1988 áprilisában Valerie Solanast ötvenkét éves korában holtan találták szállodai szobájában, San Franciscóban, egyedül, pénz nélkül, körülötte utolsó írásainak gépelt papírjaival. A regényben Sara Stridsberg újra felkeresi a szállodai szobát, ahol Solanas meghalt; a tárgyalótermet, ahol elítélték Andy Warhol megölési kísérlete miatt; a georgiai pusztaságot, ahol gyermekkorát töltötte, és ahol apja többször megerőszakolta; és az elmegyógyintézeteket, ahova időnként bezárták. A szerző elképzelt beszélgetéseken és monológokon, visszaemlékezéseken keresztül rekonstruálja ennek az érdekes és rejtélyes nőnek az életét, megfogalmazva a gondolatait, félelmeit, belső magányát, szeretetvágyát.
Az Álmok sivataga szívszorító irodalmi fantázia, amely 2011-ben elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját. Továbbá a 2000-es évek elő évtizedének legjobb svéd regényének választották a Dagens Nyheter című újság szavazásán, amelyen száz svéd kritikus, szerző, újságíró és kiadó vett részt.
Sara Stridsberg: Álmok sivataga (részlet)
Dorothy a folyópartra terített plédről kiált, ahol tűz a nap, kókad a fakó, barna fű. Mögötte a fák között oszlopot formáz a fény. Hessegeti a legyeket és a szitakötőket, mielőtt megpróbálnak fejest ugrani a piknikben. Amerika nemrég dobta le az atombombát Nagaszakira, és most újra akkor van. Az elfeledett kirándulások ideje, a nyitott fedelű autókkal, csirkés szendvicsekkel a hátsó ülésen. Louis nyitott ingben és rövidnadrágban elterül egy takarón. A mélykék, kristálytiszta éjszakák ideje ez, Ventor és más hasonló sivatagi porfészkek áram nélkül maradnak hónapokig, és még lehet inni a folyóból. Louis furikázik a textilgyárakhoz, hogy javítsák meg a vezetékeket, és már egy örökkévalóság óta nem hívod őt apunak.
Futkározol az ezüst juharfák alatt, és újra a túlságosan is vékony és gyerekes fehér ruhában vagy, aminek az alsószoknyarészébe arany és ezüst szerencseszálak vannak bevarrva, és csak azért hordod, mert Dorothy nagyon szereti. A lábad megizzadt a tornacipőben, és a szádban fémes ízt érzel, vért és valami idegen, fojtogató dolgot.
Szaladsz a nagy csöndben, minden hang elnémul körülötted, csak ez a vakító fény van, mintha a fákról hullana, és a szerencsétlenséget hozó ruha libegése, amely túl szűk a mellednél és a válladnál.
Az erdő megtelik halott állatokkal, és a füstös, tompa fény nem mozdul, csak várakozik a fák között. És amikor most erre gondolsz, minden fa koronája fölött Dorothy arca jelenik meg. Szex- és cukorszagot áraszt a ruhája, amikor utánad nyúl az izzadt karjával, és káromkodik a kifakult napernyő fölött, mert állandóan elfújja a szél. A keze és a felkarja májfoltos. A nap olyan erősen tűz a fák koronáin át, és a tekintete meg akár egy fekete tó, legszívesebben belefulladnál. Megsimogatja a ruhádat. Csillagok, mosoly és hó. És a legyeket elhessegeti az arcodból.
Dorothy?
Dorothy?
Te vagy az, Dorothy?
Dorothy (távolabb a hotelablaknál): Úgy csinálom, ahogy szeretnéd, virágom.
Valerie: Csak föl ne vedd azt a ronda gyöngyöt!
Dorothy: A fehér gyöngyömet. A kedvencemet.
Valerie: De ne legyen rajtad a temetésen, az én temetésemen!
Dorothy: Ahogy akarod. Se hamis gyöngyök, se dekoltázs, se bunda, se smink.
Valerie: Dorothy?
Dorothy: Igen, Vallie-m.
Valerie e: Annyira félek a haláltól. Nagyon félek egyedül meghalni.
Dorothy: Csak az ég drágám… csak az ég tud szeretni a lelkedért, és nem az arany hajadért…
Valerie: Nekem nincs is arany hajam.
Dorothy: Tudom, de nem számít. Csak egy metafora. Egy kis hasonlat.
Valerie: Nincs is arany hajam.
Dorothy: Már nem számít, Vallie. Nincs jelentősége, minek hívod. Te vagy az én aranyhajú kislányom.
