Samhein aratása után a kaland folytatódik. Rocavarancolia már megmutatta, milyen kegyetlen tud lenni, de a borzalmas város sem rettentheti vissza a learatott fiatalokat. A varázslat birtokában rajtuk a sor, hogy megcsillogtassák képességeiket. Választ kell találniuk arra, miért olyan különlegesek a királyság számára, illetve megfejteni, milyen jelentőséggel bír a közeledő Vörös Hold. Eljött az ideje, hogy Hector és a többi földi gyermek elhagyja az erőd biztonságát, és leleplezzék a város titkait. És nincs az a vámpír, varázsló, vagy bármilyen más teremtmény, aki megállíthatná őket. Mindeközben egy ősrégi, mindennél gonoszabb erő éledezik a romok alatt…Hamarosan pedig felkel a Vörös Hold.
Ha kortárs spanyol SF irodalom után kezdünk érdeklődni, akkor szinte elsőként kerül elénk José Antonio Cotrina neve. Cotrina az ifjúsági és a Young Adult korosztály számára alkot sci-fi, fantasy és horror műfajban. De legizgalmasabb műveit a zsánerek keverésével alkotta.
Míg az első kötetben elképesztő tempóban haladt a történet, s zúdultak elő a legkülönbözőbb lények, s az olvasó csak kapkodta a fejét (mi jöhet még?), addig a második kötet, ha nem is lassúbb, de megfontoltabb. Mindaz, ami a Samhein aratása során szinte véletlenszerűnek tűnt, helyére kerül A sötétség gyermekeiben. Fény derül a titokzatos város, Rocavarancolia történelmére ugyanúgy, ahogy a Földről elrabolt gyerekek várható sorsára is.
José Antonio Cotrina: A sötétség gyermekei (részlet)
– Visszatért Adrian barátocskája.
Nyugtalan pillantásokat váltottak egymással, nem tudták, mihez kellene fogniuk. Hector volt az első, aki úgy határozott, hogy kimegy, a többiek pedig követték. Adrian az udvar közepén volt, hosszú, szürke inget viselt, és sötét nadrágot. Megszokott koncentrációjával párbajozott, bár arcán újfajta pír ült: vidámság, fékezhetetlen, szinte őrjöngő vidámság. Nyomát sem mutatta, hogy észrevette volna őket.
Hector a tetőre pillantott. Ott volt társuk ellenfele, karddal a kézben, megszokott szürke ruházatában. Bár a mozdulatai ugyanolyan ügyesnek tűntek, mint máskor is, néha enyhe bizonytalankodás látszott bennük.
Darío azonban észrevette a csoportot az udvaron, elméjében azonban csak háttérzaj voltak, annyira jelentéktelenek, mint az erőd árnyai vagy az udvar kövezete. Számára csak Adrian létezett, és a kardja, a világból minden más elhalványult. És tudta, hogy összes koncentrációjára szüksége van a párbaj megnyeréséhez. Úgy vélte, immár teljesen felépült, azonban hamarosan be kellett látnia tévedését. Alig kezdték meg a párviadalt, azonnal fájni kezdett a jobb combja.
– Hogyan képesek erre?
– tudakolta Lizbeth halkan. – Lehetetlen. Honnan tudják, hogy kivédik a másik támadásait? Nem értem. Esküszöm, nem értem.
– Őrültek – mondta Ricardo. Nem vette a fáradságot, hogy halkra fogja. – Mindketten őrültek, és nem kell ezen tovább gondolkodni.
Ebben a pillanatban Marina tett néhány lépést előre, mintha a legjobb szöget keresné ahhoz, hogy ezt a tébolyult párbajt nézze. Hector látni vélte, a tetőn harcoló fiú tekintete hogyan téved Marinára. Egyetlen pillanat volt, egyetlen, meg nem valósult mozdulat. Adrian gyorsan előreugrott, észrevette ellenfele figyelmetlenségét, és keresztbe szúrt, felfelé és jobbra, két kezével markolva a kardját. Majd dühösen visszacsúsztatta hüvelyébe. Ellenfele teljesen mozdulatlanná dermedt, úgy tűnt, mintha elejtené a fegyverét. Bal kezével a mellkasához kapott, mintha meg akarná nézni, mennyire súlyos a sérülés, amit Adrian ejtett rajta.
A két fiú farkasszemet nézett egymással, a távolság ellenére is, mozdulatlanul,
egyikük az udvaron, másikuk a tetőn. Hector tudatában volt, mekkora erő van ebben a közös pillantásban, és milyen hatalmas Adrian gyűlölete. Erős szél kapott a hajába, mintha aranyló láng lenne. Képtelen volt megfejteni ellenfele arckifejezését, a távolság lehetetlenné tette. Hirtelen tokjába dugta a kardját, hátat fordított az udvarnak, és futni kezdett. Hamarosan eltűnt a szemük elől, elrejtették a tetőcserepek szabálytalan vonalai. Adrian néhány pillanatig még mozdulatlanul állt, majd hosszú léptekkel elindult a torony felé.
Oldalra húzódtak, hogy helyet adjanak neki.
