Fabricius Gábor író, filmrendező, reklámszakember, a Más bolygó szerzője. Harmadik könyve, a Merre vagyok arccal előre témája egy bántalmazó kapcsolat, amelyből nehéz a szabadulás, és a terápia, ami felismerésekhez és gyógyuláshoz vezet. Ábris negyvenes éveiben járó, sikeres építészmérnök. Miután visszatér a halál kapujából, új szerelem talál rá – de a reményteljes kezdet tragikus fordulatot vesz. Egy terápiás folyamat során döbben rá: a jelen fájdalmai csak a gyerekkori traumák feltárásával gyógyíthatók.
Az önismeret útjára lépve nemcsak önmagát kezdi megérteni, hanem azt a nála jóval fiatalabb lányt is, aki gyermeket szült neki. Felismeri, hogy a gyógyulás egyetlen lehetséges útja az empátián át vezet. Megtanul együttérezni még azzal a nővel is, aki gyűlölve kötődik hozzá. Ábris végül legyőzi a közönyt és a szégyent, és beszélni kezd arról, amiről kevesen mernek: az otthon elszenvedett abúzusról. A Merre vagyok arccal előre 2025. szeptember 17-én jelenik meg a Helikon kiadó gondozásában. Olvass bele!
Fabricius Gábor: Merre vagyok arccal előre (részlet)
Editnek nem hazudhatok
– Milyen érzés?
– Nem is tudom.
– Hol érzed?
– Hogy érted ezt?
– Melyik testrészedben érzed?
– Talán itt – mondtam.
A hasamra tettem a kezem. Éreztem a testem melegét, a pamuton átsugárzó hőt.
– Rendben, akkor most keresd meg a legkorábbi emlékedet, amikor hasonlóan éreztél – kérte Edit.
– Hú, az nagyon régen volt – mosolyodtam el. – Mikor is lehetett? Talán a bölcsődében vagy az oviban? – feleltem.
– Látod a képet? Látod a helyzetet, amikor így éreztél? – folytatta.
Sóhajtottam. Csukott szemmel hevertem a fotelben, és a fénytelen múltból próbáltam felidézni a poros képeket.
– Azt hiszem, megvan – mondtam bizonytalanul.
– Elmeséled?
– Hát… egy fürdőszobában vagyok, egy olyan bölcsődei vagy óvodai zuhanyzóban. Mosdók is vannak, és egy barna hajú, barna szemű, különlegesen szép óvó néni – legalábbis én különlegesen szépnek látom – próbál lefogni, miközben anyaszült meztelen rúgkapálok…
– De miért? Mi történt?
– Azt hiszem, pelenkát cserél rajtam. De előtte lefürdet, zuhannyal… mert, ugye, történt egy kis baj. – Nevettem, mintha ez csak amolyan jópofa sztori lenne.
– Nem vagy még szobatiszta.
– Hát, úgy tűnik, nem.
– Rendben. Mit érzel a gyomrodban? – kérdezte Edit.
Nem feleltem. Igen, ugyanolyan volt az érzés… most, évtizedekkel később. Erős, kíméletlen nyomás a gyomromban. Vagyis főleg ott, de kisugárzott mindenhová. Viaskodtam vele, hogy ne öljön meg. Hogy ne érje el a szívemet. Vagy hogy tudjak levegőt venni. A szót pedig, ami ezt olyan egyszerűen kifejezi, nem tudtam kimondani. Féltem a szótól: ha egyszer csak előbújik a mélyből, ha felhangzik, akkor betölti a szobát, megbénít engem, és megbénítja a világot, és minden, minden, minden megváltozik tőle… és ami itt és most a legfontosabb: akkor Edit is tudni fogja, és megjelenik majd a szája sarkában az a félelmetes, lenéző kis mosoly, mint mindenkinek… A gúnyos mosoly, ami mindig megjelenik azoknak az arcán, akik nem értenek meg. A félelmetes mosoly. A rémmosoly.
De a szó, az a szó, az a mélyen eltemetett szó persze tabu volt mindig:
ki nem mondtam volna soha egyetlen mosolygónak vagy vigyorgónak vagy nevetőnek vagy csak értetlenül rám meredőnek sem. Soha. Soha senkinek.
