2022 őszén a francia kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának, Annie Ernaux-nak ítélte oda a Svéd Királyi Akadémia a Nobel-díjat. A 82 éves író szerint a Nobel „férfiaknak szóló” intézmény, ami a hagyomány iránti vágyban nyilvánul meg. Ez annyira igaz, hogy Ernaux mindössze a tizenhetedik női Nobel-díjas író, mindemellett a tizenhatodik francia szerző, akinek odaítélték a világ legrangosabb irodalmi kitüntetését. A Nobel-díj történetében Franciaország adta a legtöbb díjazottat, eddig azonban kizárólag férfiakat, Sartre, Camus, Le Clézio, Mauriac és Modiano után Annie Ernaux az első francia írónő a sorban.
Az Akadémia indoklása szerint a díjat „azért a bátorságért és pontos éleslátásért” kapta, „amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedését és kollektív korlátait”. „Ernaux az írásaiban következetesen, különböző nézőpontokból vizsgálja az erős nemi, nyelvi és osztálykülönbségek által jellemzett életet” – állt a hivatalos közleményben. Ernaux művészetére Bourdieu és Proust is nagy hatással volt, a francia szociológus Christine Détrez pedig úgy gondolja, Ernaux könyvei olyan hatással vannak a mai francia nőkre,
amilyen hatással Simone de Beauvoir művei voltak az előző generációra.
Ernaux legkiemelkedőbb és legismertebb műve az Évek című 2008-as történelmi emlékirat (kritikánk róla ITT olvasható), amely magyarul 2021-ben jelent meg a Magvető Kiadónál Lőrinszky Ildikó fordításában. Az autofikció az 1940-es évektől egészen a 2000-es évek elejéig mutatja be a francia társadalom változásait. Habár az Évek az életmű csúcsa, Ernaux írói technikája, elbeszélésmódja, témái már írói karrierje elején körvonalazódtak. Első jelentős irodalmi sikere A hely volt, melyért elnyerte a második legrangosabb francia irodalmi díjnak számító Renaudot-t. A hely párja az édesanyjának emléket állító Egy asszony, a két kisregény először 1997-ben Árulás / Egy asszony címmel jelent meg magyarul egy kötetben, Szávai János fordításában.
„Az ember nem fogadja el a szülei halálát, próbálja újra megtalálni őket,
az írás pedig egy eszköz ebben”
– nyilatkozta egy korabeli interjúban Ernaux, aki szerint a halál tagadása és a halhatatlanná tétel gesztusa is benne van a szüleiről szóló írásban. „Ugyanakkor az írás sosem helyettesítheti az életet, ez egy előre elvesztett csata, ennek ellenére muszáj írni.” A két, mindössze százoldalas kisregény auto-szocio-biográfia, „nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociográfia és a történetírás között” – ahogy Ernaux az Egy asszony zárlatában fogalmaz.
Ugyanerről beszél az apjáról szóló visszaemlékezéskor: a regényírás lehetetlen egy olyan élettel kapcsolatban, melyet a szükségszerűség határoz meg, nincs joga „művészkedni” az apja portréjának megalkotása közben, mert az árulás lenne az apjával szemben. „Az emlékek költészete, a diadalmaskodó gúnyolódás kizárt” – írja, ehelyett a lehető leglaposabb stílust választja, az egyszerűséget azonban művészi szintre emeli, pontos, éles, tökéletes mondatokból alkotja meg a szöveget.
Az érzelemmentes fogalmazásmód nagyon érzékeny megfigyelőt takar,
aki a személyes, teljesen egyedi tapasztalását egy tágabb perspektívából írja meg, összekapcsolva az individuum megélését a társadaloméval. Az író így nemcsak családja történetét meséli el, hanem nemzedékek krónikása, a francia társadalom változásainak megörökítője. Ernaux tehát az emlékek őre, az írásban a legfőbb motivációja, hogy a meg nem írt történetek elvesznek, a feledésbe merülnek. „Az írás egy harc a felejtés ellen” – mondja egy interjúban a Nobel-díjas író, aki az Évek című könyvét is ezzel a gondolattal nyitja: „Eltűnik majd az összes kép.”
Ernaux normandiai paraszti családból származik, az írni és olvasni sem tudó, napszámos apai nagyapja történetével kezdi megrajzolni saját családtörténetét képek, emléktöredékek, a családban fennmaradt, ismétlődő mondatok és apró epizódok segítségével olyan emberekről, akikről nem maradhatott fent általuk írt írásos emlék, csak az elbeszélt történetek. Az, hogy az írástudatlan nagypapától a család eljut három generáció leforgása alatt a Nobel-díjas íróig, nem valósítható meg komoly törések nélkül: az iskolát 12 évesen kényszerből elhagyó, munkásként dolgozó apa és egyetemet végzett, tanári állást kapó lánya között
a lány serdülőkorától egyre nő a szakadék,
melyet Ernaux egyenesen névtelen osztálykülönbségnek ír le. A töredékekből felépített apakép egy szorgalmas munkásemberé, aki folyamatosan kényszerpályákon mozogva mindent megtett azért, hogy egyetlen gyermeke nagyot léphessen a társadalmi ranglétrán, ez volt a legnagyobb büszkesége és talán létének igazolása is, de épp ez a lépés emelt szinte áttörhetetlen falakat kettejük közé. A helyben megjelenő fiatal lány belépve a polgári miliőbe más szemüveggel kezdi el szemlélni szüleit, közvetlen környezetét, feltűnik neki apja szorongása, zavara, dühe, kisebbségi komplexusai, rettegése a megszégyenüléstől a számára idegen helyzetekben. Más nyelvet beszélnek: apja ugyan leküzdi a tájnyelvet, de franciája nem jó franciaságú, fél az új szavaktól, és bár kiváló társalgó, előkelőbb társaságban inkább nem szólal meg.
