normákat próbálja átadni, de ezt nem lehet távolról, és nem elég hozzá a pénz. Úgy kell csinálni, ahogy Ritók Nóráék vagy Bódis Krisztáék, mondta, a család bevonásával, egészen kisgyerekkortól kezdve. Itt ugyanis kultúrákat kell átalakítani, ami 25-50 éves projekt, és ott kell lenni, meg kell jelenni az életükben, nap mint nap látniuk kell az új vonatkozási pontokat.
A mélyszegénységgel ugyanis nem csak az a probléma, hogy nincs pénz.
Persze az is, de az integrálódás a társadalomba nemcsak pénz kérdése, hanem jóval több ennél. A szerző két felolvasásával is fűszerezett beszélgetést optimista végszóval zárták, Babarczy elmondta, hálás azért, hogy van munkája, amit szeret, hogy tud írni, és olvasói is vannak. Ez egyrészt önbizalomforrás a nehezebb pillanatokban, másrészt ezzel elkerülheti azt az izolációt, mely az ötvenes nők esetében annyira jellemző.