De Edit most várja a választ, vár egy szót, talán ő már tudja is, hogy azt a szót várja, azt a mélyre rejtett szót… Mert ő pszichológus. Neki tudnia kell akkor is, ha nem mondom. De lehet, hogy mégse tudja? És akkor nem muszáj kimondanom? De nem, neki nem hazudhatok. Neki nem mondhatom, hogy nem is tudom, mit érzek, vagy hogy talán ezt érzem, vagy talán azt, vagy hogy érzek ugyan valamit, de nem találom rá a megfelelő szót; neki igenis el kell mondanom, hogy mi ez az érzés, hiszen van rá szó: igen, erre van szó, miközben persze kurva sok mindenre nincsen, de erre van, és én tudom is, hogy mi ez a szó, csak kimondani nem akarom. De ha nem mondom ki, akkor az egésznek semmi értelme! Hiszen azért jöttem, hogy mindent elmondjak. Mindent, ami fáj. Hogy ne fájjon annyira. Vagy ha nekem fáj is, és együtt kell élnem ezzel a fájdalommal, ezzel a szégyennel… legalább ne adjam tovább.
Legalább a gyerekem legyen boldogabb, a kurva életbe!
– Szégyent – mondtam ki villámgyorsan.
Csend lett. Edit sem szólt, én sem folytattam. Várt? Mire várt?
– Szépnek találod az óvó nénit? Jólesik, hogy foglalkozik veled?
– Igen. Nagyon kedves.
– De szégyent érzel?
– Igen. Senki sem volt velem ilyen kedves.
– Mi esne jól neked? – kérdezte suttogva Edit.
– El akarok bújni – feleltem.
– Megölelhetem azt a kisfiút, aki el akar bújni? – kérdezte Edit.
– Meg – mondtam ki nehezen.
Edit hosszan beszélt arról, milyen jólesik neki megölelni azt a kisfiút, és hogy a kisfiúnak milyen nagy szüksége van arra, hogy biztonságban érezze magát, hogy bízzanak benne, és hogy tudja: szeretik és büszkék rá.
– A csökkentértékűség, a szégyen egyike a leggyakoribb sémáknak – váltott racionális hangra Edit. – Valahol az érzelmektől való megfosztottsággal kezdődik… Azzal, hogy az érzéseid nincsenek validálva. Na jó, egyszerűben fogalmazva: amikor nem engedik meg neked, hogy úgy érezz, ahogy éppen jön. Nem szabad, nem illik, nem jó a szülőnek… És lehet, hogy csak nonverbálisan, de tiltják. A legnagyobb kérdés az, hogy ha egyszer beakad ez a pszichében, vagyis eluralkodik a szégyenérzés, képes vagy-e az életet és a történéseket tisztán, valóságosan érzékelni, vagy a torzult szégyenérzékelésen keresztül, a csökkentértékűség sémáján keresztül fogsz mindent látni. Mert, mondjuk, ha el akarod kerülni a szembenézést ezzel a fájdalmas érzéssel, akkor olyan kapcsolatokat választasz, amelyek ténylegesen nem elégítenek ki, hiszen el akarod kerülni az igazi közelséget, a kapcsolódást, vagyis végső soron a szégyent, ami e szerint a mérgező séma szerint együtt jár azzal, hogy érzéseid vannak. Egyedül küzdesz, hiszen ami nem történik meg veled, az biztosan nem fog fájni… vagyis kialakul egy bizonyos elkerülő magatartás. Azt mondod magadnak, mármint nem szavakkal, hanem tudat alatt, hogy nekem egy takaréklángon égő kapcsolat elég lesz, hiszen az nem veszélyes. A csökkentértékűség mint séma amiatt alakul ki, hogy valaki egészen kicsi korodban elhagyott, fizikai, lelki vagy akár mentális értelemben. Valaki, akire nagy szükséged lett volna, elhagyott, és emiatt az az alapélményed, hogy nem kellesz. Hogy nem vagy elég jó. Értéktelen vagy. Lehet, hogy kétévesen élted meg, lehet, hogy még korábban, vagy talán éppen akkortájt, amikor az óvó néni zuhannyal mosta a popsidat, aztán bepelenkázott, ki tudja? Erről szól a terápia, Ábris.
– A szégyen, amit akkor ott éreztem, az az alapélmény? – kérdeztem.
– Az egyik alapélmény.
Úgy sejtem, jóval három-négy éves korod előtt történt valami, ami ezt az érzést, ezt a sémát megalapozta.
Csendben ültem, összezavarodva. Áttetsző testtel hevertem a fotelben, összetörten, reménykedve. Nem tudtam, hogy ennyi dolgom lesz… De majd most, biztattam magamat. Majd most.
Nyitókép: Valuska Gábor
