Hagyománytiszteletből az elején kezdtem a könyvet, nem vagyok barbár, gondoltam, de hibáztam. Ezt a könyvet bárhol és bármikor fel lehet csapni, így az olvasó saját maga alakíthatja ki az útját. De azért mégsem véletlen, hogy a legelső szövegben felkérdezik Istent, miért nem akadályozta meg, hogy egyenek a gyümölcsből. A válasza nagyszerű, hogy hallani akarja Mozartot, látni a Brian életét vagy Messit focizni. De mi van a keresztényüldözéssel, a dzsiháddal, a rabszolgatartással és az abuzált ministránsokkal, Auschwitz-cal vagy Bucsával? A kérdésre persze egy poén a válasz ‒ már amennyiben lehet erre poén a válasz.
A Prímszámok hóesésben játékot űz abból is, hogy mi a poén. Egyáltalán: min nevetünk?
Apokrifek, Bölcsek, Művészeti bagatellek és Történelmi anzikszok ‒ ez az első négy fejezet címe. Szórakozva jutottam el a történelemig, amikor az Üzenetek című rövid szöveg kikészített, pedig látszólag semmi extra nincs benne, két üzenetváltást ír meg Bödőcs, ahogy a fronton lévő katonák a szeretteikkel csetelnek. Ahogy a háború és az otthon nyelve találkozik a redukált, emotikonokkal terhelt csetnyelvvel, ahogy a hétköznapok a felfoghatatlannal:
„otthon mi újság? mit csinálsz?
tanulok, holnap vizsga
Ügyes legyél, de most abbahagyom, eltaláltak, puszi”.
Az alulfogalmazás, hogy zavarba hozott a szöveg, egyszerűen letettem a könyvet és pörögtem rajta: a szomszédunkban az oroszok megtámadták Ukrajnát, rengeteg ember halt meg, milliók menekültek el a hazájukból, a sajtóban és a közösségi médiában követhetem az eseményeket, miközben már a figyelmünket sem tudja megragadni a téma, egyre lejjebb kerül a hírszájtokon, sőt Zelenszkij is azt mondja, hogy a gázai események nem kedveznek nekik. Mármint a nemzetközi figyelem osztódik. És akkor ezt a lehetetlen helyzetet úgy sűríti viccesen a szerző, hogy a tragédiáját is meg tudja mutatni.
Bödőcs Tibor Prímszámok hóesésben című kötetét az őszi Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján, teltház előtt mutatták be. 
Nem mellesleg: Bödőcs megírta a saját válaszát Stanley Kubrick Dr. Strangelove című klasszikus háborús filmjére: mi történik, ha Putyin megnyomja a gombot, amivel elpusztítjal a világot? Tényleg vicces jelenet, de hát a szomszédban pont ez történik, és a szerző ezzel a hatással is számol, hogy nevetés közben elszégyellem magam azon, hogy szórakozom. Ez a szerző-olvasó játék vissza-visszatér a kötet szövegeiben, ami rámutat, hogy a karikírozott világot mi hozzuk létre, és nemcsak elszenvedői, hanem alakítói is vagyunk. Amikor ösztönből felnevetünk a kényelmes olvasói távolságot tartva, akkor két ütem után felhúzhatnánk magunkat, hogy milyen hülyék vagyunk.
Olvasás közben eszembe jutott egyik nagy kedvencem, Kurt Vonnegut amerikai író, aki úgy beszélt a könyveiben az emberről, a társadalomról, a kapcsolatokról, hogy megtanított máshogy tekinteni a világra. Persze fura és fanyar humora volt. Bödőcs szövegei hasonlóan működnek, mert végeredményben nem a poént, hanem az embert keresi a történetekben. Az olvasónak el kell felejtenie, hogy tervezetten jönnek a poénok, ami nem azt jelenti, hogy nem jönnek, hanem azt, hogy teljesen váratlan helyzetekben, és minden esetben valami többet tudunk meg magunkról. Ki szerint vicces az, hogy a 20. század két legsúlyosabb figurája, Hitler és Sztálin egymásba szeretnek és a végén még egymás bajszát is levágják? Például szerintem irtó vicces, de mégis az a legkiakasztóbb benne, hogy banális figurákként jelennek meg.
És akkor mit lehet mondani arra, ha megkérdezik, hogy vicces-e az új könyv?
Azt gondolom, hogy a lehető legrosszabb kérdést teszik fel. Vajon miért ez érdekli őket a leginkább? Nyilván vicces, de ezzel nem mondok semmit, és az is egyértelmű, hogy aki ezzel a kérdéssel áll neki az olvasásnak, az nagyon sok mindenről le fog maradni. Az egyén és a hatalom viszonyáról, a hit, a történelem és az emberiség nagy dolgairól. Ahogy ritmusból olvastam egymás után a rövid szövegeket, ráállt az agyam arra, hogy a poént keressem mindenben. Azt várjuk Bödőcstől, hogy legyen vicces, hiszen mindig vicces. A fent említett Üzenetek után újraolvastam sok szöveget, és teljesen máshogy működtek. Mi, olvasók és nézők az elvárásainkkal együtt lépünk be az olvasásba, vagyis a szerzőnek már eleve meg kell valaminek felelnie. Ebben sok újdonság nincsen, de nem szoktunk foglalkozni vele, pedig kell.
