Szülei válása után a tízéves Miki gyűlöli a váltott elhelyezést, utálja „új” testvéreit, de legfőképp „apatolvaj” mostohaanyját. Kénytelen azzal szembesülni, hogy a családjuk nem létezik többé. Szerencsére rátalál egy virtuális platformra, ahol a hasonló problémákkal küszködő gyerekek megoszthatják egymással a tapasztalataikat, egy nagy közös célt tervezve…
A közeli jövőben, egy katasztrófa szélén álló világban járunk, ahol lehetetlen nem feltenni a kérdést: mit engedhetünk meg magunknak, mihez van jogunk, illetve mennyire bonyolult kapcsolati viszonyokat vagyunk képesek elviselni akár gyerekként, akár szülőként.
A nyomasztó téma gyakran fergeteges humorral párosul, ám hiába érzünk megkönnyebbülést, amikor a dolgok már kezdenek jóra fordulni, a történet végkifejlete sokkoló…
Petra Hůlová 2002-ben egyik pillanatról a másikra robbant be az irodalmi köztudatba Nagyanyám emlékezete című regényével, amely az évtized egyik legolvasottabb cseh könyve lett. Magyarul megjelent Mostoha sors című regénye az írónő legszemélyesebb, legintimebb írása.
Petra Hůlová: Apatolvaj (részlet)
Amikor apa a mostohához költözött, és anya mondta nekünk, hogy apának most új családja van, és hogy a miénkre fütyül, meg hogy majd felváltva minden második héten nála leszünk, elbőgtük magunkat a tesóimmal. Aztán anya festékkel felpingálta a mostoha háza elé a járdára, hogy „Itt lakik a ribanc, aki három gyermek apját nyúlta le magának”. Büszke voltam rá. Apa és a mostoha aztán a franc tudja, mivel sikálták a feliratot, de teljesen nem tudták leszedni. Ráadásul mindketten nyakig festékesek lettek. Végül az egészet át kellett mázolniuk feketére, és azóta a mostoha háza előtt egy nagy, fekete téglalap éktelenkedik.
Mikor ezt a ház felé lépem át, azt jelenti, hogy a pokolba tartok, amikor pedig egy hét múlva a tesóimmal összepakolva távozunk, az örömünnep, és gratulálhatok magamnak.
Apának minden este le kell feküdnie mellém, hogy tudjam, szeret. Csak így alszom el nyugodtan, noha épp a pokolban hajtom álomra a fejem, és ezzel tisztában vagyok. Ugyan már bóbiskolok, ám azt a pillanatot is észlelem, mielőtt álmodni kezdenék. Mindig az első éjszaka a legrosszabb a mostohánál, mert minden egyes alkalommal újra hozzá kell szoknom. Apa az egyetlen, aki felmászhat hozzám az emeletes ágyra, ahol első este mindig magához szorít. Nem számít, hogy már nagy vagyok, másképp nem tudnék elaludni. Apa aztán reggel nem tudna kirángatni az ágyból, úgyhogy ez tulajdonképpen neki sem rossz. Amikor apához kucorodom, ábrándozhatok, hogy otthon vagyunk, és anya a szomszédban főz vagy tereget, a lényeg, hogy bár nem látom, de ott van valahol, és úgy oldódom fel ebben az elképzelésben, mint instant kakaó a tejben, álomba pedig mintha egy kajütben merülnék. Elalvás előtt apa sokszor sustorog nekem valamit. Valamikor hallgatom, máskor bereteszelem a fülem, és a saját dolgaimon agyalok. Szeretem, amikor azt mondja, hogy fontos vagyok neki, és hogy vesz nekem valamit, amit már régen megígért, például egy görkorit. Ezután időnként elnémul, ilyenkor inkább rögtön félig kikapcsolom a fülem, mert majdnem biztos, hogy a mostoha lesz a téma. Elég pár szó, és képben vagyok, hogy ki kell-e kapcsolnom teljesen. Mint amikor a tanárnő első, zongorán való prüntyögése után tudom, hogy az adott daltól idegbajt kapok, és direkt nem énekelek az osztállyal.