Valerie: Viszont azt hiszem, megőszültem. És megritkult a hajam. Hullik. Csúf kupacokban gyűlik a lepedőn, amikor felébredek.
Dorothy: Ne félj, kicsikém!
Valerie: Most olyan könnyű vagyok, akár egy felhő. Nincs kezem, és vágyom utána.
Valerie
A napernyőn keresztül is éget a nap. A folyó barna, fémes szagot árasztó vize lomha, mozdulatlan. Dorothy és Louis még mindig lent vannak a folyóparton. Söröznek, és a hőségtől elcsigázottan hevernek egy takarón. Tranzisztoros rádió, olvadó sajtok, sörös csókok, piknik.
Egyedül lesétálsz a folyópartra. Lépkedsz a sötét, agyagos sárban, az iszapban. Nyírfák hajolnak a rothadó virágpor pettyezte víz felé. Ott van az elvarázsolt fény, amire mindig emlékezni fogsz. Iszapos víziállatok, madarak távoli rikoltása és súlyos felhőfoszlányok az égen. A fák sötétje, akár egy zöldfényű vágy, és nem tudni, mi az, amire vágysz, csak azt tudod, hogy egy állat mocorog a hasadban, ki akar jutni, és hogy a fény oszlopot formázva hatol át a forró, zöldsötéten. Annyit lehet tudni, hogy van valahol egy dal, egy legenda, de nem itt; egy kert tele cserépdarabokkal, egy pusztaság, a mezőkön vadászó hópárduc-csapat.
Azt kívánod, hogy bárcsak tiéd lenne az a dal, tiéd lenne az az idegen nyelv, és a legenda, amely a folyóban létezik és lélegzik.
Csúszik a lábad a rossz szagú barna iszapon, és nem tudod, hogy éred utol ezt az összes vágyat, és azt sem, mit kezdesz majd vele, ha eléred. Csak azt tudod, hogy van egy dal, egy legenda. De nem itt, és most csupán a zöldsötétség van. A fák lombjai forognak körülötted, fényfoltok táncolnak mindenütt, elbódítanak, elszédítenek, lefekszel a folyó partjára, és elalszol. Azt álmodod, hogy magasan a hóborította hegyek fölött repülsz, és odalent az emberek tapsolnak neked.
Louis ott van a fák koronái alatt, amikor felébredsz, és már nincs meleg. A nap villámfényként vág a szemedbe, a combod hátsó fele hozzá van ragadva a fénylő hátsó üléshez, és hínár- meg iszapnyomokkal van tele. És az a valószínűtlenül erős fény átveszi a sötétség szerepét, amikor jóval később elmeséled Cosmónak a történteket:
a sötétség akkor szállt le, amikor hétéves lettem. Piknikeztünk a folyóparton. Ott volt Dorothy, meg Louis. Erősen tűzött a nap, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Louis ott feküdt szorosan mellettem, mire felébredtem, és Dorothyt már nem láttam. A fák koronái hullatták a fényt a kezére, én a hátamon feküdtem, és Louis ott volt. A ruhám hófehér volt. A kezével a fehér ruhám alatt matatott. Aztán sosem hordtam többé fehér ruhát. Csak engedtem, és csak engedtem. Azután sötétség. A fákról hullott a fény a kezére
Manhattani Büntetőbíróság, New York, 1968. június 3., az őrizetbe vételt követő bírósági meghallgatás, éjszaka
Azt mondják, odakint esik az eső, de a legkevésbé sem érdekel, mert odabent, a bíróság épületében egyáltalán nincs is időjárás, csak kő, meg fa, meg sötét öltönyök, és az édes kis William Schmalix a fehér kesztyűjében. Az összes kérdés rosszul van feltéve, és odakint, a Madison Square Parkban már ki tudja, hányszor térdeltél le, és hány idegen nadrágjába nyúltál. Cosmo sárga pulóverét viseled, amitől teljes nyugalom van benned.
Manhattani Büntetőbíróság: David Getzoff bíró idézi Valerie Solanast a New York állam kontra Valerie Solanas ügyben.
Valerie: Borzasztóan köszönöm. Nem gyakran történik velem, hogy lelövök valakit, és abban a megtiszteltetésben van részem, hogy idejöhetek.
Manhattani Büntetőbíróság: Minden, amit mond, később felhasználható lesz ön ellen.
Valerie: Azt nem is kétlem.
