A Vér a havon című könyvének egy bérgyilkos, A fiúnak pedig egy drogos a főszereplője. Íróként könnyebb a rosszfiúk szemszögéből elmesélni egy sztorit, vagy szimplán csak arról van szó, hogy mostanra az antihősök lettek az igazi hősök?
A modern történetmesélés szerintem ma már sokkal inkább a „szürke morálra” koncentrál. Semmi sem csak fekete vagy fehér. A bűnözői elmébe szeretnénk behatolni, és ma már sokkal nyitottabbak vagyunk erre. Sok társadalomban a bűnözők az utolsó lázadók. Hogy a viszonylag sikeres skandináv társadalmakban annyira érdekelnek bennünket a bűnözői elmék, annak az az oka, hogy nem maradt más, ami ellen lázadhatnánk. Sok tekintetben ezek a társadalmak megelégedettnek tekinthetők, ahol nincsenek olyan égető politikai kérdések, melyek mentén az emberek hajlandóak lennének forradalmat kirobbantani. A bűnözők szerintem az utolsó kívülállók. Nem akarnak a társadalom részesei lenni. Olyanok, mint az egzotikus állatok, ezért akarunk belemászni az agyukba, hogy kiderítsük, miért alakult ez így. Ha megnézi a könyveimet, tulajdonképpen mindegyik az outsiderekről szól. Harry Hole is egy kívülálló: ő hisz a rendszerben, hisz a rendőri munkában, a jogi rendszerben, érzelmileg azonban közelebb áll azokhoz, akiket üldöz, mint a saját kollégáihoz a rendőrségen. Ő az a fickó, aki azért végzi a munkáját, mert jó benne. Ez egy nagyon fontos társadalmi reflex. Az emberek ugyanis nagyon sokféle munkát hajlandóak elvégezni, amíg azt érzik, hogy ezzel hozzá tudnak járulni a nyájhoz, hogy az a munka a nyáj elismert tagjává teszi őket. Ez az elfogadás érzésével tölti el őket.
De pont az a lényeg, hogy ezek a bűnözők nem részei ennek a nyájnak…
A Vér a havon azzal kezdődik, hogy Olav Johansen felsorolja, mire nem alkalmas, és végeredményben az derül ki, hogy csak a gyilkolásban jó. A maga részéről ez jelenti a hozzájárulást egy olyan városban, Oslóban, ahol a drogkereskedelem és a drogfogyasztás a városi élet részét képezi. Faramuci módon ő is úgy érezheti, hogy hozzájárult valamihez, hiszen valami olyasmit csinál, amiben jó – embereket gyilkol. Számára ez nem okoz élvezetet, de hatékonyan és fájdalommentesen teszi el láb alól az áldozatait. Ha valami amatőrt kerestek volna meg ezzel, akkor valószínűleg több vérrel és több fájdalommal járt volna a megbízás. Azt gondolom, az emberek mindig fognak érveket felsorakoztatni a munka mellett, melynek elvégzésében jók. Ami a könyveimet illeti, még Doktor Proktor is kívülálló, ő azonban a találmányaival próbál hozzájárulni a társadalomhoz. A szereplőim egyrészt tagjai a nyájnak, másrészt azonban kívülállóknak számítanak.
Jo Nesbø: Vér a havon
Fordította: Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2015, 192 oldal, 2384 HUF
Honnan jön ez a rokonszenv az outsiderek felé? Gyerekkorában ön is az volt?
Én soha nem voltam egy magányos, magának való figura, bár ha megkérdezné a bátyáimat, akkor lehet, hogy ezt mondanák – ez esetben tudatosan voltam az. Szerettem magamra csukni az ajtót, ők pedig nem értették, miért nem akarok bandázni, és miért nem akarok velük lenni. Akkor én döntöttem így, és a szereplőim közül Harry szintén maga döntött arról, hogy kívülálló legyen. Nekem mindig fura volt, amikor valaki arra a kérdésre, milyen embernek tartja magát, azt mondja: olyan vagyok, mint a többi ember, nincs bennem semmi különleges. Én soha nem éreztem, hogy olyan lennék, mint mindenki más. Nem éreztem, hogy jobb lennék vagy rosszabb, csak azt, hogy másmilyen vagyok. Talán ezért is tudom megérteni a kívülállókat.
