A Nobel-díjas Annie Ernaux megrázó könyve egy olyan testi-lelki traumát ír le, amely egy korszak határát is jelzi, hiszen Franciaország alig pár évvel később gyökeresen átalakult, s ennek az átalakulásnak fontos eleme volt a szexualitáshoz és a női önrendelkezéshez való új hozzáállás. Az író már az ötvenes évei végén járt, amikor képes volt megírni fiatalkori abortusza történetét. A kötet eredetileg 2000-ben jelent meg, most végre magyarul is olvasható. Pár éve filmben is feldolgozták, az Audrey Diwan által rendezett Esemény 2021-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját.
Annie Ernaux: Az esemény (részlet)
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Évek óta kerülgetem életemnek ezt az eseményét. Ha egy regényben abortuszról olvasok, összerezzenek, mintha a szavak – képek, gondolatok nélkül – azonnal erőteljes érzelmet váltanának ki belőlem. Ugyanígy felkavar az is, ha véletlenül meghallom a La javanaise és a J’ai la mémoire qui flanche című dalt, vagy bármelyik másikat azok közül, amelyek akkoriban kísértek.
Egy héttel ezelőtt kezdtem írni ezt az elbeszélést, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy folytatom. Csak ki akartam próbálni, tényleg szeretnék-e írni erről. Újra meg újra megszólalt bennem ez a vágy, miközben a két évvel ezelőtt elkezdett könyvemen dolgoztam. Ellenálltam, de nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot. Úgy éreztem, szörnyű volna, ha elszánnám magam a megírására. De az is eszembe jutott, hogy
meghalhatok anélkül, hogy bármit is kezdtem volna ezzel az eseménnyel. És az lenne az igazi hiba.
Egy éjjel azt álmodtam, hogy a kezemben tartokegy könyvet, amelyet az abortuszomról írtam, de egyetlen könyvesboltban sem lehet kapni, és semmilyen katalógusban nem szerepel. A borító aljára nagybetűkkel rá volt írva: ELFOGYOTT. Nem tudtam, mit jelent ez az álom: azt, hogy meg kellene írnom ezt a könyvet, vagy azt, hogy nem volna semmi értelme.
Ezzel az elbeszéléssel az idő lendült mozgásba, és sodor magával, akaratom ellenére. Most már tudom, hogy bármi történjék is, a végére érek, ugyanolyan eltökélt vagyok, mint huszonhárom éves koromban voltam, amikor összetéptem a terhességi igazolást.
Szeretnék újra elmerülni az akkori életemben, kideríteni, mit találok ott. Ez a feltáró munka egy elbeszélés keretében zajlik majd, mert egyedül így lehet számot adni egy olyan eseményről, amely nem volt egyéb, mint belső és külső idő. Egy zsebnaptár és az akkori hónapok során vezetett napló fogja biztosítani a támpontokat és a tények rekonstruálásához szükséges bizonyítékokat. Legfőképpen arra törekszem majd, hogy addig ássak minden egyes kép mélyére, míg nem érzem, hogy zsigerileg „belekerültem”, és fel nem fakad pár szó, amelyre azt mondhatom, „ez az”. Azon leszek, hogy újra halljam az összes, kitörölhetetlenül belém ivódott mondatot, amelyek jelentése akkoriban oly elviselhetetlen, vagy épp ellenkezőleg, oly vigasztaló lehetett, hogy ma, utólag visszagondolva rájuk, elönt az undor vagy a gyengédség.
Az én történetem – a tiltott, titokban elvégzett abortuszról – már a múlté, ez azonban nem lehet indok arra, hogy továbbra is magamban tartsam,
jóllehet egy igazságos törvény paradox módon szinte mindig hallgatásra kényszeríti az egykori áldozatokat, mondván, „ennek már vége”, és így a történtekre ugyanaz a csend nehezedik, mint korábban.
Ma már semmilyen tilalom nem sújtja az abortuszt, éppen ezért nézhetek szembe a maga valóságában ezzel a felejthetetlen eseménnyel, lehántva róla a kollektív jelentést és az olyan, szükségképpen leegyszerűsítő kifejezéseket, mint „a nők elleni erőszak” stb., amelyek a hetvenes évek harcához kötődnek.