Manhattani Büntetőbíróság: A vádlott személyes körülményei. Valerie Jean Solanas. Kora: harminckettő. Lakhelye: nincs. Családi állapota: egyedülálló. Foglalkozás: nem világos, a gyanúsított azt állítja magáról, hogy író. Nincs korábbi adat róla a bűnügyi nyilvántartásban. Született Ventorban, Georgia államban, 1936. április 9-én.
Valerie: Hé, hé, hé, Uram, mit tud Ön a szerelemről?
Manhattani Büntetőbíróság: Önt emberöléssel vagy annak kísérletével vádolják. A pontos vád még nem ismert.
Valerie: Aha.
Manhattani Büntetőbíróság: Tudja, milyen nap van ma?
Valerie: Azt tudom, hogy többet kellett volna gyakorolnom, Miszter.
Manhattani Büntetőbíróság: Tudja, hogy Ön most hol van?
Valerie: Vagyok. Mivel sehol nem szeretnék lenni.
Manhattani Büntetőbíróság: Van ügyvédje?
Valerie: Nincs, de nincs ellenemre kívül maradni a történeten.
Manhattani Büntetőbíróság: Szüksége van ügyvédre?
Valerie: Egy csókra van szükségem.
Manhattani Büntetőbíróság: Azt kérdeztem, szüksége van ügyvédre?
Valerie: Azt sajnálom, hogy elvétettem. Ha egy ügyvéd ezt meg nem történtté tudná tenni, akkor szívesen fogadnék egyet.
Manhattani Büntetőbíróság: Emlékszik, miért lőtte le Andy Warholt?
Valerie: Sajnos általában többre emlékszem, mint amennyire kellene. Ha a rövidebb változatot vesszük, akkor annyi történt, hogy valaki túlságosan is kontrollálta az életemet, ami elvileg csak az enyém. És ehhez egy kicsit nehéz volt hozzászoknom.
Manhattani Büntetőbíróság: Miért lőtte le Andy Warholt?
Valerie: El lehet olvasni a kiáltványomat, ha szeretne aktív tagja lenni a SCUM segédcsapatoknak. A kiáltvány mindent elmond, ki vagyok én.
Manhattani Büntetőbíróság: Saját magát jelentette fel az Ötödik sugárúton egy közlekedési rendőrnél. Miért tette?
Valerie: Azért, mert egy kis társaságra vágytam. Mert rossz volt nekem. És olyan szimpatikusnak tűnt ez a William Schmalix. És tehetségesnek. Sosem láttam még ilyen alacsony rendőrt azelőtt, és mégis sikerült letartóztatnia.
Manhattani Büntetőbíróság: Utoljára kérdezem az ügyvédről. Szüksége lesz egy kirendelt ügyvédre. A védői díjat az állam nem fizeti. Módjában áll ügyvédet fogadni?
Valerie: Én saját magamat akarom védeni. Szemben sok minden mással, ez az én szakértő kezemben fog maradni.
Ventor, Georgia állam, 1945 nyara
A háború után a férfiak visszatértek a gyárakba
Dorothy: Kilencéves, és Amerika szépe.
Valerie: Te vagy a szép, Dorothy.
Dorothy: Louis szerint szép vagyok. És továbbra is szép akarok maradni, amíg meg nem halok. Nem hagyom, hogy leépüljek, nem fogok úgy kinézni, mint egy romhalmaz. Louis is csak addig marad velem, amíg sugárzom. Valerie, ne felejts el ragyogni, ez mindig jusson eszedbe!
Valerie: Te sugárzol.
Dorothy: Meg kellett dolgoznom érte. A szépség nem ingyen van, a szép szemek nincsenek ingyen. Mit szeretnél a szülinapodra?
Valerie: Téged szeretnélek.
Dorothy (kitárja a karját): Boldog szülinapot!
Valerie: Azt kívánom, bárcsak ne élnénk együtt Louis-szal.
Dorothy (két karja tehetetlenül lóg az oldalán): Valerie, ő az apád.
Valerie: Lehet, hogy az. De nem szeretem őt.
Dorothy: Nélküle senki vagyok.
Valerie: Rendben.
Dorothy: Amerika nélküled semmi.
