Az emberiség történelme sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy azt megtanuljuk. A történelmet a győztesek írják, a győztesek pedig hajlamosak csak a saját verzióikat rögzíteni. Biztos, hogy egyenes út vezetett a gyűjtögetéstől a kapitalista társadalomig? Vajon a letelepedésből közvetlenül következnek a metropoliszok? Vagy már az amerikai őslakosok is kritikával illették a 17. századi európai embert.
David Graeber és David Wengrow Mindenek hajnala című könyve nem kis ambícióval bír, amelyben azt a cél tűzték ki maguk elé, hogy egy radikálisan más logika mentén meséljék el az emberi civilizáció történetét. Ezáltal pedig olyan fogalmak is új megvilágításba kerülnek, mint: egyenlőség, demokrácia, szabadság vagy a tulajdon. Olvass bele!
David Graeber, David Wengrow: Mindenek hajnala (részlet)
Ford: Ábrahám Zoltán, Tóth Gábor
Ahhoz, hogy megérthessük, hogyan alakult ki és hogyan hatott az őslakos kritika – az őslakos amerikaiak által az európai társadalom ellen folytatott, a 17. századtól fennálló konzisztens erkölcsi és intellektuális támadás – az európai gondolkodásra, először két férfi szerepét szükséges megértenünk. Az egyikük egy elszegényedett francia arisztokrata, Louis-Armand de Lom d’Arce, Lahontan bárója, a másikuk pedig egy ragyogó vendat államférfi, Kandiaronk.
1683-ban az akkor tizenhét éves Lahontan (ezen a néven ismerte meg a világ) csatlakozott a francia hadsereghez, és Kanadába vezényelték. A következő évtized folyamán sok hadjáratban és felderítőexpedícióban vett részt, s végül a kormányzó Frontenac gróf helyettese lett.
Közben folyékonyan megtanulta az algonkin és a vendat nyelvet is, és – legalábbis saját beszámolója szerint – jó barátságba került számos vezető őslakos politikai személyiséggel.
Lahontan később azt állította, hogy mivel vallási ügyekben eléggé szkeptikus volt, a jezsuiták pedig a politikai ellenfelei voltak, ezek az őslakos politikai vezetők készségesen megosztották vele a keresztény tanításokra vonatkozó vélekedéseiket. Az egyikük ilyen Kandiaronk volt.
A négy irokéz népet összefogó Vendat Konföderáció kulcsfontosságú stratégájaként Kandiaronk (akinek a neve azt jelenti: „A Pézsmapatkány”, s akit a franciák egyszerűen csak úgy emlegettek, „Le Rat”) akkoriban egy összetett geopolitikai játszmába volt belebonyolódva: megpróbálta egymás ellen kijátszani az angolokat, a franciákat és a Haudenosaunee öt nemzetét. Kezdetben utóbbiak vendatok elleni, katasztrófával fenyegető támadását igyekezett elhárítani, ám hosszú távú célja az ősalakosok átfogó koalíciójának létrehozása volt, feltartóztatandó a telepesek előrenyomulását. Aki csak találkozott vele, akár barátként, akár ellenségként, elismerte, hogy csakugyan figyelemre méltó személyiség: bátor harcos, ragyogó szónok és rendkívül tehetséges politikus. Élete legvégén a kereszténység esküdt ellensége is volt.
Lahontan karrierje rosszul végződött. Bár sikeresen megvédte Új-Skóciát egy angol flottától, összetűzésbe került a kormányzóval, s így kénytelen volt elhagyni a francia fennhatóság alatt álló területet. Függelemsértés miatt távollétében elítélték, s ezért a következő évtized jórészét száműzetésben töltötte; keresztül-kasul beutazta Európát, miközben sikertelenül próbálta meg elérni, hogy visszatérhessen hazájába, Franciaországba. 1702-ben már Amszterdamban élt egyik napról a másikra; akik találkoztak vele, csóró csavargóként és szabadúszó kémként jellemezték.
Ám minden megváltozott, mihelyt elkezdte megjelentetni kanadai kalandjairól szóló könyveit.
