Octavia E. Butler Földmag-duológiájának befejező kötete szédületes látomás és egyben komoly figyelmeztetés a jövőnkre nézve. Az 1998-ban megjelent regény a klímaváltozás valóra vált jóslata mellett kitüntetett figyelmet kapott az USA-ban nemrég, ugyanis a történetben mellékszereplőként megjelenő amerikai elnök az "Ismét naggyá tenni Amerikát"-szlogennel népszerűsíti magát, amit aztán később Donald Trump is használt az elnökválasztási kampányához. Olvass bele!
A magvető példázata (cikkünk itt) Nebula-díjas folytatásában tovább követhetjük Lauren Olamina történetét a 2030-as évek társadalmi és gazdasági válsággal küszködő Kaliforniájában. Lauren, aki meg van győződve arról, hogy az emberiség problémáinak megoldását a csillagok gyarmatosítása jelenti, a híveivel együtt azon dolgozik, hogy megtegye az ehhez szükséges előkészületeket. De a társadalmi összeomlás és a fanatikusok feltörése következtében a teljes közössége rabszolgasorba kerül, és a lányát is elrabolják. Laurennek fel kell vennie a harcot az ellenfeleivel, hogy megteremthesse az új világrendet.
Egyre több klímafikciós mű jelenik meg, ember és természet problémás viszonyának ábrázolása viszont nem újdonság. Az Amerika gyarmatosításától a Dűnében felfedezhető bolygóökológiai szemléleten át a poszthumán létformák felbukkanásáig vezető folyamatról Dr. habil Limpár Ildikót kérdeztük.
Octavia E. Butler: A talentumok példázata (részlet)
Fordította Huszár András, Farkas Veronika
EGY
Részlet a Földmag: Az élők könyveiből:
A sötétség
formába önti a fényt,
miként a fény
formába önti a sötétséget.
A halál
formába önti az életet,
miként az élet
formába önti a halált.
A világegyetem
és Isten
osztozik ennek teljességében,
kölcsönösen
meghatározzák egymást.
Istenformába önti a világegyetemet,
miként a világegyetem
formálja Istent.
Részlet Taylor Franklin Bankole Más világok emlékei című művéből:
Olvastam, hogy az újságírók által „az apokalipszis”– vagy még gyakrabban, még keserűbb kifejezéssel „a dögvész” – néven illetett viharos időszak 2015-től 2030-ig tartott, másfél évtizedig tartó káoszt eredményezve. Ez nem igaz. A dögvész sokkal hosszabb ideig okozott szenvedést. Jóval 2015 előtt felütötte a fejét, talán már az ezredforduló előtt. És még nem ért véget.
Olyat is olvastam, hogy a dögvész különféle gazdasági, társadalmi és klímaválságok véletlen egybeesése folytán robbant ki. Pedig ha őszinték akarunk lenni, a dögvészt az okozta, hogy nem voltunk hajlandók szembenézni ezen területek nyilvánvaló problémáival. Mi hoztuk létre ezeket a problémákat, majd ölbe tett kézzel néztük, ahogy válsággá terebélyesednek. Tudom, sokan tagadják ezt, én viszont 1970-ben születtem. Eleget láttam, hogy tudjam, mi az igazság. Az oktatás a szemem láttára egyre inkább a gazdagok kiváltságává vált, mintsem a civilizált társadalmak túlélését szavatoló alapvető szükségletté. A kényelem, a nyereségvágy és a közöny nevében szemet hunytunk a súlyosbodó, egyre veszedelmesebb környezetromlás felett.
Végignéztem, ahogy a szegénység, az éhínség és a járványok a lakosság egyre szélesebb körét sújtották.
A dögvész mindent egybevetve felért egy részletekben adagolt harmadik világháborúval. Igazság szerint ez idő alatt számos kisebb, ám annál véresebb háború dúlt szerte a világon. Ostoba torzsalkodások nagy anyagi és emberi életben számolt áldozatokkal. Névleg ádáz idegen ellenségekkel szemben, önvédelemből vívták őket, ám az esetek nagy részében valójában alkalmatlan vezetők robbantották ki a háborúkat, mert nem volt más ötletük. Tisztában voltak vele, hogy rettegésre, gyanakvásra, gyűlöletre, nélkülözésre és kapzsiságra alapozva hazafias, háborúpárti érzelmeket szíthatnak.