A kívülállás, az, hogy egy adott külső pozícióból figyeljünk meg emberek és dolgokat, elengedhetetlen az íráshoz is, nem gondolja?
De. Mindig is elég jó voltam az emberek megfigyelésében, vagy legalábbis mindig nagyon érdekelt, hogy mi mozgatja az embereket, mit is akarnak valójában, mi fontos a számukra. A kávézóban, ahová járni szoktam, az egyik asztalnál egyszer egy pár ült egymással szemben. A kezük az asztalon volt, beszélgetés közben egymás szemébe néztek, én pedig próbáltam kitalálni, miről beszélhetnek. Azt gondoltam, hogy a férfi a munkájáról mesél. Lehetséges, hogy egy állásinterjú zajlik éppen? Ahhoz túlságosan informálisan voltak öltözve. Aztán leesett, hogy valószínűleg az interneten ismerkedtek össze, és most van az első randijuk. Nagyon furcsa volt: a lányon látszott, hogy nem nagyon érdekli a dolog, de udvarias volt, bólogatott, és úgy tett, mintha érdekelné, amit a fickó mond, és a férfin is látszott, hogy tisztában van azzal, hogy nem érdekli a nőt, de nem állt fel a mondat közepén, hanem folytatta a már megkezdett sztorit, miközben izzadt elég rendesen. Miközben néztem őket, egyik részem a férfi volt, a másik pedig a nő. Azt hiszem, a legtöbb embert érdeklik az ilyen helyzetek, de nálam szerintem ez a munka része.
A Vér a havon esetében hogy jött, hogy egy bérgyilkos karakterére építse az egész történetet?
Érdekesnek találtam, hogy hogyan jut el valaki oda, hogy végül ez lesz a munkája, hiszen szinte a véletlennek köszönhető, hogy profi gyilkos vált belőle. Olavnak elég ellentmondásos a személyisége: hidegvérrel tud gyilkolni, ugyanakkor romantikus, érzékeny fickó. Emberként nem tartja magát sokra, újra és újra felteszi a kérdést, mi az, amiben ő jó. Szeretem, hogy diszlexiás, mégis állandóan a szerelmes levelén dolgozik. Vágyik a szerelemre, de nem tudja, hogyan részesülhetne belőle. Az, hogy alábecsüli magát, még nem jelenti azt, hogy úgy gondolja, meg is érdemli ezt. Az egyik oka annak, hogy alábecsüli magát, az apjával való kapcsolatában keresendő. Az apja egyszer például a fejéhez vágta, hogy „te pontosan ugyanolyan vagy, mint én”. A megkerülhetetlennek vélt szülői örökség fontos oka lehetett annak, hogy végül bérgyilkossá vált. A fiatalok sokszor a szülő szemén keresztül látják magukat, ezért olyan fontos a fiataloknak, hogy ismerjék az apjukat. Én is feltettem magamnak azt a kérdést, hogy ki vagyok, és ugyanez igaz a bátyáimra is. Néha túlpörgetjük ezt a dolgot, de ezek olyanok, mint az apró jelek: ha nincs mind a birtokunkban, akkor felnagyítjuk azok jelentőségét, melyeket ismerünk, és azokkal próbáljuk meg megfejteni, kik is vagyunk valójában.
Íróként nem tartja kockázatosnak, hogy először szimpátiát ébreszt a szereplői iránt, majd szépen lassan felfedi a személyiségük sötét oldalát is?
