Mit lehet tenni akkor, ha az állam, ami azért jött létre, hogy megvédjen minket, minden eszközt felhasznál azért, hogy elnyomjon minket? Ez a fajta disztópia ismerős lehet, mégis sokkal valóságosabb az eddigieknél. Egy hattagú család mindent megtesz azért, hogy a teljes kilátástalanságnál egy fokkal jobban éljenek, miközben a háborús helyzet, a halálos fenyegetettség és a szűkülő jogkörök egyre jobban nyomják el őket. Mindez pedig egy anya vállán nyugszik. Paul Lynch A próféta éneke címá regénye 2023-ban nyerte meg a Booker-díjat, nálunk nemrég hét könyve volt.
Paul Lynch: A próféta éneke (részlet)
Ford.: Bartók Imre
Eilish a babával a karjában sürgeti a gyerekeket a kocsi felé, sürgeti magát is egy hallgatag kívánsággal, Molly felé fordul, látja, hogy az némán lépeget előre két szatyorral, Bailey a bevásárlókocsival játszik, ahogy utánaszól. Becsatolja Ben babaülését és ahogy a tekintetük találkozik, álmatag mosolyt villant rá, míg Molly berakja a szatyrokat a csomagtartóba, aztán beül az első ülésére és fölveszi a fülhallgatóját. Eilish szeretné megérinteni, szeretne mondani valamit, Bailey a karjával hadonászva szalad a kocsi felé. Beszáll hátra, becsapja az ajtót és előrehajol a két ülés között a visszapillantó tükörben méregetve az anyja arcát. Anya, mondja, mikor jön haza Apa?
Eilish szíve hosszasan ereszkedik alá a testében és még mindig nem érte el az alját.
Szavakat keres, amelyek nem jönnek a segítségére, elveszi a tekintetét a fiáról, érzi, hogy közben Molly is őt nézi. Egy pillanatra végignéz a sötét utcán, néhány tizenéves halad el a közelben, ismerősek az aránytalan csontozatukkal, ahogy piszkálják és lökdösik egymást, látja az eljövendő Mollyt, akit majd elveszít és talán már el is veszített. Baileyhez fordul és lassan beszívja a levegőt, a tekintetét keresi a tükörben és nem ereszti. Mondtam már, drágám, hogy dolgozni kellett mennie, amint tud, haza fog jönni. Nézi, ahogy a hazugság növekedésnek indul, miután elhagyja a száját, a hazugság észrevétlenül végzi a dolgát, Bailey egy puffanással hátradől az ülésben, látja rajta, bármit mondhat, azt tényként fogadja el tőle. Bailey előrenyúl és meghúzza Molly biztonsági övét, foglyul ejtve a testvérét, amíg az megfordul és megpróbál rásózni egyet a kezére. Éles pillantást vet az anyjára és Eilish elfordul, úgy sejti, Molly biztosan tudja, hogy valami nem stimmel, ha egyszer senki sem ment érte a jégkorongedzése végére, nem tudta elérni a szüleit telefonon, csak állt kint az edzőpálya előtt, figyelte, ahogy a csapattársait egyesével elviszik, amíg bealkonyodik, végül Miss Dunne vitte haza. Az arca, ahogy dühtől eltorzulva megjelent az ajtóban, majd később, ahogy hallgatásba burkolózott, hogy mit kellett mondania Marknak és Mollynak aznap este, hogy összegyűjtötték a szakszervezet fontos figuráit, nehéz időket élünk, de hamarosan el fogják engedni, ne felejtsétek, apátok semmi rosszat nem tett, csak a hatóságok meg akarják félemlíteni, de most mindkettőtöknek óvatosnak kell lennie, ne beszéljetek erről másokkal, egy szót se szóljatok senkinek az iskolában. Látta az iszonyatot Molly arcán, ahogy kérlelte őket, ne mondják el Baileynek, ő még túl fiatal ahhoz, hogy megértse. A lány haragja hallgatássá válik, a hálószobája ajtaja bezárva, Eilish odakint áll, nem akar bekopogni.
Mark meglepően visszafogottan fogadja a hírt, mindössze egyetlen kérdést tesz fel, miért nem hagyják az apjának hogy felhívja az ügyvédjét.
Eilish elfordítja a slusszkulcsot, előre fél attól, hogy ezután milyen hazugságok következnek még, a hazugságok, amelyek egyre csak növekednek, ahogy elhagyják a száját, mindössze egyetlen elég volt hozzá, hogy felháborítsa a gyerekét és most már nem lehet visszavonni és ha egyszer megismerték a hazugságot, az utána is ott marad, akár egy szájból alácsüngő mérgezett levelű virág. Nehézkes forgalomban araszolnak előre, a gyerekek csendben ülnek az autóban, már majdnem hazaérnek, amikor a Molly lábánál lévő táskájában megszólal a telefonja. Elkéri tőle és amikor még egyszer kéri, már kiabál, félreáll az autóval és maga nyúl a táska után, kikapja a fülhallgatót Molly füléből, a lány döbbenten néz az anyjára. A nem fogadott hívás ismeretlen számtól érkezett, Eilish nézi egy darabig és úgy dönt, visszahívja. Jó napot, igen, ez Eilish Stack, volt egy nem fogadott hívásom erről a számról. Itt Carole Sexton. Figyelj, Carole, most nem tudok beszélni, a kocsiban ülök, este felhívlak, rendben? Bailey komor arccal kémleli a tükörből. Miért nem hívhatom fel, Anya, el fogtok válni, erről van szó? Amikor leállítja a kocsit a felhajtón, kinyitja az ajtót és kilép, de aztán elbizonytalanodik, mintha egy szakadék nyílna meg előtte a sóderrel felszórt úton, minden egyes lépését külön érzi, egyiket a másik után, érzi a hosszú éjszakát, amely most közeleg felé.