Az Egyesült Államok mindeközben valahogy súlyos, nem katonai természetű vereséget szenvedett. Nem győzték le fontos háborúban, mégis beleroppant a dögvészbe. Talán egész egyszerűen szem elől tévesztette eredeti célkitűzéseit, majd céltalanul kóválygott tovább, míg egyszer csak összeesett a kimerültségtől.
Fogalmam sincs, mi maradt belőle mostanra, és mivé változott.
Taylor Franklin Bankole volt az apám. Írásaiból egy megfontolt, kissé kimért férfi képe rajzolódik elő, aki a sors szeszélye folytán kötött ki furcsa, makacs anyám mellett, pedig a köztük lévő korkülönbség miatt akár a nagyapja is lehetett volna.
Úgy tűnik, anyám szerette, és boldog volt vele. A dögvész idején botlottak egymásba. Két hajléktalan vándor: egyikük 57 éves családorvos, a másikuk 18 éves lány. Közös volt bennük, hogy a dögvészben borzalmas emlékeket hordoztak magukkal. Mindketten látták megsemmisülni az otthonukat… apám San Diegóban, anyám egy Robledo nevű Los Angeles-i kertvárosban. Nem kellett ennél több. 2027-ben összetalálkoztak, megkedvelték egymást, és összeházasodtak. Apám bizonyos sorai között olvasva úgy vélem, hogy gondját akarta viselni ennek a különös fiatal lánynak. Meg akarta védeni a sarkából kifordult világtól, a bandáktól, drogoktól, rabszolgaságtól és kórságoktól. Na meg persze legyezgette is a hiúságát, hogy anyám vonzódott hozzá. Ő is csak ember volt, és minden bizonnyal beleunt az egyedüllétbe. Első felesége két évvel azelőtt halt meg, hogy ők egymás mellé sodródtak az úton.
Természetesen nem tudta megóvni anyámat. Senki sem védhette volna meg. Már jóval a megismerkedésük előtt kijelölte maga számára az utat. Apám fiatal lánynak képzelte, de tévedett. Már akkor is élesített, célra tartott rakétaként szegeződött előre.
Részlet Lauren Oya Olamina naplóiból:
- szeptember 26., vasárnap
Ma van az Érkezés Napja, a Makk nevű közösségünk itteni, a Humboldt megyei dombságban történt megalapításának ötödik évfordulója.
A jeles esemény perverz megünnepléseként megint rám tört egy visszatérő rémálmom. Az elmúlt néhány évben megritkultak… régi ellenségek ismerős rossz szokásokkal. Tudom, milyenek. Lágyan, könnyedén kezdődnek… Most is először csak a múltba látogattam, hazautaztam, hogy eltöltsek egy kis időt szeretett kísérteteimmel.
Egykori otthonom feltámadt hamvaiból. Valamiért nem lepődöm meg, jóllehet évekkel ezelőtt láttam, ahogy porig ég. Végigjártam a romokat. Most mégis régi pompájában áll, nyüzsögnek bent az emberek… mindazok, akik között felnőttem. Rozoga, kinyitható fémszékeken, konyhai és étkezői fapadokon, egymásra rakható műanyag székeken ülnek a nappaliban.
Szétszéledtek és holtak néma gyülekezete.
Már tart az istentisztelet. Természetesen apám prédikál. Liturgikus köntösében úgy néz ki, mint régen: magas, jól megtermett, szigorú, szálfaegyenes, egy nagy, fekete oszlop, hangját nemcsak hallani lehet, hanem bekúszik a bőrünk alá, a csontjainkban rezeg. A gyűléstermek legtávolabbi sarkába is eljut zengő szózata. Soha nem volt szüksége hangfalra, erősítésre. Ismét hallhatom, érezhetem a hangját.
Pedig hány éve tűnt el az apám? Jobban mondva, hány éve ölték meg? Mert biztos, hogy megölték. Nem olyan fából faragták, hogy elhagyná a családját, a közösségét, a gyülekezetét. Annak idején, az eltűnésekor az erőszakos halálesetek még a mainál is gyakoribbak voltak, élni ellenben felért a lehetetlenséggel.
Apám egy reggel elment dolgozni a főiskolára. Számítógépen tartotta meg az óráit, és csak heti egyszer kellett személyesen bemennie a munkahelyére, ám még a heti egy alkalom is túlságosan veszélyes volt. Szokás szerint aznap is a főiskola épületében töltötte az éjszakát: a dolgozók kora reggel tudtak a legbiztonságosabban közlekedni. Másnap reggel el is indult hazafelé, és többé nem látta senki.