A történetmesélés gyakran a manipulálásról szól, melynek során megpróbáljuk rávenni az olvasót arra, hogy olyan pozícióba kerüljön, melyben nem volt korábban. Ezt csinálta Francis Ford Coppola a Keresztapában, melyben az első húsz percben érzelmileg a legtöbbet az Al Pacino által játszott főhősbe fektetünk, ezt követően pedig bármit elfogadunk, amit ő tesz. Hiszen azt gondoljuk, ő a főhős, a végén ugyanakkor ő is olyan lesz, mint a család többi tagja, azé a családé, melyről az első húsz percben azt mondta: Én nem vagyok olyan, mint ők, Kay, ezt ők csinálják, nem én. De ha a film után megkérdezné az embereket, hogy ki volt a film hőse, akkor azt mondanák, hogy természetesen Al Pacino. Az elején azt kérdezte, vajon az antihősök az új hősök-e, én azt gondolom, hogy az olyan sorozatokban, mint a Breaking Bad, a Mad Men vagy a Kaliforgia, igazi rosszfiúkat látunk, mégis ők a sztori főhősei. Ugyanakkor több dilemmával is küzdenek. Ha olyanok lennének, mint a régi idők rosszfiúi, akkor nem szimpatizálnánk velük, de azért tudunk együttérezni velük, mert nem vegytisztán rosszak vagy jók. Ahogyan a rossz tetteiket igazolják, miként Olav Johansen is teszi ebben a regényben, az olyasféle morált vagy éppen a morálnak a hiányát jelzi, ami nekünk sem ismeretlen.
Ez egyfajta igazolás lehet az olvasó részére is? Hiszen mindannyian jó emberekként szeretünk magunkra gondolni, akkor is, ha néha helytelenül cselekszünk, vagy éppen rosszat teszünk.
Persze, mindannyian a saját életünk mozijának hősei vagyunk. Ez olyan, mint amikor egy haverod arról mesél, hogy micsoda seggfej a főnöke, amikor pedig ugyanez a főnök hazamegy a feleségéhez, ő meg azt meséli, hogy az alkalmazott milyen seggfej volt. Az mindig érdekes, ha ugyanazt a történetet többféle szempontból hallgathatod végig. Ők ketten ugyanazt a beszélgetést idézik fel, ugyanazokat a szavakat használhatják, mégis két különböző sztori kerekedik ki belőle. Azt gondolom, pont erről szól a modern történetmesélés, amely a negatív és a pozitív hős szerepével játszik. Ott van például Don Draper figurája a Mad Menből: nehéz nem seggfejnek tekinteni, mégis nagyon bírjuk őt – azért mert úgy vezetik fel nekünk. Ő a főszereplő, ráadásul vannak helyzetek, ahol megvillantja a gyengeségeit, és az emberek ezt általában szeretik. Ugyanez történik Olav Johansennel: megmutatom a gyengeségeit, olvasóként pedig át akarod ölelni, és meg akarod vigasztalni őt. Ezzel egyidejűleg pedig hagyod, hogy mindazokat a rossz dolgokat végrehajtsa. Mindig megkérdezik tőlem, hogy szerintem miért szeretik a nők Harry Holét? És be kell vallanom: fogalmam sincs. Amikor elkezdtem írni a történeteit, akkor fel se merült bennem, hogy akárcsak egy nő is kedvelheti, épp ellenkezőleg. Rögtön az első könyv legelején egy prostituálttal szexel, és amikor ezt írtam, eszembe jutott, hogy hát akkor nagy eséllyel nem lesz olyan női olvasó, aki szimpatizálna ezzel a fickóval, de pont az ellenkezője történt. Olyan, mintha meg akarnák védeni, meg akarnák óvni őt. Talán anyai ösztönöket ébreszt fel, nem tudom.
Az előbb már említette, hogy az írás az olvasó manipulálása is egyben. Gondolja, hogy ezzel tisztában vannak az olvasói is?
Azt gondolom, hogy igen. Azért követjük ezeket a történeteket, mert azt akarjuk, hogy manipuláljanak bennünket. Olvasóként valamiféle élvezetet is találunk ebben.
Alapvetően azt gondolom, hogy Harry Hole figurája nem sokban különbözik Olav Johansentől vagy A fiú című regény drogos hősétől, hozzájuk hasonlóan ugyanis neki is meg kell küzdenie a saját belső démonaival. Vissza tud még emlékezni arra, hogyan épült fel annak idején az ő karaktere?
