Az Ahol megszakad, Závada első verseskötete 2012-ben jelent meg. Nem az ismeretlenből érkezett: édesapja és az Akkezdet Phiai miatt széles körben ismert volt. Az ismertsége miatt már az első kötete megjelenésekor jelentős olvasói elvárásokkal kellett szembenéznie. Mégis minden kötetét belső elvárások és szándékok határozták meg, nem külsők. Nem írt két egyforma kötetet, amelyek egyfajta dokumentációi is a költői pályának, vagy Závada érdeklődésének, változásának, fejlődésének. Egyfelől elég banális állítás ez, de így tudom érzékeltetni a folyamat fontosságát. Mondhatunk olyanokat, hogy a szövegben egyre több lett a tárgy és a természet leírása, bekúszott lírájába a színház és a filozófia, izgalmasan gazdagítva azt, de azzal igazán nem mondunk semmit, pedig mindeközben a megfigyelés, a tekintet hatalmi vagy politikai szerepe is hangsúlyossá vált.
A muréna megfigyelő, ami várja áldozatát, vagyis témáját.
A muréna ijesztő, mert kígyószerű alakja van, de nincs köze a kígyóhoz. A muréna falánk, nagy fogyasztó, sőt túlfogyasztó, mint a társadalmunkban mindenki. A muréna mozgása “Nem véletlen, csak kaotikus - egymásra/ hanyatló görbék, játékukban dupla/ szabadságfok szédít: mikor sziklarejtekéből/ a muréna óvatlan tintahalra támad,/ a mozgásuk öntörvényű kettős inga”. A muréna mozgása verseskötet is ilyen: nem véletlen, de kaotikus, vagyis mindaddig kaotikusnak mutatja magát, amíg a kötet valamelyik pontján be nem lépünk, mert akkor láthatóvá válik a tervezettség.
A muréna mozgása jópár szempontból következik az előző, Gondoskodás című kötetből, de valójában megint új dolgok történnek a szövegekben. Három nagy részből épül fel a kötet, az elsőben A gonoszság története és az Ingamozgás című ciklusok olvashatók, a második a Munkajegyzetek, amelyben az irodalom más művészeti ágakkal lép párbeszédbe, a harmadik az Egy alma határai hosszúverset tartalmazza.
A kötet olvasását a végéről kezdtem, nem szándékosan, nem is gondoltam, hogy ennek szerepe lesz, de az Egy alma határai meghatározták, honnan tekintek a versekre. Hosszú és izgalmas, egyben kifejezetten játékos monológot olvashatunk, ami így kezdődik:
“Nemrég úgy döntöttem, hogy csakis kifelé
figyelek, nyugtalan kedélyem csillapodását
remélem tőle, ezért a környezet minél
akkurátusabb és érzelemmentesebb leírására
törekedtem.”
A muréna mozgása verseskötet elsősorban erről a figyelemről szól, ami közvetlen kapcsolatban áll az idézetet követő mondattal: “Mindegy, mire, csak ne az elhatalmasodó / pánikra koncentráljak”. A költő nézőpontjai, ahogy a muréna is, mozgásban vannak, nincs egy fix pont, ahonnan le vagy fel tekint, hanem mindenféle nézőpontból igyekszik látni témáit, és ezt csak úgy találhatja meg, ha mindeközben folyamatosan reflektál is a nézőpontjaira. Magára a tekintetre, amit a közösségi média, a származás, a nemi meghatározottság vagy a politikai nézet is alakít.
Minden tekintet önálló buborékot hoz létre, saját szabályrendszerrel egy közösen épített világban, amit túlpörgetett vágyak, történetek és szándékok határoznak meg.
Ezekben a világokban a tekintetünk sem érintetlen.
“Eddig az illúzió gyarmatosította a valóságot,
de most a valóság követeli vissza a képzeletünket,
pedig nincs külön illúzió és külön valóság,
csak a dzsungel van, és mikor a dzsungel
föltekeredik önmagába, saját szemébe néz,
mely miénk s a leopárdé.”