Michael Given házról házra jár és mindenkinek elmondja, nem biztonságos telefonálni, joggal tartanak tőle, hogy lehallgatják az embert. Eilish követi a tekintetével, ahogy bemegy a konyhába, szinte már sajnálja, ahogy reszketnek a megsárgult ujjai, leül és figyeli, ahogy kinyitja a telefonját, kiveszi belőle az elemet és az asztalra teszi. Eilish lerakja Bent a ringatóba és tovább fürkészi Michael Givent, már nem csak köhög a dohányzástól, de egyenesen szenved tőle. Fáradtnak tűnsz, Michael, nem kérsz esetleg valami ennivalót? Hosszú kezének egyetlen intésével hárítja el a javaslatot, de azért Eilish kitesz elé néhány kekszet egy tányérra, a férfi felkap egyet, forgatja az ujjai közt, de nem eszik belőle.
Figyelj, Eilish, azt rebesgetik, hogy el fogják vinni őket. Eilish távol került önmagától, a vizet figyeli, amint egészen a szájáig megtölti a forralót, aztán elzárja a csapot.
Hová viszik őket? Állítólag a curragh-i gyűjtőtáborba, ez csak szóbeszéd, de logikusnak hangzik, hogy nem tarthatják őket mind a városban, ha egyszer már ilyen sokakat letartóztattak, a háború idején voltak ott, Curragh-ban, azokat vitték oda, akiknél államellenes tevékenység gyanúja merült fel. Michael, csak nem azt akarod mondani, hogy Larry esetében felmerül az államellenes tevékenység gyanúja? Michael Given megadóan a magasba emeli a kezét. Istenem, Eilish, dehogyis, ez csak egy kifejezés, ők használják ezt a fogalmat. Larryt politikai okokból tartják fogva, Michael, nem szeretnék ilyen beszédet hallani a házamban. Michael Given összeszorítja a száját, szeme elkerekedik, mint egy meglepett gyereknek, majd bólint. Nem jó ötlet ott hagyni, mondja. Eilish megfordul és észreveszi, hogy az elektromos vízforralót a mosogatóba rakta. Milyen hülye vagyok, mondja, majd kiveszi onnan, szárazra törli és visszahelyezi a konyhapultra. Amikor újra Michael Givenre néz, a düh forrását keresi, prédának látja a másikat, egy sárgás rovarnak az asztal mellett. Most már mindenhonnan bevisznek embereket, mondja a férfi, hallottad, hogy az újságíró Philip Brophyt is bevitték, egy kibaszott újságírót, az NSZP aztán igazán nem szégyellős, az összes külföldi híradó leadta, de itt érdekes módon egy szót sem szóltak róla, a híradó is az övék, de a közösségi média tele van ezzel. Eilish figyeli Michael Givent, ahogy beszél, a férfi kissé oldalra dől a székén, valami ruganyos fáradtság járja át a testét, mintha víz alá került volna.
Férjek és feleségek, anyák és apák süllyednek a víz felszíne alá.
Fiúk és lányok, nővérek és fivérek tűnnek el, egyre mélyebbre és mélyebbre. Eilish levegőért kapkodva fordul felfelé, körbejár a nappaliban, keres valamit a gondolatai között, miközben felkapja a távirányítót, bekapcsolja a híradót és lenémítja a készüléket. Az érzés, hogy már egy másik ország lakója, az érzés, hogy valamiféle zűrzavar nyílik meg előtte és csábít be mindenkit a tágra nyíló szájába. Belép a konyhába, eltölti a harag, aztán öklébe fogja a levegőt, mintha a probléma gyökerét ragadná meg. Michael, mondja, csak azt nem értem, hogy miért nem találkozhatsz vele, ellenőriztem a törvényt, ez a nemzetközi megállapodások teljesen nyilvánvaló megsértése, úgyhogy áruld el, miért tehetik meg csak úgy, amit akarnak, miért nem üvölti senki, hogy elég volt? A szavai nagyot koppannak Michael Given hallgatásán, Eilish továbbra is az arcát fürkészi, amely egyszerre tűnik szomorúnak és zavartnak, egy meglepett kutya, aki idegen parancsot kapott, felemeli ismét a kezét és már megszólalna, de Eilish nem hagyja annyiban. Az államnak békén kellene hagynia bennünket, Michael, nem szabadna csak úgy berontani az otthonodba mint egy ogrének, a markába venni és felzabálni az apákat, hogy magyarázzam ezt el a gyerekeimnek, hogy az állam, ahol élnek szörnyeteggé vált? Előbb-utóbb vége lesz, Eilish, az NSZP-nek előbb-utóbb le kell állnia, egész Európában nagy a felháborodás— Akkor miért tartóztat le a GNSZI napról napra több embert, Michael, miközben nemzeti szükségállapotról beszélnek, a civil ruhás rendőrök, akik kedden bejöttek az irodánkba és elvitték azt a fiatal srácot, Eamon Doyle-t az asztala mellől, statisztikai elemző, az utolsó ember a világon, aki bármi zűrt csinálna és tudod, mit mondott, amikor vette a kabátját, megkérdezte, valaki megtenné-e, hogy felhívja az anyját és ez két héttel karácsony előtt volt. Eilish leül és agresszív lendülettel kávét tölt a kávéfőzőből. Elhagyta a testét és a testének követnie kell, újra oda kell állnia a tévé elé, hogy úgy tegyen, mintha a híreket nézné, miközben igyekszik elfojtani a sírást.
Fotó: paullynchwriter.com