Az első kettő az amerikai kalandjairól szóló emlékirat volt. A harmadik, a Dialogues avec un sauvage [Párbeszédek egy vademberrel] című műve (1703), Lahontan és Kandiaronk négy beszélgetését örökíti meg: a vendat bölcs – a saját, montreali, New York-i és párizsi etnográfiai vizsgálódásai alapján megfogalmazott véleményét kifejtve – rendkívül kritikusan szól erkölcsökről és a vallásról, a politikáról, az egészségről és a szexuális életről alkotott európai elképzelésekről. Ezek a könyvek széles közönséget értek el, és Lahontan rövid időn belül kisebb hírességgé vált. A hannoveri udvarban telepedett le, ahol Leibniz is élt; összebarátkoztak, és a filozófus támogatta őt. Lahontan megbetegedett, és 1715 körül meghalt.
A Lahontan műveivel foglalkozók többsége egyszerűen azt feltételezi, hogy a párbeszédek merő kitalációk, és az Adariónak (azaz Kandiaronknak) tulajdonított érvek valójában Lahontan gondolatai. Ez a következtetés bizonyos szempontból egyáltalán nem meglepő. Adario nemcsak azt állítja, hogy ellátogatott Franciaországba, hanem a véleményét is kifejezi mindenről, a kolostorok irányításától a jogi ügyekig. A vallásról folytatott vitában gyakran a deista álláspont szószólójaként nyilatkozik meg, amely szerint a spirituális igazság az értelemben, nem pedig a kinyilatkoztatásban keresendő, vagyis az Európa merészebb értelmiségi köreiben akkoriban egyre népszerűbbé váló racionális szkepticizmust képviseli. Az is igaz, hogy Lahontan dialógusainak stílusát részben láthatólag a szatirikus Lukianosz írásai ihlették; miként az is, hogy tekintettel az egyházi cenzúra akkori franciaországi hatalmára, egy szabadgondolkodó valószínűleg úgy úszhatta meg legkönnyebben, hogy nyílt támadást intéz egy könyvben a kereszténység ellen, ha olyan párbeszédet ír, amelyben színleg védelmezi a hitet egy képzeletbeli idegen szkeptikus támadásaival szemben, gondoskodva persze arról, hogy érveivel rendre alulmaradjon a vitában.
Az elmúlt évtizedekben azonban őslakos tudósok annak fényében tértek vissza a témához, amit magáról Kandiaronkról tudunk, s igen más következtetésekre jutottak.
A valóságos Adario nemcsak az ékesszólásáról volt híres, hanem arról is, hogy pontosan olyanfajta vitákat folytatott európaiakkal, mint amilyeneket Lahontan a könyveiben megörökít. Mint Barbara Alice Mann megállapítja, bár a nyugati tudósok csaknem kivétel nélkül a dialógusok fiktív jellege mellett kardoskodnak, „kiváló okunk van valódinak elfogadni őket”. Először is azért, mert első kézből származó beszámolók állnak rendelkezésre Kandiaronk szónoki képességiről és ragyogó intellektusáról. Pierre de Charlevoix atya leírása szerint Kandiaronk „természetes szónoki készsége” annyira kiemelkedő, hogy „szellemi képességek tekintetében talán soha senki sem múlta őt felül”. Kivételes képességű szónoknak bizonyult a nemzeti tanácsban, de „a magánbeszélgetésekben is ugyanilyen ragyogónak mutatkozott, és [a tanács tagjai és a tárgyalófelek] gyakran élvezettel provokálták, hogy hallhassák mindig frappáns, szellemes és általában megcáfolhatatlan válaszait. Ő volt az egyetlen ember egész Kanadában, aki partnere lehetett Frontenac grófnak, a kormányzónak, s aki rendszeresen meg is hívta őt az asztalához, hogy megadja tisztjeinek ezt az élvezetet.”
Vagyis az 1690-es évek folyamán a Montrealban élő kormányzó és a tisztjei (minden bizonnyal köztük Lahontan is, aki egy időben a helyettese volt) a felvilágosodás korabeli szalonok előképét hozták létre, ahová meghívták Kandiaronkot, hogy pontosan olyan témákról vitatkozzanak, amilyenekről a Dialogues is tudósít, s amelyekben Kandiaronk foglalta el a racionális szkeptikus pozícióját.