(A gonoszság története / Az illúzió gyarmatosítása)
A költő megfigyelői nézőpontját kötetről-kötetre ismerjük és tanuljuk meg, és olvasóként kevés izgalmasabb történhet, hiszen a folyamat részének tekint minket a szerző. Játékba hívja az olvasót, akit sokra tart, mert szabadon hagy értelmezési kereteket, hajlandó alkotótársnak elfogadni: a vers ugyanis nemcsak a papíron születik meg, hanem az olvasóban is, ami az olvasó nélkül nem elképzelhető. És kapunk kulcsot:
“Úgy látszik
tehát, hogy a kulcsot bármikor megtalálhatom
a kanapé párnái közti résben, a földben,
egy félbehagyott építkezésen, vagy ennek
a szövegnek a sorai közé ékelődve, ám arról,
hogy mit értek kulcson, a kérdés bizalmas
és összetett természeténél fogva nem beszélhetek.”
(Ingamozgás / A kulcs)
Ha megkérdezik, miről szól az új Závada-kötet, akkor nem tudom egy-két mondatban összefoglalni, de nem is kell. Az érdeklődés sokféle, ugyanúgy megtalálhatóak ötletes, játékos képek, önreflexív leírások és gondolati problémákkal szembesítő szövegek. Viszont Závadát szerencsére nem kell egy ízlésesen filterezett Instagram-fotón elképzelnünk a térdét magzatpózban a hasához húzva. Azért nem kell, mert sokféle belépési pontot kapunk a versvilágba: a kokaültetvényekről indulva, a tengerből vagy a hűbérúrtól.
Egyébként olyan, egyszerre művészetelméleti ÉS egyszerre vicces verset is olvashatunk, amely a Hangoskönyvet gondolja végig performanszként (spoiler: az Új Művészet elmarasztalja).
Závada egyik verse, az Ingamozgás / Oidipusz-sündisznó kezdése mintha saját költői karakterével és verseivel is foglalkozna: mennyire záródik önmagába a költészete? Mennyire lehet hozzáférni a versekhez?
“A vers minden bizonnyal vak sündisznó,
mely az út közepén összegömbölyödve
kiteszi magát a közelgő veszélynek.
A megértés ennélfogva katasztrófa,
és hasonlóan a sünhöz, a hermetikus költő
is magába fordul, térdét magzatpózban
hasához húzza, és mikor szembenézhetne
tüskéivel, megvakítja magát.”
A kötetcímben a muréna megfigyelői tekintete számomra sokkal fontosabb, mint a mozgás. A tenger élővilágát nem ismerem, de a hatalmi helyzet ragadozó és áldozat között senki számára nem ismeretlen. A tekintet soha nem lehet ártatlan, története, hagyománya, hatalmi és társadalmi meghatározottsága van. Závada a verseskötetében nem az a fontos, mit néz, hanem azon túl talán fontosabb a hogyan, az észlelés tapasztalatai, akár egy festmény vagy színházi helyzet leírásán keresztül, akár az önmagunk megfigyelésében. És olvasóként ez a tanulási folyamat rendkívül fontos, mert minden új szöveg olvasásakor mi is olyanok vagyunk, mint a Szigetszabályban megírt kisgyermek:
“Hogy megismerje a dolgokat, a kisgyermek,
mint elefántborjú az ormányával, mindent
a szájába vesz. Világát magában így rendezi be.”
A muréna mozgásában az olvasó tényleg olyan, mint a világát berendező kisgyermek, meg kell ismernie a szabályokat, a szájába vennie mindent, például a szavakat. Az illúzió világát éljük, amelyben mesterséges intelligenciák veszik át az irányítást az információ és a tudás társadalma felett. A fikció valósággá válik, Philip K. Dick és Stanislaw Lem non-fiction szerzőknek tűnnek, a nyelvi jelölők egyre gyakrabban mást jelölnek a filterezett valóságban, a megfigyelő kapitalizmusban az ember végtelen mennyiségű adattá válik. Ebben a dzsungelben keresi az ént Závada Péter a saját érzékelései vizsgálatán keresztül.