Mi lett volna, ha mégis itthon maradok? Vagy ha mégis kiköltözöm? Ha nem szülök gyereket? Ha lenne gyerekem? Ha akkor nem szakítunk? Ha most összejövünk? Ongjerth Hanna első regénye a választásokról szól. Nem fél megmutatni hősei vállalhatatlan gondolatait a katolikus neveltetésről vagy akár a szülésről, amivel olvasójának is a veséjébe lát. Ismerős mondatok futnak az oldalakon, a valósággal egyezés nem a véletlen műve. A Fecskefészek a hét könyve. (A könyvbe itt olvashatsz bele!)
Első fecskék
Ongjerth Hanna olyan témákat érint, amikkel ritkán találkozni a kortárs irodalomban. Regénye érzékenyen mutatja be a 2000-es években külföldre költöző magyarok helyzetének színét és visszáját is. Ma Magyarországon gyakorlatilag nincs olyan, akinek a családjából vagy a barátaiból valaki ne élne külföldön. A szerző nem sztereotípiákat puffogtatva, hanem azokat tematizálva mesél arról, milyen, ha valaki két helyen van otthon, vagy épp ellenkezőleg, ahogy ő fogalmaz, révész, két part között rekedt.
Társadalmi közege nem a sokszor megénekelt baloldali értelmiség, hanem a hazai politika által egekbe magasztalt sokgyerekes, katolikus családok. Finoman és módszeresen boncolja fel és mutatja be, hova vezethetnek a gyakorlatban a katolikus nevelési elvek nem titkolva a gyerekekből sosem múló szorongást és bűntudatot.
A szülés nyersebb valóságáról ma már nyíltabban lehet beszélni (többek közt erről szól Ezt senki nem mondta podcastunk), az anyaság és a gyerekhez fűződő kapcsolat mentális oldalának őszinte feltárása azonban még mindig szokatlan itthon. Ongjerth hőse nem fél megfogalmazni ellentmondásos érzelmeit, például, hogy nem akarja, hogy lánya szülessen, mert nem tudja, hogyan lehetne felelős egy lány boldogságáért. Vagy hogy egy nő számára a gyerekszülés a legfontosabb döntés, hiszen az egyetlen, ami visszafordíthatatlan.
A regény azzal tud hiteles maradni, hogy egyik választás mellett se teszi le a garast, ő maga sem tud dönteni, mi a helyes út.
Hősei épp oly tétovák, mint mi magunk. Ezt erősíti, hogy a kötetében olyan közvetlen hangon szól, hogy néhol szinte elfelejtjük, hogy nem a saját gondolataink vagy a baráti beszélgetéseink leiratát látjuk.
Légy jó mindhalálig!
Ella Berlinben él (ahogy a szerző is), férje van és egy gyereke, a szakmájában dolgozik, németet tanít és rendszeresen hazajár Budapestre. Endre Budapesten él, egyedülálló és abban a gimnáziumban tanít történelmet, ahova maga is járt. Tizenévesen néhány hétig randiztak is, és ennek az emléke egyiküket sem ereszti.
Ongjerth nem grandiózus szerelmi történetet épít, hanem egy érem két oldalává teszi őket. Az azonos kezdőbetűkkel bíró hősök élete tükörképei egymásnak. Egymás életébe pillantva, megnézhetik, hogy alakult volna a sorsuk, ha máshogy döntenek – vagy nőnek/férfinak születnek. Ella Endrében látja az otthonmaradás megszokottságát. Ez az ismerős kerékvágás várt volna rá is, ha itthon marad. Endre Ellában azt az életet, a családot, gyereket, ami az övé is lehetett volna.
Rajtuk keresztül egy egész generáció, a mostani harmincasok, negyvenesek bizonytalanságai feslenek fel.
A regény apró fejezetei felváltva cikáznak, mint a fecskék. A madarak rajzai az őket elválasztó oldalakat is megtöltik. Ella és Endre, illetve a férfi húgának, Margónak a története látszólag véletlenszerűen villannak fel egymás után, hol jelenüket, hol gyerekkorukat feltárva. Ebből rajzolódik ki annak a mélyen vallásos közegnek az értékrendje és mindennapjai, ahol mindannyian felnőttek. Mindannyian egyet akarnak gyerekkoruk óta: megfelelni. A szüleiknek és Istennek. A mindennapokban, minden cselekedetükben és gondolatukban ez a folyamatos megfelelési kényszer szorítja satuba őket és szükségszerűen el is buknak mindannyian.
„Ella katolikus családban nőtt föl, a szégyenérzet és a bűntudat mint alapélmény az ő esetében is a rendes élet természetes velejárójának számított”. Felnőttként, több száz kilométerre, Németországban sem tud szabadulni ettől, akkor sem, ha olyan cipőt vesz, amire nincs szüksége, de akkor sem, ha azt érzi, idegesíti a gyereke.
Ongjerth Hanna hősei egyaránt rokonságban állnak Krusovszky Dénes, Akik már nem leszünk sosem és Tompa Andra Haza című regényének karaktereivel. Velük ellentétben azonban nem egyetlen alkalommal pillantanak a múltba és a lehetséges jelenekbe/jövőkbe, hanem éveken keresztül boncolgatják saját útjukat és döntéseiket.
