Megjelent a Margó könyvek-sorozat legújabb darabja! Az olasz Alessandro Mari Négyzetgyök névtelen vége című regénye egy kamaszokról szóló történetbe vezeti olvasóját, amiben az éles nyelvű bloggert, a 16 éves Sofiát ismerjük meg. A lány minden iskolatársáról könyörtelenül megírja a véleményét, szereti, ha övé az utolsó szó. De új padtársa egyszer csak a fejéhez vágja: „Olyan vagy, mint egy négyzetgyök szám nélkül!” Ezért a Négyzetgyök csúfnevet adja a fiúnak. Végül egy egész iskolát érintő tragédia kell hozzá, hogy Sofia megfejtse rejtélyes padtársa titkát, és ezzel együtt önmagát is jobban megismerje. Olvass bele!
Alessandro Mari: Négyzetgyök névtelen vége (részlet)
Ha van ennek a történetnek főszereplője, ő Karl. Karl papa. Ő. Aki jól megkavarta az agyamat, mert, hát, nem tudom, ki rendelkezett nagypapával, vagy akár rendelkezik most is, de az enyémet Karlnak hívták, és a krimik voltak a gyengéi. Nem, a gyenge az nem megfelelő kifejezés.
Karl papa betege volt a krimiknek. Szó szerint.
Mármint olyan mértékben a detektívekről meg bűncselekményekről meg ilyesmikről szóló könyvek/filmek/tévésorozatok rabja volt, hogy ez a látásába került. Fokozatosan. Megvakult. És tudjátok, mit hajtogatott Karl papa, amikor már-már felderített egy csínytevést, az én csínytevésemet? „Sofia, Sofia, Sofia, három nyom az már bizonyíték!” Na most, a vége felé Karl papánál elkezdett kiütközni az időskori demencia, gatyában ment el otthonról és gyagyaságokat kiabált a tenger felé, és először gondnokságba került, aztán hospice-felügyelet alá, de biztos vagyok benne, hogy ez a mondása nem a szenilitás előjele volt. És ha tényleg így van, akkor megállapíthatom, hogy Négyzetgyöknek sose volt időérzéke. A három bizonyíték? Íme: Nem mutatta jelét elsőben, sem másodikban, és ugyanez a helyzet most, harmadikban. Negatív időérzék, esetleg. Pont ellenkezőleg. Ez az, aminek köszönhetően még mindig itt vagyok és várok.
Nem tudom, hogy mindenhol így működik-e, de nálunk, a Galileo Galileiben az első nap is időérzék kérdése, és kezdem azt hinni, hogy Négyzetgyök ezt se veszi észre. Mármint ilyesmi, hogy csicsikálj nyugodtan, még nyár van, javában nyár, és mire kinyitod a szemed, nyakig egy új tanévben találod magad. Bizony, a naptári év nem számít. Az iskola kerítése. Az első reggel élménye. Mint egy koncerten. A tömeg, ami összenyomja a bordaketrecet. Hanyagul lifegő cigaretták az ujjak között, gazdájuk talán észre se veszi, amikor kialszik a végük. Kezek mindenhol, némelyik nem a megfelelő helyen, némelyik ott, ahol elvárják tőle. És ölelések. És csókok.
Arcok és hangok, amelyekkel heteken át kizárólag fotón/posztokon/sms-ben/telefonbeszélgetéseken találkoztál, most mind egy helyen összezsúfolódva.
A barátokat, na őket jó viszontlátni, és épp ugyanilyen kínos szembesülni az utálatos vagy balfácán fejekkel, de legyen világos: a nagy viszontlátás a második szakaszban következik be, mert kint, a kapu előtt még csak a várakozás van. Az elméletem a következő: a társak iránti érdeklődés az első reggelen még úgyszólván harmatos, mert az még egy nomád hajnal; állatbőrbe burkolózott ősemberek kóborolnak a határtalan földeken, amíg a törzs sasszeme rá nem bukkan a sokadik megfelelő letelepedési helyre. „Itt megállunk!” – hallik a szózat, és akkor mindenki egymáson taposva, könyökölve igyekszik megcsípni a legjobb vízparti vagy ki tudja, milyen nyersanyagforrásokkal rendelkező pozíciókat. A legvédettebb helyet. A legjobbat. És itt vagyok én, évezredekkel később. Sőt, a kapurácsokon kívül rekedve itt vagyunk mi, a Galilei nagy törzsének különböző altörzsei. Az ereinkben ott csörgedezik néhány deciliternyi prehistorikus vér. És amikor a rozsdás, szórólapokkal teleaggatott kapuszárnyak kitárulnak, végre van hova bekönyökölni magunkat. Futni nem fut senki, aki túl nagy igyekezetet mutat, az lúzer, de sietség az van. Kiabálás. Lökdösődés. Trappolás az előtérben és a beázásfoltos folyosókon. Fel-le rohangálás a lépcsőkön. Át a tisztítószerek szagfelhőjén. Nincs az a gondnok vagy oktató, akit ne fenyegetne a veszély, hogy magával sodorja a tömeg, még azokat is, akiktől három röpke hónappal korábban még a fél iskola rettegett, mert amint a becsengetésre felpattan a rácsos kapu, a felnőttek díszletté válnak – statisztálnak csak azoknak, akik egymás sarkát taposva igyekeznek megtalálni a saját termüket és verekednek a legjobb helyért.
Idén fontos győzelmet arattam: sikerült lefoglalnom a jobb hátsó padot, az ablakpárkány mellett. Ahol az a repedés van.
Nem így Négyzetgyök: ő úgy csinált, mint aki nem siet sehova, mint aki a világon semmin se izgatja magát. Azt se tudom, hogy elsőben együtt jött-e be velünk, többiekkel, talán megpróbálta, de aztán mégis valamelyik első pad jutott neki. De másodikban biztos, hogy az utolsók között lépett be a terembe, és idén úgyszintén. Ugyanazt játszotta le: hagyta, hogy az utolsó szabadon maradt hely mutassa meg neki, hova üljön. Nyilvánvaló, hogy ily módon egy középső pad jutott neki, gyakorlatilag a katedra tövében; ez az a hely, amiből még a kiskedvencek meg a kockák sem kértek volna, ők is, ha tehették, legalább egy pár sorral hátrébb foglaltak helyet.
De onnan, azzal a fancsali-flegma fejével, pislantott egyet. Becsszó. Nem most találom ki.
Ott állt, elveszve a saját kikapcsolhatatlan agyában, és egyszer csak megfordult, mintha azt akarta volna mondani a pupillái egyetlen mozdulatával, hogy aki a kapuk előtt gyülekezik, az mind vagy komplett idióta, vagy abban az illúzióban él, hogy a tanárai valami csoda folytán nem ültetik át máshová. Újrafogalmazom: vonuljatok csak a folyosón attól a reménytől fűtve, hogy valami – a jószerencse, isten, a horoszkóp, egy mosoly, némi trükk – segít megelőzni, hogy fejjel rohanjatok neki a valóságnak, de a valóság úgyis megtalálja azt, mármint a fejeteket. Így. Ott ült elöl és így nézett ránk. Így nézett rám. Mintha tudta volna.
Én ezzel szemben az idei tanév első napján csak annyit tudtam, hogy Négyzetgyök padja jó messzire esik az enyémtől.
![Biró Zsombor Aurél: Az első könyvemet szerettem írni, a másodikat is szeretni akarom [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42337/fe_580_320_birozsombor_konyvesmagazinhu.png)