Hazaindultok a piknikről Louis autóján, de ő maga nincs ott, csak te meg Dorothy. Magas hangján dalolászik, kicsit rekedtesen az édes bortól meg a cigarettától, miközben magatok mögött hagyjátok az utat. Nyárfák, telefonpóznák és kékesfekete árnyékok, ő meg csak fékezhetetlenül énekel, mint valami vízesés, miközben figyeli a tekinteted a visszapillantó tükörből. Döglött állatok, rókák, kutyák és kígyók maradványai látszódnak az út szélén; és a sivatagi ház verandáján vár titeket Louis. Aztán meg arra vár, hogy Dorothy elhúzzon a bárba dolgozni. A reménytelenségtől csupa nagy, véres könnycsepp a hátsó ülés. És ott vannak a megkerülhetetlen tények, úgymint Louis, Dorothy és Valerie Solanas. Louis nélkül Dorothynak vége, és Dorothy nélkül Valerie-nek van vége. Így aztán Dorothy tovább énekelget vezetés közben, pedig tud ő mindent a világon, csak éppen nem akar tudomást venni az egészről. És csak fütyül, dúdol, meg a mélyreható nézésével méreget a visszapillantóban, és azt kívánja, bárcsak mindent lehetne egyszerre, anélkül, hogy bármit is elveszítene.
Dorothy
Dorothy
A sötétség hosszú ideig tart, és mire hazaértek, valaki elvitte a kígyóbőr-gyűjteményed. Talán egy sivatagi kutya volt. Amikor Dorothy elviharzik a bárba a leopárdmintás ruhájában, a kézitáskájával, Louis fekszik a függőágyban, issza a sörét. Rovaroktól fekete az éjszaka. Csillagtalan izzók nélküli sötétség. Utoljára kihozza a húslevest a kertbe, és kiált neked a házból, sörrel a kezében. Lassan végigsétálsz a homokon, amely még mindig forró a naptól, és a hőség fölperzsel minden gondolatot.
És amikor odakint koromsötét van, az ember akár meg is halhatna.
Azután elszív egy cigarettát, és nézi a füstöt, amely összekeveredik az éjszakával. Mire a sötétség szertefoszlik, és a tyúkok is felkelnek, összepakolja a holmiját, és eltűnik a horizonton. Amikor Dorothy végre megérkezik, fáradtan az éjszaka után, elszív egy cigarettát a verandán, hallgatja a fényen átrepülő madarak csicsergését. Aztán lassan átsétál a szobákon, és már tudja, pedig nem akarja tudni. Kiabál meg sír, átnézi az üres fiókjait, és már nincsenek ott a ruhái. Se a pénz a süteményesdobozban a mosogató alatt, csak a jegygyűrű hever magányosan a napon. Hirosimában a menekülő emberek árnyékai örökre a házfalakba égtek. Ezeket később elmeséled Cosmónak:
semmi különös nem történt csak annyi hogy Louis mindig megerőszakolt a függőágyban amikor Dorothy bement a városba a fák koronái úsztak körös-körül az éjszakai égen a függőágy sikoltott ellenállt újra meg kellett olajozni és mindig vártunk az új izzókra a kertben és Louis kicsit többet gyúrhatott volna a felső karjára mert lötyögött a hája amikor rajtam volt és a mellkasa az arcom fölé nehezedett fojtogatón a könnyektől és a vágy káoszától elgyötörten a rózsaszín vadrózsamintás szövetben amelyet Dorothy hímzett éjszakánként és számoltam a rózsákat a csillagokat az égen és a hús napégette fű volt és sötétség szépen lassan beleszúrt beleégett a szemembe és mélyen az álmaiba a sivatagi kutyák amelyek űzik a szelet és a csillagokat az égen már rég halottak voltak és kiadtam bérbe a kis puncimat ingyen utána mindig sírt és megpróbálta kiszedegetni a rágógumiragacsot a hajamból nem tudom miért de minden alkalommal rágógumi ragadt a hajamba miközben számolgattam a vadrózsákat amelyek vérrózsák voltak és halálrózsák és a rágó mindig kiesett a számból a sötétben és a hajamnak mentolszaga volt utána és az ő inge is foltos volt a rágógumitól és a csillagok továbbra is holtan feküdtek az éjszakai égbolton és a fölöttünk úszó felhőfoszlányok beleragadtak a fákba Louis levágta ollóval a mentolos tincseimet és utána megállás nélkül szívta a cigarettáit én meg az ő csikkjeit és hallgattuk a gyíkokat ahogy körülöttünk zizegtek és már nem volt miért sírni hiszen Amerika tovább fog baszni engem és minden apa mindig baszni akar a lányával és a legtöbb meg is teszi és csak kevesen mondanak le erről és nem világos hogy miért csak az hogy az egész világ egyetlen nagy visszavágyódás lesz