Annie Ernaux a francia társadalom, a 20. századi francia történelem második felének legjelentősebb krónikása, a kollektív emlékezet megőrzője, aki a saját tapasztalatait leszűrve írja meg történeteit. Ernaux méltatásaival együtt a felelősségérzete is megnőtt, mióta tegnap a Svéd Akadémia neki ítélte az idei irodalmi Nobel-díjat. A szerző a sajtótájékoztatón elmondta, hogy továbbra is a nők jogaiért szeretne harcolni.
Tovább olvasokAz apja nyelvének része a sikamlós kétértelműség, de az irónia soha. Ugyanazon szavaknak is más értelme van számukra, a kultúrával való szakítás azt jelenti apja számára, hogy nem akar többé paraszt lenni és a kultúrnövényekkel foglalkozni. A szó másik jelentésének nem volt értelme számára. Ahogy Ernaux távolodik szülei nyelvétől, lecseréli az olvasmányait, zenéit, mindent, amit a családtól hoz, eltávolodik a gondolataiktól, vágyaiktól is.
A családi kódot felülírja az oktatás:
a nézetekből előítélet lesz, az addigi kincsekből bóvli, az apjából „egyszerű, derék ember”. Az új nyelvet elsajátítva érkezik meg a polgári világba és hagyja maga mögött a normandiai vegyesbolt-italkimérést, mely a szülei számára maga volt a társadalmi felemelkedés záloga. A család hiába dolgozott egész életében azért, hogy az egyetlen gyermek tanulhasson és beléphessen a kiváltságosok városi értelmiségi világába, mikor ez megtörténik, a szeretett lány egyszerre idegenné válik, egyszerre büszkék rá és szégyellik. „Talán azért írok, mert nem volt mit mondanunk egymásnak” – hangzik a súlyos mondat. A helyben Ernaux végül újrateremti azt az örökséget, melyről lemondott, mikor belépett a polgári világba.
Az Egy asszony, melyet Ernaux Alzheimer-kórban szenvedő, lassan fizikálisan és szellemileg is leépülő édesanyja halála után ír,
nem az anyának állít emléket, hanem a nőnek, aki rajta kívül létezett,
és aki a környezetéből kivételes módon tudott kiemelkedni, megvalósította álmait: munkásnőből bolti eladó lett saját kiskereskedésében. A kisregényből egy népes normandiai parasztcsalád története rajzolódik ki, ahol a karakán, társadalmi felemelkedésre vágyó, erős és független lány szakítani tud a családi mintákkal, nem merül el az alkoholizmusban és nem elégszik meg az üzemi munkásléttel. Bár ő is nagyon hamar abbahagyja tanulmányait, fontos számára a tanulás, olvas, nyitott marad, alkalmazkodik a társadalmi változásokhoz. „Ő nem tudta mindazt megvalósítani, amit szeretett volna, de a tanulás vágyát átörökítette belém” – nyilatkozta Ernaux, aki az első diplomás lett a családjában. Erős, céltudatos, kapcsolatában domináló nő képe rajzolódik ki az anyáról, aki pontosan látja alacsony társadalmi helyzetét és mer lázadni ellene. A félénk és merev férjével ellentétben mert fejlődni, de két arca volt: egy a vevőknek és egy a családnak, mosolyát előbbinek, keserűségét utóbbinak tartogatta.
A Nobel-díjas Annie Ernaux megírja szülei élettörténetét: A hely az apa regénye, az Egy asszony az anyáé. Az író őszintén beszámol arról, milyen nehéz volt édesapja számára a társadalmi felemelkedés, valamint arról is, hogyan nézett szembe édesanyja a személyiséget is felszámoló Alzheimer-kórral. Olvass bele az anyáról írt kisregénybe!
Tovább olvasokAnya és lánya között az életvégig megmarad a kapocs, a cinkosság, nagymamaként Ernaux anyja bár idegenül mozog a polgári világban, mégis tud alkalmazkodni hozzá. A fizikai és szellemi hanyatlás időszakában pedig megfordulnak a szerepek, a lánynak kell a gondoskodó szerepbe lépnie, miközben anyja egyre tehetetlenebb, kiszolgáltatottabb, gyermekibb lesz. Ernaux a két anya- és példaképét gyakorlatilag egyszerre veszíti el: Simone de Beauvoir, a világias, nyitott és felszabadító szellem és a vallásos, kötött gondolkodású édesanyja szinte egyszerre halnak meg. Az Egy asszony célja az, hogy ezúttal az írónő szülje meg saját anyját, teremtse újra halála után úgy, hogy lehámozza róla az anyaszerepet és teljes valójában mutatja be a nőt, akinek emlékeit már halála előtt felszámolta az Alzheimer.