Tűvé tettük utána a várost. Még a rendőrséggel is kerestettük. Mindhiába.
Mindez hónapokkal azelőtt történt, hogy leégett a házunk, és megsemmisült a lakónegyedünk. Tizenhét éves voltam. Most huszonhárom vagyok, és több száz kilométer választ el a kihalt negyedtől.
Álmomban azonban hirtelen helyrejött minden.
Otthon vagyok, apám prédikál. Mostohaanyám srégen mögötte ül a zongorájánál. A szomszédokból álló gyülekezet szemben foglalt helyet a részben egybenyitott nappali, étkező és társalgó alkotta tágas, L alakú térben. Még a szokottnál is több, 30-40 ember zsúfolódott össze a vasárnapi igehirdetésre. Túl csendesek. A baptista gyülekezetek – a miénk legalábbis – ennél hangosabbak szoktak lenni. Itt vannak, de még sincsenek igazán jelen. Árnyalakok. Szellemek.
Csak a saját családom érződik valóságosnak. Ugyanúgy halottak, mint a többiek közül szinte mindenki, mégis életben vannak! Itt vannak az öcséim, akik úgy néznek ki, ahogyan 14 éves koromban. Keith – a legidősebb, a leggonoszabb, aki elsőként halt meg – mindössze 11 éves, vagyis Marcus – a kedvenc öcsém, aki mindig is a legjóképűbb volt a családban – a tizedik életévét töltötte be. A szinte ikerpárként hasonlatos Ben és Greg nyolc- és hétévesek. Együtt ülünk az első sorban a mostohaanyám közelében, hogy rajtunk tarthassa a szemét. Én Keith és Marcus közé ékelődöm, amolyan ütközőzónaként, nehogy megfojtsák egymást az istentisztelet alatt.
Amikor épp nem néznek ránk a szüleink, Keith áthajol fölöttem, és durván Marcus combjába bokszol. Noha Marcus fiatalabb és kisebb is a fivérénél, makacs, és kemény fából faragták; visszaüt. Megragadom a két fiú öklét, és megszorítom. Nagyobb és izmosabb vagyok mindkettejüknél, és mindig is erős volt a szorításom. A fiúk vonaglanak fájdalmukban, megpróbálják kitépni a kezüket. Még várok picit, aztán elengedem őket. Tanultak a leckéből. Legalább egy-két percig békén hagyják egymást.
Álmomban a szenvedésük nem okoz nekem is fájdalmat, mint gyerekkorunkban. Akkoriban, a legidősebb testvér lévén, engem vontak felelősségre a viselkedésükért. Kénytelen voltam fegyelmezni őket, jóllehet ez azzal járt, hogy a fájdalmuk rám is kihatott. Apám és mostohaanyám a legkevésbé sem voltak tekintettel a hiperempátia-szindrómámra. Nem voltak hajlandóak fogyatékkal élő személyként kezelni. Én vagyok a korelnök, és kész. Eleget kellett tennem a kötelezettségeimnek. Akárhogy is, régen átéreztem minden nyamvadt horzsolást, vágást, égési sérülést, amit az öcséimnek sikerült begyűjteniük. Valahányszor láttam, ahogyan megsérülnek, magam is osztoztam a fájdalmukban, mintha én is sebet szereztem volna. Még a színlelt fájdalmaik is átragadtak rám. A hiperempátia-szindróma elvégre téveszmés zavar. Szó sincs telepátiáról, varázslatról, mélyen tudatosult spiritualitásról. Mindössze neurokémiai eredetű tévképzetek miatt érzem a másokon látott szenvedést és örömöket. A gyönyör ritka; a gyötrelem annál gyakoribb, és tök mindegy, téveszmés-e: mindenképp iszonyúan fáj.
De akkor miért hiányzik most mégis?
Nonszensz dolog hiányolni ezt. Olyan megkönnyebbülést kéne éreznem, mint amikor elmúlik a fogfájás. Csodálkozással vegyes boldogságot. Ehelyett félek. Elvesztettem egy részemet. Nem érzem át a fivéreim fájdalmát, mintha nem hallanám, ahogy felkiáltanak, ez pedig megrémiszt. Az álom fokozatosan rémálommá korcsosul.