– És most mi legyen? – kérdezte Rachel, ahogy Adrian eltűnt az épületben.
– Nem tudom – felelte Hector.
Nem látták Adriant, mikor ők is bementek, azonban hallották az alagsorból. Ricardo akkor indult el lefelé a csigalépcsőn, amikor társuk felfelé rohant, övét igazgatva. Két új, bal oldalára erősített kardot viselt: az egyik, amit az udvaron is használt, a másik pedig egy ezüstözött nyelű, fekete, fém szépség volt. Felkapott egy inget az egyik székről, és rávette a szürkére, amit addig is viselt. Majd kinyitotta az egyik szekrényt, és kivett belőle egy piros színű gyapjúfelöltőt. Magára vette azt is.
– Mégis hova mész? – kérdezte Marco.
– Dolgom van odakint – felelte Adrian. Igyekezett úgy helyezni a kardjait, hogy ne zavarják egymást, és ez annyira lefoglalta, hogy a tekintetét sem emelte fel a válaszadáshoz.
– Az összes szar ötleted közül…
– Az viszi el a pálmát, hogy idejöttem, igen. Denéstor Tul bedrogozott az átkozott pipájával, így végső soron nem is az én hibám volt, ugye? – Elégedetten mordult egyet, mikor végre sikerült kedve szerint elhelyezni a kardokat. – És most elmegyek. Azt mondasz, amit akarsz.
– Hamarosan beesteledik. Nem tudod, y milyen veszélyes éjjel kimenni.
– És te sem tudod – felelte neki Adrian. Rá sem pillantott, amikor elment mellette.
Marco, egy pillanatnyi kételkedést követően, utánament. Megragadta a homlokát, és minden óvatosságot mellőzve kényszerítette, hogy álljon meg.
– Adrian! Hallgass ide! Nem fogom hagyni, hogy…! – De nem fejezte be a mondatot.
Adrian megfordult, és gyorsan kiejtette a mozdulatlanság varázslatát, szinte nem is értették a szavait.
Abban a pillanatban kékes fény vette körbe Marco testét, ami megmerevedett a levegőben, tátott szájjal, a szó közepén, egyik karja a levegőbe nyújtva, a másik pedig felemelve, befejezetlen mondatát hangsúlyozva.
Általános volt a meglepetés. Még Brunót is lenyűgözte.
– Te meg mióta tudsz varázsolni?
– Mindig is tudtam. Nem érem el ugyan a te szintedet, de arra elég, hogy meg tudjam védeni magamat. – Adrian lehajtotta felöltőjének gallérját, és kinyitotta az ingeit, hogy a többiek lássák, számos nyakláncot és talizmánt visel rajtuk. – Jól elleszek odakint. – Korábbi bizonytalansága egy pillanatra kiült arcára. – Idefigyeljetek… Ne bénítsatok meg, meg semmi, rendben? Jól leszek. Tényleg.
– Nem készültem ilyesmire – vonta meg a vállát Natalia. – Menj, ahova csak akarsz!
– Nem szándékozom olyasmibe avatkozni, ami egyáltalán nem tartozik rám – jelezte Bruno.
– De mégis mit fogsz tenni? – tudakolta Marina. – Meg akarod ölni? Erre készülsz?
Adrian hátrált egy lépést. Meglepte a kérdés. Határozottan bólintott.
– Hát persze hogy meg fogom ölni – biztosította őket. – Mégis mit hiszel, miért gyakoroltam annyit? – Zavarodottan nézett Marinára, mintha nem is értené, hogyan kérdezhet tőle ilyesmit. – Megölt, hát nem emlékszel? Ez a szemétláda megölt engem. Nem ismert, nem tudta, hogy ki vagyok, de nem is érdekelte… A hasamba mélyesztette a kardját. És én semmit sem tettem, ő pedig… – Olyan düh áradt belőle, hogy a torka is összeszorult bele. – Megölt.
– Veled megyek – mondta Ricardo, és határozottan indult a székhez, ahol a fegyvereit hagyta.
Adrian megrázta a fejét.
– Egyedül kell megtennem. Ha nem… Akkor mégis mi értelme lenne?
– Ugyanaz, mint most: semmi – mordult fel Lizbeth. – Gondold meg jól, hogy mit fogsz csinálni, kishaver!
– Mást sem tettem heteken keresztül.
Végül az ajtóhoz lépett. Hector egy pillanatra arra gondolt, hogy feltartóztatja, és megpróbálja meggyőzni, hogy feledje el ezt az ostobaságot. Felfoghatatlannak tartotta, hogy tényleg meg akarja ölni a másikat. Emlékezett arra a fiúra, aki túláradó jókedvvel kapaszkodott a kígyós szökőkút tetején, vagy arra, aki közönséges fingó hangokat imitált a hónaljával az első, az erődben töltött estéjükön. Lehetetlen, hogy az az Adrian, és a fiú, aki most állt előtte, egy és ugyanaz a személy legyen. Azonban akkor eszébe jutott Marina, ahogy szinte ámulatba esve bámulta akkor Adriant a kútnál, és valami sötét és nyálkás dolog mozdult meg a belsejében, egy hányingerszerű érzés, ami miatt szinte szerencsét akart kívánni társának a kutatásához. Mikor mellé ért, nem nézett rá, szégyellte magát a gondolatai miatt.