Azt gondolom, hogy minden történet a konfliktusokról szól. Ha végignézi Shakespeare vagy Ibsen műveit, majd a mostani szappanoperákat, minden jelenetben nagyon pontosan meg lehet határozni, hogy mi a konfliktus.
Ez így van, de ezeknek a figuráknak kettős harcot kell vívniuk, hiszen a külső konfliktus mellett van egy belső konfliktus is, amivel meg kell küzdeniük.
Ez pontosan így van. Egy krimiben a konfliktus egyértelmű: valakit meggyilkolnak, és fel kell göngyölíteni a bűnesetet. Egy történetben azonban igazából a másik konfliktusra vagyunk kíváncsiak, arra, ami az egyén számára esetleg sokkal fontosabb. Harry esetében ez pedig nem csak az alkoholizmussal, a magánnyal, vagy a gyerekkora óta kísértő emlékekkel, a bűntudattal folytatott harcot jelenti, hanem azon kollégái emlékeivel is meg kell küzdenie, akik közvetve vagy közvetlenül, például egy autóbalesetben, miatta haltak meg. Emellett ott vannak bizonyos erkölcsi dilemmák is, melyekkel szembe kell néznie. Bosszút akar állni, rendőrként azonban erre nincs felhatalmazása. Az ő belső küzdelme, az, amit végre akar hajtani, egyfajta megváltásnak vagy üdvözülésnek tekinthető. Mi pedig abban reménykedünk, hogy a főhős még egy utolsó jócselekedetet végrehajt, ami a mennybe juttatja őt a pokol helyett. Ez olyan, mint a Keresztapa végén, amikor Al Pacino azt mondja a feleségének, hogy soha ne kérdezze az üzleti ügyeiről, de a nő tudni akarja, hogy ő ölte-e meg azokat a fickókat. Al Pacino akkor azt mondja, hogy most az egyszer válaszol, akármit kérdez is, majd közli vele, hogy nem, nem ölte meg őket. Majd azt látjuk, hogy bejönnek a férfiak és megcsókolják a gyűrűjét. A jelenet azt sugallja felénk, hogy ez a figura a pokolra jut, hiszen ő ölette meg azokat az embereket, most pedig hazudik a feleségének. A velejéig romlott ez az ember, elveszett. Valami ilyesmi történik Harry Hole esetében is, a kérdés, hogy a nap végére vajon a megfelelő dolgot teszi-e.
Részlet a Keresztapából
Mit lehet egyébként tudni Harry Hole további sorsáról?
Semmit (nevet). Vagy legalábbis nem sokat. Mindig megkérdezik, hogy a Police volt-e az utolsó Harry Hole-regényem, és mindig elmondom, hogy nem. Amikor a Vörösbegyet írtam, akkor kidolgoztam egy teljes történetszálat Harrynek. Még nem értünk ennek a végére, még van benne pár regény, de nem árulom el, hogy mennyi. Azt mindenesetre kijelenthetem, hogy egyszer be fogom fejezni, és ha vége, akkor teljesen vége lesz. Egészen biztosan nem fog úgy visszatérni, mint néhány más regénykarakter.
Technikailag mennyire más egyébként a sorozatot folytatni, vagy önálló kötetbe kezdeni?