A nyilvánosságban Bödőcs tömegeket megszólító és szórakoztató stand-upos, aki telt házakkal turnézza körbe az országot, politikai paródiavideói a mainstream sajtóban hírekké válnak, választási kampányokat tudna eldönteni. Amikor 2017-ben megjelent az Addig se iszik című, stílusparódiákat tartalmazó kötete, akkor lekarinthyzták, ami végeredményben dicséret, megvette legalább 100 ezer ember (vagy több?), és még a kritika is szerette (mi ünnepeltük a bölcsészpornó felszabadítását).
A második könyve, a Meg se kínáltak című regény úgy érkezett meg, hogy az utóbbi évtized egyik legnagyobb könyvpiaci sikere előzte meg. A várakozás piaci szempontból szuper dolog, szerzőiként borzasztó nyomasztó lehet. Az első könyv részleges szabadsága is elveszett, mert egy Bödőcs-könyv megjelenése eseménnyé vált, főleg, hogy ő nagyjából csak ilyenkor hajlandó interjút adni. Szerettem és értékeltem a regényt, amiből nagyon gyorsan színházi adaptáció készült Thuróczy Szabolcs főszereplésével, Keresztes Tamás rendezésében, telt házakkal játsszák.
Őszintén szólva ki akarna ezek után harmadik kötet lenni az életműben? A barokkos-cirkuszos Mulat a manézs talán kisebbet szólt, de itt erősödött fel bennem az érzés, hogy Bödőcsöt már szívesebben olvasom, mint hallgatom a színpadon, mert egyszerűen sokkal többet és mélyebbet tud megmutatni.
A Prímszámok hóesésben olyan, mintha felrobbant volna a szerző agya, és kis szilánkokból próbálnák újra összerakni: ő ezeket nevezi miniatűröknek.
Ha valaki szeret elmélyedni egy regényben, az kapkodni fogja a fejét, mint amikor először látta a TikTok képernyőjét: minden villog és zajos. Folyik a harc a figyelmünkért, és ezek a miniatűrök látszólag ezt ígérik, a gyors villanásokat és poénokat.
Bödőcs elbeszélő: mindig író, csak a színpad és a kinyomtatott szöveg között egy fontos különbség van, hogy előbbi előadói műfaj, dolgozik a közönség reakcióival. Egy korábbi interjúnkban azt mondta, hogy ha a stand-uppal a csúcsot, az írással a jéghegyet tudja megmutatni. Ahogy egyébként az új könyve is, ami a humor segítségével szembesít szorongásainkkal, félelmeinkkel, hitünkkel, történelmünkkel, gondolkodásunkkal, racionalitásunkkal vagy szörnyűségeinkkel. Biztos leörkényezik majd, de a miniatűröknek annak ellenére, hogy ez is abszurd, műfajilag nem sok köze van az egypercesekhez, bár mindkettő látszatra rövid, és mindkettő középpontjában mi, emberek állunk. Ha valakihez, akkor Bödőcsnek leginkább Esterházy Péterhez és Parti Nagy Lajoshoz van köze, és konkrétan a magyar nyelvhez: minden miniatűr nyelvi játék, párbeszéd a hagyománnyal és könyvekkel, de végtelenül leegyszerűsítve
az egész egy gigantikus nyelvi orgia, csak a végén a könyvekkel megtömött hátizsákjával Bödőcs nem az ereszcsatornán távozik, hanem kinyitja az ajtót, beengedi az olvasókat, hogy együtt fejezzék be, amit ő elkezdett.
Vonneguttól sokszor idézték, hogy mivel nem tudták róla eldönteni, hogy komolyan beszél vagy sem, ezért egy ponton úgy döntött, hogy jelezni fogja, ha viccelt. A Prímszámok hóesésben szórakoztató, de nem viccel, és bár az elvárások nagyok, nem szolgálja ki az olvasót, hanem szembesíti egy sor izgalmas kérdéssel. Olyan, mint amikor az egyik szereplő, Kőműves Sanyi befejezi az építkezést, majd a megrendelője azt mondja, „Dehát, dehát, mi csak egy olyan kis picsányi nyári konyhát szerettünk volna, ahol nyaranta tudok egy-egy fasza kis lecsót… vagy ahol a… a kukoricát meg lehet főzni. Te meg, baszod, Sanyi, iderittyentesz egy bazilikát?” Aki olvasóként egy kis nyári konyhát várt Bödőcs miniatűrjeitől, annak Kőműves Sanyi válaszát másolom ide: „Megszaladt”.