Nincs szükségem arra, hogy valaki megállás nélkül azt szajkózza nekem, hogy a mostoha szeret, és hogy ne legyek vele undok.
El akarom tolni magamtól apát, és bőgök, mert ezt nem képes felfogni. Miért hagytad el anyát? Nála akarok lenni, mert szomorú, apa meg kibírhatatlan, és mindenféle hülyeséget kitalál. Na, és akkor mi van, ha ment nálunk otthon az üvöltözés? A hangerő miatt nem szokás megutálni a másikat. Ígéretet tettek egymásnak a templomban, amikor anya hasában voltam. Anya és apa esküvői képein Tonda ingben és mininyakkendőben pózol cumival. Majd pont te fogsz engem kioktatni, mondja apa. Közben meg pont fordítva van. Milyen jogon oktat ki ő engem, és végképp milyen jogon nevel. Mindazok után, amit tett. Egyébként meg mindenről az a nő tehet. Nélküle teljes családban nőttem volna fel, és megspóroltuk volna minden második héten azt a borzalmas átcuccolást anyától a pokolba, és vissza.
Amikor egymás után harmadszor felejtem anyánál a matekkönyvem, vagy doga előtt apának késő este át kell mennie anyához a körzőért, apa tajtékzik. Az ő hibája, úgyhogy igyekszik visszafogottan tajtékzani. Persze olyan is van néha, hogy direkt megfeledkezem valamiről. Egyszerűen direkt nem gondolok rá.
Mint amikor muszáj volt, hogy apa lóhalálában gumicsizmát vegyen nekem. A poklot készültünk magunk mögött hagyni hétvégére, és zuhogott az eső. Már mindannyiunkat bepakolt a kocsiba, mikor megkérdezte: „Mindenkinél van gumicsizma?” Én nagyokat hallgattam, nem sokra rá pedig apának eldurrant az agya. A rögbimeccsemre tartottunk Satalicébe, apa a telefonba bepötyögte, hogy Satalice, és a navigációt követve két óra alatt lezötykölődtünk a bepárásodott kocsiban valami kis faluba, ahol nem volt semmi, rögbi aztán végképp nem, merthogy több Satalice létezik, és a miénk az rögtön Prága határában volt, a pokoltól kábé húsz percre autóval. Apa az isten háta mögötti Satalicében kiszállt az autóból, ide-oda járkált, és az edzőnkkel üvöltözött telefonon, aki nem tehetett semmiről. Mi meg álltunk az út szélén, mellettünk vrrm vrrm süvítettek az autók. Marta virnyogósra fogta, Vojta erre lekevert neki egyet, majd kiszállt a mostoha, hogy ott mucsaröcsögén keres egy boltot, mert Tonda szólt, hogy éhes, a bátyám mellesleg szinte mindig éhes.
Az autó villogott, apa még mindig járkált, és amikor visszaért a mostoha, kiadta az ukázt, hogy piknikezés lesz.
Így próbál összehozni bennünket.
