A friss Nobel-díjas Annie Ernaux két kisregénye olvasható ebben a kötetben. A két írás a szerzőtől megszokott szikár, pontos és kíméletlenül őszinte mondatokban beszéli el saját szüleinek életét. A hely, amellyel az írónő első nagy irodalmi sikerét aratta, az apáról szól, aki nincstelen, iskolázatlan családból származott, de hihetetlen fegyelemmel és szorgalommal egy szatócsüzlet-kávézó tulajdonosává küzdötte fel magát a normandiai kisvárosban. A viszonylagos anyagi biztonság megszerzése mellett azonban nem marad idő a műveltség elsajátítására, ami folyamatos szégyenérzettel tölti el – miközben a középiskolai tanárrá, majd párizsi íróvá váló lánya árulónak érzi magát. Az Egy asszony Ernaux édesanyjának életét beszéli el, nem sokkal azután, hogy Alzheimer- kórban, emlékezetét és szellemi-fizikai képességeit fokozatosan elveszítve meghalt.
Ernaux két kisregénye a család felemelkedéséért küzdő szülők életén kívül a szülő–gyermek kapcsolat összetettségéről – szeretetről, gyűlöletről, összetartozásról, bűntudatról –, a szülők halála utáni talajvesztésről és a társadalmi felemelkedés megaláztatásairól is szól.
Annie Ernaux: Egy asszony (részlet)
Fordította: Szávai János
Mint a sokgyermekes családok többsége, anyám családja is valóságos törzs volt, vagyis nagyanyám és gyermekei egyformán élték a félig falusi munkások életét, egyformán viselkedtek, fel lehetett őket ismerni, „D.-ék”. Nagyhangúak voltak mind, a férfiak és a nők is. Túláradóan jókedvűek, de érzékenyek, hamar dühbe gurultak, és „nem köntörfalaztak”, kimondták, amit akartak. De mindenekfölött arra voltak rettentő büszkék, hogy tudnak dolgozni. Nem hitték, hogy bárki is többre képes, mint ők. Amikor korlátokba ütköztek, folyton azt hangoztatták, hogy ők „nem akárkik”. Innen talán, hogy mindenbe szinte dühvel vetették bele magukat, a munkába, az evésbe, a nagy nevetésekbe, hogy aztán egy órával később kijelentsék,
vihettek már a temetőbe.
Mindegyikük közül anyám volt a legvadabb és a leggőgösebb, tisztán látta alacsony társadalmi helyzetét, de lázadt is ellene, nem tűrte, hogy csakis annak alapján ítéljék meg. Visszatérő megjegyzése a gazdagokkal kapcsolatban: „Mi is érünk annyit, mint ők!” Eléggé erős („eladhattam volna az egészségemet!”), szép szőke, szürke szemű lány volt. Szívesen olvasott el bármit, ami a keze ügyébe akadt, énekelte az új slágereket, festette magát, társaságával moziba, színházba járt. Mindig készen arra, hogy „kirúgjon a hámból”.
De abban a korban és abban a kisvárosban, ahol a társadalmi élet másból sem állt, mint az emberekre vonatkozó értesülések összegyűjtéséből, ahol a nők viselkedését állandó ellenőrzés alatt tartották, szükségszerűen két tűz közé kellett kerülnie, egyfelől az „egyszer vagyunk fiatalok” vágya, másfelől a rettegés, hogy majd „ujjal mutogatnak rá”. Anyám igyekezett megfelelni az üzemben dolgozó lányokra vonatkozó legkedvezőbb véleménynek, vagyis hogy „munkásnő, de komoly”. Misére járt, áldozott, az árvaházi apácáknál hímezte kelengyéjét, sose maradt egyedül egy fiúval a ligetben. Nem tudta, hogy rövid szoknyája, rövidre vágott haja, „merész” tekintete, s főképp az a tény, hogy férfiakkal együtt dolgozik, eleve nem teszi lehetővé, hogy annak tartsák, aminek szerette volna: „rendes lánynak”. Anyám fiatalsága egyfelől: folytonos erőfeszítés, hogy elkerülje valószínű sorsát, a szegénységet, s az esetlegeset, az alkoholizmust. Mindazt, ami egy munkásnővel történhet, ha „elhagyja magát” (például ha dohányzik, este az utcán csatangol, piszkos ruhában megy el hazulról), amikor nem kell egyetlen „komoly fiatalembernek” sem.
Testvéreinek ezt aligha sikerült elkerülniük. Négyen haltak meg közülük az utolsó huszonöt évben. Amikor nem hangoskodtak, akkor ittak, a férfiak a kocsmában, a nők odahaza (már csak a legkisebb lány él, aki sohasem ivott).
Csak akkor tudtak nevetni és beszélni, ha ittak egy keveset.