Mi lett volna, ha…
Ella épp egy kocsmázásból tart haza, amikor 14 év után összefutnak Endrével. A férfi képében felbukkan az a gyerekként elképzelt (belénevelt), már soha meg nem valósuló élet, amelyben ő nem megy el Berlinbe, hanem 20 évesen már férjnél lenne, nem egy gyereket szült volna, hanem négyet, akik ugyanabba az iskolában tanulnának, ahol ő is. Vasárnaponként templomba járnának, a közelükben élnének a barátaik és a családjuk. Ella azonban magával sem tudja elhitetni, hogy ez a belesimulás elviselhető vagy egyáltalán lehetséges lenne a számára. Túlságosan kritikusan áll már az otthonról hozottakhoz, és mélyebben jár az önvizsgálatban, mint lehetséges lenne.
A földrajzból érzelmi távolság válik, ami segít Ellának láthatóvá tenni a neveltetési hibákat, önerőből kiküszöbölni a saját sutaságait. Többé-kevésbé magabiztosan kitaposni a helyét az életben. Az agya hátsó felében azonban ott motoszkál, mi lett volna, ha. Ugyanolyan megbízhatóan tér vissza ezekhez a képekhez, ahogyan minden évben meglátogatja Magyarországot. És ahogy évente isznak és filozofálnak egyet Endrével és mindkettejük élete pörög a külön városokban.
A cím utalhat a számtalan kint élő magyarra, akik minden évben hazalátogatnak, ahogy a fecskék, mert nem tudnak elszakadni a szülőhelyüktől.
A fecskefészek, ahova hőseink visszajárnak, egyben a saját családjuk, a közösség, ahol felnőttek, az iskola, a templom vagy akár egy gondolat, meg nem élt elképzelés, amit képtelenek elereszteni. Újra és újra visszatérnek hozzá.
Aki nem fér be a skatulyába
Endre csak a családra vonatkozó terveiben nem teljesítette az elvárást, így azt hiszi, ennek hiánya miatt nem érzi magát a helyén. Ellát véli a megoldásnak, az elszalasztott tökéletes élet letéteményesének. Közben úgy tűnik, épp a katolikus gimnáziumból való távozása nyitja meg számára az utat a válaszokhoz, ha hajlandó meglátni.
A szerző nem tagadja meg újságíró gyökereit sem. A szereplői a mai magyar – és német – valóságban mozognak, ahol egy történelemtankönyv nem szakmai, hanem politikai kérdés, amiért a tanár felelősségre vonható.
Margit, Endre húga már gyerekként megtapasztalta, hogy elfogadhatatlan a szülei számára. „Az egyenes tekintetű Vető Erzsébet nem tűrte a tunyaságot, a céltalan lődörgést, és mindig talált a lányának valami feladatot, ha azon kapta, hogy önfeledten olvas, gyöngyöt fűz, levelet ír, tévét néz.
És mert Margitnak mindennél fontosabb volt a béke, megtanulta, hogyan alkalmazkodjon anyja ritmusához, és miként teheti titokban azt, ami után álmatag, lassú kedélye sóvárgott, úgy, hogy ne csattanjon hangos szó a mulasztásért.”
Ilyen alapokról érthető, hogy már attól meg volt illetődve, ha tetszett egy férfinak. Fel sem merült, hogy ő mit gondol az illetőről. Margit mintha Ella és Endre életének vegyítésével próbálkozott volna, a tökéletes keresztény családdal, külföldön, Nápolyban. Az eredmény azonban hasonló, mint Ellánál: előbb-utóbb nem bírta elnyomni a kérdéseit és a saját szenvedését.
Fájdalommal szülj!
Ella és Margit számára a szülés, az anyaság köré vont misztérium lelepleződése az az elemi árulás, ami alapjaiban megrengeti a hitüket. Ez indítja el őket, hogy felülvizsgálják neveltetésük más részeit is. Margit anyja szent kapocsként jellemzi a terhességet, a szülést pedig vallásos élményként festi le, „amikor az Úr társává fogadja a nőt a Teremtésben”. Mindkét lányt felkészületlenül éri az élmény. Margitot a fizikai, testi része a komplikációkkal és sérülésekkel, Ellát pedig az anyaság érzésének, a lelki kötődés kialakulásának hiánya.
„Nem én döntöttem el, hogy anya leszek, hanem ti! Ahogy neveltetek!” – próbálja Margit megosztani érzéseit a szüleivel. Az anyaságot csodaként számon tartó anyja azonban határozottan hárít el minden felelősséget és együttérzést. Egyedül hagyja lányát a fájdalmával, amiért ráadásul őt magát okolja.
Ella még ennél is nagyobb tabut feszeget, a gyerek és anya magától alakuló lelki kapcsolatát kérdőjelezi meg, illetve saját önálló létezésének elvesztését siratja.
A regény fájdalmas képet fest a főszereplők és szüleik kapcsolatáról. A kívülről kedves, ideális házaspár, akik a közösség oszlopos tagjai, mindvégig inkább távolinak, elérhetetlennek tetszenek. A szerző nem démonizálja az idősebb generációt. A szülők szempontja nem jelenik meg. Mondataik, cselekedeteik szikáran állnak, reflexió nélkül hangzanak el. A főszereplők nem kritizálják a szüleiket, hanem magukat okolják, amiért nem képesek jobban megfelelni nekik. („Istenről és Édesanyáról vagy jót vagy semmit!") Az emlékek fájdalmát és a mondatok kegyetlenséget az olvasót éli meg.
Ennek a nemzedéknek a lázadása önmagát lepi meg a legjobban. Mindegyikőjük jó akar lenni, megfelelni a belé nevelt elveknek. Vágynak a szüleik elismerésére még akkor is, ha a feltételek elviselhetetlenné teszik az életüket.