Hangyákkal teli zsemlékkel meg újrahasznosított papírtányérokon felkarikázott uborkával, amit egyből szétszórunk a pokrócon, a héjakat a bokorba dobtuk, ez volt az egyetlen élvezetes dolog. Én gondolatban a rögbin voltam a csapattal. „Nem megyek sehova, és nem eszem semmit”, mondom a mostohának, aki már zavar is ki bennünket a kocsiból, hogy találjunk valami helyet, ahol lehetünk. Franta a zsíros, fekete pokrócot az erdő felé vonszolja a fűben. Apa utánakiabál: „Fogd a kezedbe, tele lesz bogánccsal”, Franta azonban nem hallja, megy tovább, mint egy robot a kis liget irányába, amerre Marta mutogatott azt óbégatva, hogy: „Szalvas, szalvas.” Látott ott a táblán egy kihalt szarvasfélét, és nem tudja kiejteni, hogy szarvas. Marta hozza a szatyor zsemlét, tök büszke magára, hogy egy szatyor zsemlét cipel, Tonda apa után megy, Vojta meg nem tudja, hogy velem maradjon-e, vagy fogadjon szót, úgyhogy csak áll, míg a mostoha el nem kapja a kezét, hogy most már aztán tényleg indulás keresni egy helyet, ahol megkajálunk. Apának vissza kell jönnie értem, különben nem mozdulok a kocsiból. Kénytelen bemászni hozzám, és alkudozni velem, mint a törzsfőnöki sátorban, mivel az egész az ő hibája, és az előbb még a gumicsizma miatt ordibált velem, amire mellesleg egyáltalán nincs szükség, mert az ég váratlanul olyan kék lett, mint a benini zászló. Azt bámulom az autóból. Az eget. És Beninben akarok lenni, miközben az autóban ülök az ülésmagasítón példásan, mint egy vonalzó, és a fejemet szándékosan az ellenkező irányba fordítom, mint ahol apa van. Megvárom, míg a kezét a testemen érzem. Valami fent az égen mintha zsinóron huzigálna magához. Isten lesz az, aki mindent lát, mondom, és eszembe jut, hogy ha nem lenne rögbimeccs, akkor apával a vasárnapi templomi körünket rónánk.
Mellesleg nyugodtan ott lehetnénk, mert a meccsre úgysem érünk oda.
Ekkor már az arcomon érzem apa leheletét, valamit suttog, de nem hallom, mert az Úristennel társalgom.
Apával aztán összekaptunk. Suttogott, beszélt, aztán ordibált. Elszenderedtem a zsíros fekete pléden, és egész visszaúton aludtam. A pokolban aztán a mostoha mondta, hogy valószínűleg már reggel bujkált bennem valami, mivel estére belázasodtam, és az elkövetkező két nap olyan érzésem volt, mintha anyánál lennék. Ezt egyébként szerettem ebben a lázban. Hogy egy pillanatra olyan volt, mint régen. Ott volt apa, Vojta meg Tonda is, viszont híre-hamva nem volt Frantának és Martának, ennek a két, anya szavaival élve „büdös kölöknek”, apa új családjának. Akkor hívja őket így, amikor nem dühös. Szó nem volt abban az álomban semmiféle családi állatkerti kiruccanásról, nem volt az se legókiállítás, se valami új háromdés gyerekmozi pattogatott kukoricával és kólával. Teljesen átlagos volt, és amikor kiejti valaki, hogy átlagos családi pillanat apával és anyával, egyből összeszorul a torkom, és sírhatnékom támad. Szóval csak úgy ültünk az asztalnál abban az álomban, és anya bolognai spagettijével tömtük magunkat. Aztán elkezdtem hintázni a széken, ahogy azt szoktam, és Tonda az asztal sarkának lökött, nekem meg felszakadt a bőr az ajkam felett, és anya egyből ugrott a mosdókesztyűért, letörölte vele arcomról a vért, és mindezt hirtelen teljesen valóságosnak éreztem. Anya, anyuci, lehetek a kisbabád? De aztán összerezzentem, és felpattantam, mert a pokolban voltam, nem anyánál, a vér az volt, hogy csuromvíz vagyok a láz után, a törölgetés pedig a mostohaanyám. Apa dolgozik, előttem meg még ott a csütörtök, a péntek, a szombat, mire vasárnap hazacuccolunk.
A vasárnapot már az anyánál töltött napokhoz számoltam, hogy rövidebbnek tűnjön.
Apa szerelhetne kerekeket az emeletes ágyra, és egyből elhúzhatna minket anyához. Vojta és Tonda alám lennének felpakolva. Csak pár utcát kéne kibírnia, anya közel lakik, és apa mindent képes megcsinálni. Amikor kicsi voltam, készített nekem egy gördeszkát, ott is az a lényeg, hogy fel kell szerelni a kerekeket. Elég viccesen nézne ki, kicsit, mint egy hajléktalan kocsija.
![Biró Zsombor Aurél: Az első könyvemet szerettem írni, a másodikat is szeretni akarom [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42337/fe_580_320_birozsombor_konyvesmagazinhu.png)