Ami más némelyik önálló kötet esetében, az az, ha egyes szám első személyben mesélek. Technikailag ez némileg korlátoz, olyan, mintha egy kamerával forgatnál, hiszen csak a narrátoron keresztül láttathatod az eseményeket, másrészről ez a „kamera” teljesen behatolhat az emberi agyba. Hallod a főhős belső monológjait, a humort teljesen más módon tudod alkalmazni, az egyes szám első személyű megjegyzéseket pedig reflexiókként használhatod, amelyek lehet, hogy teljesen kifacsart olvasatát adják a külvilág történéseinek. Ezzel szemben, ha például egyes szám harmadik személyben azt mondom, hogy „a lány dühösen válaszolt” vagy „a lány dühös hangon válaszolt”, akkor nagyon fontos különbség fedezhető fel a két mondat között. Az első mondatnál a narrátor minden egyes szereplő agyában benne van, és meg tudja állapítani, hogy az a lány dühös, míg a másodiknál a semleges „kamera” nincs benne a szereplő agyában, és csak annyit lehet megállapítani, hogy a lány dühös hangon válaszolt. Valószínűleg dühös, de nem tudjuk biztosra, mert nem vagyunk benne az agyában, csak külső megfigyelők vagyunk. Ez az a technika, amelyet én elsősorban használok. Ha az ember ír, akkor bizonyos szabályokat fel kell állítania saját maga számára, de olvasóként nem feltétlenül vagyunk ennek tudatában. Legalábbis remélhetőleg az olvasó nem ezen morfondírozik. Az ember ugyanis csak akkor gondolkodik el ezeken a szabályokon, ha az író megszegi azokat. Tehát alapvetően ugyanúgy írom a Harry Hole- és az önálló köteteket, a különbség a nézőpontokon van.
Ebben a halmazban hol van a helyük a Doktor Proktor-köteteknek?
Annyiban mások, hogy míg a Harry Hole-könyvek vagy például A fiú cselekményszálai eléggé szétágazóak, és az egész olyan, mintha az ember egy szimfonikus zenekart vezényelne, hiszen olyan sok részletet kell fejben tartani, addig a Doktor Proktor-köteteket ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember elmegy egy dzsesszklubba a barátaival. Itt annyira nem szoktam előre tervezni, a cselekmény egyszerűbb. Harry Holénél például megtervezem, hogy az adott fejezetben mettől meddig fogok eljutni, a Doktor Proktornál pedig nagyjából tudom ezt, és ott sokkal több is az improvizáció. Azt is mondanám, hogy sokkal mulatságosabb a Doktor Proktort írni, és jobban is érzem magam éjszaka, ha a Doktor Proktor-történetek írása után bújok ágyba.
Azt tudjuk, hogy a lánya kérésére kezdte el írni a professzor történeteit, de van esetleg olyan elem, vagy ötlet, ami kifejezetten az ő kérésére került bele végül a sztoriba?
Közvetetten igen, van ilyen. Abban az időben, amikor felmerült a Doktor Proktor ötlete, örökké mesélnem kellett neki, majd egy idő után elkezdte követelni, hogy mik legyenek benne a sztoriban. Szerette volna, ha van benne egy lány, aki kicsit hasonlít rá, és azt is, hogy legyen benne egy fiú. De mivel abban az időben félt a fiúktól, ezért ennek a szereplőnek sokkal kisebbnek kellett lennie. Dinókat is szeretett volna, de ez aztán elfelejtődött menet közben. És azt is akarta, hogy zöldségek szerepeljenek benne. Valószínűleg azért, mert annak idején mindig meséltem neki a zöldségekről, melyek éjszaka ki akartak szökni a hűtőszekrényből: a legokosabb a krumpli volt közöttük, aki azonban lassú volt és óvatos. A lányom nagyon bírta ezt a krumplit, és azt akarta, legyen egy ilyen szereplő is. Aztán ő akarta az őrült professzort is, én pedig azt akartam, hogy legyen benne fingás.
Tehát akkor ön volt az…
(Nevet) Persze, én. Két báttyal nőttem fel, akikkel fingóversenyeket is rendeztünk. A lányom azonban nem akarta, hogy pukizás legyen a sztoriban, végül kiegyeztünk, hogy csak egy kicsit lesz benne. Tehát ez volt az én hozzájárulásom.
Térjünk még kicsit vissza a krimikhez, melyek kapcsán a kritikusai mindig kiemelik a történetei társadalmi kritikai élét. A társadalom sötétebb oldalát mutatják be, ami miatt tekinthetjük ezeket a történeteket egyfajta tükörnek, ugyanakkor egy eszköznek is, melynek révén a saját félelmeinknek és frusztrációinknak adunk hangot. Valóban így van, vagy csak mi látjuk ezt bele?