Ráadásul minden okunk megvan azt hinni, hogy Kandiaronk csakugyan járt Franciaországban: tudjuk, hogy a Vendat Konföderáció 1691-ben valóban küldött nagykövetet, hogy látogasson el XIV. Lajos udvarába; mivel pedig akkoriban a Nemzeti Tanács szóvivője volt, ezért magától értetődő lett volna őt küldeni. Jóllehet talán nem indokolt az európai ügyek és az európai lélek olyan mélyreható ismeretével felruházni Kandiaronkot, amilyennel Lahontan ruházza fel művében Adariót, annyi bizonyos, hogy Kandiaronk hosszú éveken át folytatott tárgyalásokat európaiakkal, és rendszerint messze felülmúlta őket annak köszönhetően, hogy képes volt anticipálni logikájukat, érdekeiket, vakfoltjaikat és reakcióikat. Végül pedig a kereszténységgel, illetve általában az európai szokásokkal kapcsolatos, Adariónak tulajdonított kritikai megjegyzések csaknem pontosan megegyeznek más, szintén irokéz nyelven beszélők által nagyjából abban az időben megfogalmazottakkal.
Maga Lahontan azt állította, hogy a Dialogues-ot a Kandiaronkkal a Huron- és a Michigan-tó között húzódó szorosnál fekvő Michilimackinac erődben folytatott beszélgetései közben vagy azokat követően készített jegyzetek alapján írta; e jegyzeteket később, a kormányzó segítségével újraszerkesztette és – kétségtelenül a Frontenac étkezőasztalánál folytatott hasonló vitákról őrzött emlékek alapján – kiegészítette. E munkálatok közben a szöveg bővült és csiszolódott, és a – minden bizonnyal Amszterdamban elkészült – végleges változat további változtatásokat is tartalmazott.
Azonban minden okunk megvan úgy hinni, hogy az alapvető érvek Kandiaronk saját érvei voltak.
Egyeseket közülük megelőlegez Lahontan a Mémoirs címmel kiadott emlékirataiban, amikor megemlíti, hogy azok az amerikaiak, akik csakugyan jártak Európában – nagyon valószínű, hogy itt először is magára Kandiaronkra gondolt, továbbá számos egykori, gályarabként dolgoztatott fogolyra –, úgy tértek vissza, hogy megvetéssel utasították el a kulturális felsőbbrendűségre támasztott európai igényeket:
Azok [az amerikaiak], akik jártak Franciaországban, gyakran felemlegették nekem a városainkban a pénz miatt elkövetett sok gonosztettet és rendbontást, aminek mind szemtanúi voltak. Hiába hozunk fel bármennyi érvet, hogy lássák be végre: a javak magántulajdona hasznos a társadalom fenntartásához, ők csak gúnyolódnak azon, amit mondani tudunk. Ráadásul ők nem vitatkoznak, nem harcolnak egymással, nem lopják meg és sohasem rágalmazzák egymást.
Gúnyolódnak a tudományokon és a művészeteken, kicsúfolják a nálunk érvényesülő erőteljes hierarchiát.
Rabszolgáknak neveznek bennünket: azt mondják, hogy nyomorultak vagyunk, akiknek az élete semmit sem ér, hogy lealacsonyítjuk magunkat azzal, hogy egyetlen ember szolgaságába vetjük magunkat, aki mindent megtehet, és akinek nincs más törvénye, csak az akarata.
Másképp fogalmazva: itt megtaláljuk mindazokat az európai társadalomra vonatkozó kritikai megjegyzéseket, amelyekkel a legelső misszionáriusoknak szembesülniük kellett – veszekedés, a kölcsönös segítségnyújtás hiánya, vak alárendelődés a hatalomnak –, de felbukkan egy új elem is: a magántulajdon intézménye. Lahontan így folytatja: „Furcsának találják, hogy egyeseknek jóval többjük van, mint másoknak, s hogy azokat, akiknek több van, többre becsülik, mint akiknek kevesebb.
Végül pedig azt mondják, hogy a »vadak« titulus, amellyel őket illetjük, jobban illenék ránk, mint az »emberek« megjelölés, hiszen tetteinkben nyoma sincs a bölcs emberének.”
Azok az őslakos amerikaiak, akiknek volt lehetőségük közelről megfigyelni a francia társadalmat, felismertek egy kulcsfontosságú mozzanatot, amely egyébként talán nem lett volna nyilvánvaló, s amely tekintetben a francia társadalom különbözik az övéiktől. Míg az ő társadalmaikban nem volt magától értetődő a vagyon mások feletti hatalommá konvertálása (s így a vagyoni különbségek nemigen befolyásolták az egyéni szabadságot), addig Franciaországban egészen más volt a helyzet. A vagyon felett gyakorolt hatalmat pillanatok alatt emberek felett gyakorolt hatalommá lehetett változtatni.
Fotó: Wikipédia