Csak akkor tudtak nevetni és beszélni, ha ittak egy keveset. Egyébként szótlanul végezték a munkájukat, „jó munkások” voltak, olyan háziasszonyok, akiket „nem lehet megszólni”. Az évek során hozzászoktak ahhoz, hogy az emberek az elfogyasztott ital mennyisége szerint ítélik meg őket: „józan”, „egy kicsit becsiccsentett”. Egyszer, pünkösd szombatján, az iskolából hazamenet találkoztam M. nénémmel. Mint minden szabadnapján, a városba tartott üres üvegekkel teli szatyorral a kezében. Megcsókolt, de közben dülöngélt, már beszélni sem tudott. Azt hiszem, sohasem fogok tudni úgy írni, mintha nem találkoztam volna a nagynénémmel akkor és ott.
A nő számára a házasság élet és halál kérdése volt, remény, hogy kettesben talán könnyebb kiemelkedni, vagy a végleges lecsúszás.
Vagyis tudni kellett, melyik az a férfi, aki képes „boldoggá tenni egy nőt”. Parasztról persze, akár gazdagról is, szó sem lehetett, mert akkor jöhet a fejés, a villanytalan falu. Apám a kötélgyárban dolgozott, magas volt, rendesen öltözködött, „adott magára”. Nem ivott, félretette a keresetét a majdani családalapításra. Nyugodt és vidám természetű volt, hét évvel idősebb anyámnál (egy „taknyoshoz” hozzá se ment volna!). Anyám mosolyogva és pirulva mesélte: „Sokan jártak utánam, többször is megkérték a kezem, de én apádat választottam.” Gyakorta hozzátette: „Nem olyan volt, mint a többi!”
Apám története hasonlít anyáméra, sokgyerekes család, kocsis apa, szövőnő anya, iskola tizenkét éves koráig, aztán, az ő esetében, mezei munka, egy tanyán lett napszámos. De legidősebb bátyja bejutott a vasúthoz, két nővére boltossegédhez ment férjhez. Előtte cselédkedtek, megtanulták, hogy lehet halkan is beszélni, nyugodtan mozogni, nem keltettek feltűnést. Több volt bennük a „méltóság”, de ugyanakkor szívesen mondtak rosszat a munkáslányokra, amilyen anyám is volt, mert azok megjelenése, viselkedése túlságosan is emlékeztette őket arra a világra, amelyikből ki akartak szakadni. Szerintük apám „jobbat is
találhatott volna”.
1928-ban házasodtak össze. Az esküvői fényképen anyám szabályos, sápadt Madonna-arca, két, homlokába kunkorodó fürt, fátyla egészen a szeméig fedi homlokát. Mellben és csípőben erős, szép a lába (ruhája a térdét sem takarja). Nem mosolyog, az arca nyugodt, de a tekintetében van valami kajánság és kíváncsiság. Apám – keskeny bajusz és csokornyakkendő – jóval idősebbnek látszik. A szemöldökét összevonja, arca gondterhelt, talán attól tart, hogy nem jól sikerül a fénykép. Keze anyám derekán, anyám keze apám vállán.
Egy földúton állnak, mögöttük füves udvar. Hátul két almafa, koronájuk összeér, akár egy kupola. Még hátrébb földszintes ház. Számomra eleven kép, a száraz földút, a kavicsok, a kora nyár szaga.
De az a nő mégsem az anyám. Hiába nézem hosszan a fényképet, hogy végül már-már úgy látom, megmozdulnak az arcok, akit látok, az csak egy csinos, kissé keresett fiatal nő, aki mintha a húszas évek
valamelyik filmjéből lépett volna elő. Egyedül a széles keze, ahogyan a kesztyűt szorítja, meg a fej tartása jelzi, hogy mégiscsak ő az.
A fiatalasszony boldog és büszke, ebben csaknem bizonyos vagyok. A vágyairól viszont semmit sem tudok. Az első estéken – egyik húgának mesélte bizalmasan – úgy ment az ágyba, hogy a bugyija is rajta volt a hálóing alatt. Ami semmit sem jelent, mert ha a szerelem a szégyenlősség mögé bújt is, azért meg kellett lennie, sőt, jól is kellett csinálni, ha az ember „normális” volt.
Eleinte az izgalom, hogy most már asszony, otthona van, használatba veheti az asztali edényeit, a kelengyéből való hímzett abroszát, hogy „az ura” karján léphet ki az utcára, aztán a nagy nevetések, a civódások (nem tudott főzni), a kibékülések (nem volt haragtartó), az érzés, hogy új élet kezdődik. De a bérek nem emelkedtek. Lakbért kellett fizetniük, bútorrészletet. Minden garasnak megvolt a helye, zöldséget a szülőktől kaptak (nekik nem volt kertjük), életük végül is nem változott. Mégis másképp éltek. Mindkettőjükben ott a kiemelkedés vágya, de apámban több a félelem, amikor harcra kerülhet sor, több a kísértés, hogy belenyugodjék sorsába, anyámban ott a meggyőződés, hogy nincs veszítenivalójuk, hogy mindent meg kell tenniük, „bármi áron”. Büszke volt, hogy munkásnő lehet, de nem annyira, hogy mindörökre az is maradjon, az egyedüli reá méretezett álmot dédelgette: élelmiszerboltra vágyott. Ő volt a házaspár társadalmi akarata, apám csak követte.