A könyveim a társadalmat egyfajta háttérként használják, és ha teszek is bármiféle megjegyzést, kommentárt, akkor az nem célja a történetnek, hiszen a történetet a karakterek viszik előre, és ami az adott sztoriban történik, az soha nem a társadalom eredménye, hanem azoké az embereké, akik benne élnek. Tehát azt mindig egyéni döntések eredményezik. Ebben az értelemben az írásaim nem politikaiak, nem mutatnak rá semmiféle ok-okozati összefüggésre abban a társadalomban, melyben élünk. Közvetett módon természetesen ez megtörténik. Hiszen vegyük például Oslót, ahol több kábítószerfüggő van, és több ember hal meg túladagolásban, mint bármely másik városban. Azzal, hogy ezt használod háttérként, természetesen kifejezel valamit a modern társadalomról, de nem szerepel az agendámon, a céljaim között, hogy ezt bemutassam. Ha kommentálok valamit, azok általában olyan részletek, melyeket érdekesnek találok. Az emberek például sokszor panaszkodnak arra, hogy délután háromkor a csúcsforgalom idején próbálnak hazajutni, mindezt egy olyan országban, ahol az emberek kevesebb órát dolgoznak, mint a világon bárhol másutt. Ezt egyetlen mondatban beleírtam az egyik regényembe, de semmi többet, mégis nagyon sokan reagáltak rá, és olyanokat mondtak: akkor tehát ön azt állítja, hogy a skandináv országokban az emberek valójában nem dolgoznak? Én alapvetően azt gondolom, hogy egy ilyen részlet is elárul valami alapvetőt az adott társadalomról. Egy olyan országban, ahol a hetvenes években találtak egy csomó olajat, az emberek megengedhetik maguknak, hogy háromkor hazamenjenek a munkából. Ilyen értelemben tehát én is kommentálok egyes dolgokat, de ez soha nem a kimondott célom, inkább csak leírom a társadalmat olyannak, amilyen. Naiv elképzelés lenne azt hinni, hogy úgy írhatok egy társadalomról, hogy közben nem kommentálom a dolgokat, vagy anélkül, hogy eláruljak valamennyit az én alapvető értékeimről, arról, hogy én miben hiszek, vagy nem hiszek. Amikor Harry szemén keresztül látjuk a világot, akkor ő azt nyilván a saját politikai hozzáállása révén értelmezi.
A beszélgetésünk elején már kifejtette, hogy egy olyan társadalomban, ahol minden klappol, minden működik, a bűnözők lehetnek az utolsó lázadók. De nem lehet, hogy éppen ez az olajozottság, ez a jólét, ez a társadalmi megelégedettség lehet az oka annak is, hogy az elmúlt évtizedben a skandináv országokban a krimi műfaja olyan népszerűségre tett szert?
Szerintem a krimik mindig is népszerűek voltak. Élt egyszer egy híres író, Aksel Sandemose, aki azt mondta, csak két dologról érdemes írni: a szerelemről és a gyilkosságról. Szerintem inkább arról van szó, hogy a kriminek mint műfajnak bizonyos szabályai vannak, melyeket a legtöbb ember ismer, és ezek alapján értelmezik a könyvben leírtakat. Mivel ilyen jól ismerjük a szabályokat, és értjük, hogy mi zajlik éppen, így egy azonnali párbeszéd jön létre az íróval. Az emberek néha eltúlozzák a bűnügyi elemek jelentőségét egy krimiben, szerintem inkább a szerkezet a lényeg. Az ember tudja, hogy az író azt akarja, a jobb kezét nézze, miközben a ballal elvégzi a trükköt – az egész olyan, mintha egy illuzionista előadásán vennénk részt. Szerintem ezt kínálja számunkra a krimi műfaja. Alapvetően az teszi a dialógust olyan intimmé, hogy az olvasó és az író is jól ismeri a szabályokat, és így a történet révén valami olyasmiről is mesélhetünk, ami teljesen más, mint szimplán egy bűnügy felderítése.