– Adrian – szólította meg Madeleine, mikor már a kapun volt a keze. Adrian visszafordult. – Végezz vele! – Csak ennyit mondott.
Adrian bólintott, kinyitotta a kaput, és majdnem négy hónap után először hagyta el Margalar erődtornyát. A szürkület várt rá odakint, ami véres csillogásba vonta Rocavarancolia romjait.
Ugyanebben a pillanatban huszonnyolc cseléd mászkált a kastély folyosóin és szobái között egyik helyről a másikra,
sápadtan, elgyötörten mind ugyanazt az elnyűtt fekete uniformist viselték. Többségük már jócskán meghaladta azt a kort, ameddig betölthették volna feladatukat, lassúak és ügyetlenek voltak, alig tudták felvenni a harcot a rendetlenséggel, és a piszok lassan mindenen eluralkodott. A királyság hanyatlása az erőd cselédségén is jócskán meglátszott.
Azonban az a huszonnyolc cseléd tökéletesen szolgálta Hurza céljait. A Gyilkosok első Ura továbbra is a csillogó fény gubójába burkolózott, így erősítve a neki ajándékozott testet. Közben pedig figyelt, őrködött és tanult, a szolgálók üres és fáradt tekintetén keresztül.
Látta Derültség dámát áthaladni az egyik falon és tovasiklani a levegőben, távollévőn és hidegen, a legkisebb figyelmet sem fordítva a szolgálóra, aki éppen tönkretett egy festményt azzal, hogy megpróbálta letörölni róla a nedvességet. Az egyik folyosón, egy másik cseléd szemén keresztül Ujthant látta, a tetovált harcost, aki a fal mellett sorakozó nagy páncélok egyike előtt állt. Egy vasalt acélpáncél volt, mérete és vonalvezetése alapján egy manóhoz tartozhatott. Ujthan remegett, miközben a páncélt szemlélte, szinte könnyekig meghatottan állt ott. Ő sem figyelt a szolgálóra, mikor az elhaladt mellette. Hurza el sem tudta képzelni, milyen álmodozások lakozhatnak a harcos elméjében, azonban úgy vélte, hogy harci jelenetekhez kötődhetnek, csatához és halálhoz.
Majd Enochot nézte, az éhes vámpírt. A kastély könyvtárának egyik asztalánál ült, nem lehetett eldönteni, vajon ő porosabb, vagy az őt körülvevő könyvek. Hatalmas szeme mohón itta egy vaskos kötet szavait. Néha a szolgáló felé fordult, aki a könyvtár dupla ajtajában állt. Hurza folyamatos, a halántékára mért dobolásként érzékelte azt a mérhetetlen undort, amit a vámpír a szolgálókban váltott ki. Húsz éve, végtelen elkeseredésében Enoch megharapott egy szolgálót, és kis híján végzett vele. Az őrség egy tagja mentette meg a szerencsétlent az utolsó pillanatban, mikor már alig maradt vér az ereiben. A szolgálók nehezen leírható undorral őrizték közös emlékezetükben azt, ahogy Enoch éles fogai a nyaki vénájukba mélyedt, és a vérüket szürcsölte.
– Ó. Igen, igen, igen… – A vámpír ismét a szolgálóhoz fordult, szikár árnyéka megsokszorozódott és kivetült a könyvekkel teli polcokon található fáklyák és gyertyák fényében.
– Mégis hogyan feledhetnénk Harapás dámát?
Tudod, hogy mit csinált? Tudod? – Mosolyától elővillant piszkos fogsora. – Hat hosszú éven keresztül fékezte meg Sűrűszakáll támadásait a Fagyöngy-szigeteknél. – Olyan elragadtatást érzett, mikor az ehhez hasonló hősies tettekre emlékezett, hogy elhalt a hangja. – Ő és a vámpírhordái elmondhatatlan dolgokat álltak ki, míg csak Rocavaracoliából meg nem nyitották ismét a forgószelet, ami ahhoz az átkozott világhoz kötötte a királyságot… Ó… Mennyi bántalmazást kellett kiállnia fajomnak! Milyen igazságtalan is a történelem! – Figyelmét akkor egy másik könyv kötötte le. Csontvázszerű keze szinte rávetette magát. – És mégis mit mondanál nekem Irhina dámáról és Balderlalosáról, az első vámpíruralkodóról és az ő sá…!
Hurza már nem hallgatózott tovább. Láthatatlan jelenlét lépett be a könyvtárba, a szolgáló megérezte a légáramlatot és a meztelen talpak tompa hangját a padlón. Rorcual volt az, a királyság haszontalan alkimistája, jött rá a Gyilkosok Ura, aki szokás szerint Enoch után leselkedett. A vámpír elfeledte ínséges állapotát, mikor népének dicsőségét élte újra, mit sem tudva arról, hogy tőle néhány méterre valaki más azzal hagyta maga mögött saját szerencsétlenségét, hogy utána leselkedett.