Már többször elmondta, hogy Jim Thompson regényei nagy hatással voltak önre, a művei azonban Magyarországon nem annyira ismertek. Mesélne egy kicsit róla, és arról, hogy mit szeret a könyveiben?
Nem hiszem, hogy más országokban is különösebben ismert lenne. Raymond Chandler és Dashiell Hammett kortársa volt, főként az ötvenes-hatvanas években írt, „filléres Dosztojevszkijnek” is nevezték, amit én elég pontos leírásnak gondolok. Nagyon nyomasztó, sötét történeteket írt, egyes szám első személyű narrátort alkalmazott, egy szociopata szemszögéből. Bret Easton Ellis előtt harminc évvel lényegében már megírta az Amerikai pszichót. Tehát nagyon zord, sötét sztorikat írt a kicsavart elmékről, és az akkori olvasóközönségnek ezek a történetek talán túlságosan is durvák voltak, de a könyveiből később film is készült, például A szökés, amit először Sam Peckinpah rendezett, aztán ennek lett később egy remake-je Kim Basingerrel és Alec Baldwinnal. Vagy ott van a The Killer Inside Me, ami egy piszok jó regény, ennek a filmváltozatában Casey Affleck volt a főszereplő. A Pop. 1280 pedig az egyik kedvenc regényem. Ő azért írt, hogy megéljen, hogy ki tudja fizetni a lakbért, de sajnos túl sokat ivott. Próbált úgy írni, hogy azt jól el lehessen adni, de ragyogóbb elme volt ő annál, hogy elég kommerciális legyen. Ennek a könyvnek a hosszát egyébként (az asztalon heverő Vér a havonra bök – a szerk.) ő ihlette; ez egy viszonylag rövid kötet, nincs benne sok külső párbeszéd, nagyon a dolgok mélyére hatol. Kétségtelenül ez a könyv egyfajta hommage, tiszteletadás Jim Thompson felé.
Sok szerző azt mondja, hogy amikor ír, akkor nem szívesen olvas olyan könyveket, amelyek befolyással lehetnek az írására. Ön hogy van ezzel?
Nem tartom magam semmiféle szigorú szabályhoz, én olvasok, amikor írok, hiszen mindig írok. De azt én is úgy gondolom, hogy amit olvasunk, az befolyással van ránk, de ugyanígy hatással vannak ránk azok az emberek is, akikkel beszélünk, a helyek, melyekre ellátogatunk. Biztos vagyok abban, hogy bizonyos mértékig a Barcelona- Bayern meccs is hatással lehet rám, amit a tévében látok, ki tudja… De azt gondolom, már elértem azt a pontot a karrieremben, amikor megtaláltam a saját írói hangomat, már nem nagyon aggódom amiatt, hogy más írók túlságosan is befolyásolnának.
Említette, hogy mindig ír. Az tényleg igaz, hogy reptereken is szokott írni?
A repterek a kedvenc helyeim az írásra. Jó a kávé, felteszem a fülhallgatómat, bekapcsolok valami zenét, az emberek pedig jönnek-mennek körülöttem. Ez egyfajta tranzitállapot, és az is benne van, hogy két dolgot csinálhatok egyszerre: várok a gépemre és írok.
Több könyvéből film is készül, például a Vér a havonból is. Mit lehet tudni ezekről a projektekről?
A Vér a havon filmjogait a Warner Bros. vette meg, de nem követem figyelemmel a projektet. Az Hollywood, és attól, hogy megvették a jogokat, még nem biztos, hogy film is lesz belőle. Mondtam nekik, ha már forgatják az első jelenetet, akkor csörögjenek rám, de addig a saját munkámra szeretnék koncentrálni. Ha film lesz belőle, akkor azt a történetet már másvalaki meséli el, a rendező, a színészek. Történetmesélőként én magam szeretek dolgozni, anélkül, hogy kívülről beleavatkoznának, ezért hagyom őket én is dolgozni, és nem követem nyomon, mi történik. Úgy vagyok vele, a könyv itt van, én megírtam, ez az én hozzájárulásom, a filmet pedig már valaki más meséli el. Az az ő története lesz.
