Schäffer Erzsébet A hetedik ajtó című könyvében sok más történet mellett a mesebeli hetedik ajtót nyitogatja az elvarázsolt kastélyban. „Amikor Szabó Magda édesanyja, Jablonczay Lenke szavait olvastam, melyeket halála előtt mondott: »Annyi titkom volt.« Akkor eszméltem rá, igen. Igen. Annyi titkom van. Hogy okos dolog volt-e a kulcsot a zárban hagyni és most elfordítani... magam sem tudom. Talán az olvasó megfejti. Hisz neki gyónok" – vallja meg a szerző a regény ajánlójában.
Schäffer Erzsébet: A hetedik ajtó (részlet)
REPÜLŐGÉPEN
Odafele nem féltem. Megjegyeztem a kapitány nevét, Kiss Csaba. Sima utunk volt, csak Skandinávia fölött, ahol a mélyben már vizek váltakoztak a szárazfölddel, ott jött pár keményebb széllökés. Ilyenkor a pilótafülkében az ismeretlen Kiss Csabára gondoltam, és még följebb, az Égi Kapitányra. És úgy tettem, mint Sári néni. Vele egy borzalmas ködös téli délutánon Szamosújvár központjában leintettünk egy kopott Daciát. A vezetője, nem törődve a tejfehér köddel, mint a megveszekedett, vakon száguldott velünk a kátyús utakon. Sosem féltem úgy, mint akkor. Sári néni a fekete kendőjében ült mellettem szótlanul. Amikor Kolozsváron kiszálltunk, összetörve karoltam belé.
– Sári néni, te nem féltél?
Rám nézett a kendője alól.
– Nem volt időm, fiam. Imádkoztam…
Na, hát így voltam odafelé a repülőn.
Visszajövet, azt hittem, rutinosabb leszek. Valahogy sikerült is. Valójában négy gyerek segített.
A budapesti járatra a 20/A kapunál várakoztunk. Rengetegen. Minden ülőhely foglalt volt, hogy fog ennyi ember beférni egy kis gépbe… Ettem egy almát és bámulgattam. A kordonon túlról ekkor begurult két kisfiúval két reptéri babakocsi. Az egyiket egy álmodozó szemű fiatal férfi tolta, a másikat feltűnően szép, hosszú hajú, törékeny nő.
A férfin kockás ing, farmer, zsebei telefonnal, igazolvánnyal kitömve, fél vállán tömött hátizsák. A szemében az álmodozás mellett alig tetten érhető, mosollyal kevert szüntelen csodálkozás ült. Mindehhez lassú mozgás illett volna, de az adott helyzetben erre nem volt semmi esélye. Bár nem kapkodott. Próbáltam megfejteni, kik lehetnek, milyen náció. Mit keresnek Budapesten. Aztán már nem érdekelt, csak néztem őket, hol ide, hol oda kapva a szemem.
A nő szépsége abban a csöndes harmóniában rejlett, ami minden mozdulatából sugárzott.
Térdig hasított hosszú fekete szoknya és könnyű fehér, kissé megviselt zakó volt rajta. Egyszerű volt, nem elegáns. A fülében hosszú függőket viselt. Nem sokat mozdult. Először azt hittem, tétova, de nem. Harmincöt évesnek saccoltam őket. Két kislány volt még velük. Egy valaha fehér flanelnyuszit szorongató, szemüveges, rózsaszín térdzoknis ötéves és a legnagyobb, a törékeny nő kiköpött mása, egy nyúlánk, tízéves forma, telefonját bökdöső nagylány.
A babakocsikban két gézengúz – nincs rá más szó – ördögfióka izgett-mozgott, feszengett. Na, nem sokáig. A kisebbiket, most tanult járni, a mamája egy darabig próbálta a kocsiban tartani, de az, mint a csík kicsúszott, és már böcöllérezett is mindenfelé azzal a bizonytalan, mégis biztos mozgással, ami a járni tanuló kisgyerekek sajátja. Az anyja csak akkor ment utána, ha veszélyzónába indult.
A másik babakocsiban már nem ült senki. A kétéves forma kis gazember tolta maga előtt vigyorogva.
Ha akadályba ütközött, mérges lett és dühös sírásba kezdett. Az apja angyali nyugalommal kimentette, olykor fölvette, az üvegen túl a repülőket mutatta neki. Halkan beszélt hozzá. Az álmodozó csodálkozás ilyenkor is ott ült a szemében.
A szülők egymással alig beszéltek. Akkor is csöndben, valahogy lágyan. Szinte csak jelezték, hogy mit akarnak. Ez az összjáték vagy összeszokottság csak később tűnt fel. A gépen. Ahol a fiúk – mit mondjak – derekas nagy zsivajt csaptak. Volt sírás, nevetés, csiklandó kacagás, és voltak nagy csöndek is. És felváltva hallottam, hol halk női, hol még halkabb férfi hangon: Csicsijjj… cccsicsicsicsisss…
Velük utaztam hazafelé. Hogy miért nem éreztem félelmet? Ki tudna ilyen buta kérdést megválaszolni?
A KOLBÁSZ EGY NAPJA
Minden a piacon kezdődött. De nem aznap, hanem még sokkal előbb. Akkor, amikor a Szőlősgazda egyik szombaton hazatekert ósdi biciklijén a piacról, és letett az asztalra egy pár hosszú kolbászt.
Fölé hajoltam, beszívtam a tökéletes füstölt kolbász gyerekkorból őrzött illatát.
Hhmm… Szaglásztam, nagyjából azzal az áhítattal, ahogy a szőke, ingerlően huncut Maryska, a szerelmes és örökkön aggódó sörgyári gondnok, Francin felesége a frissen főtt hurkákat szagolgatta, azon a felejthetetlen tavaszi disznóvágáson a virágzó almafák alatt. Emlékeznek? (Aki a Sörgyári capriccio című Jiři Menzel-filmet még nem látta, szerencsés ember – előtte van élete nagy moziélményének. Nézze meg a filmet, s érteni fogja az előbb mondottakat!)
Ott volt hát a kolbász a konyhaasztalon, meg is kóstoltuk – mennyei ízek! –, s megtudtam a származását. Kecelről való, Bandi bácsi saját vágásból, saját fűszerezéssel és füstöléssel, csípős és szelíd változatban készíti és árulja a hasonlóan házias csülkök, szalonnák és más gyönyörűségek társaságában. Bandi bácsi már nem jár ki a piacra, otthon kommandéroz, sóz, fűszerez, de nálunk azóta mindig van keceli kolbász. A csípősből.
Úgy esett, hogy azon a szombaton nem tudtam kimenni a piacra, viszont a kolbásznak már volt helye. Felhívtam hát Mártit – menyi minőségben ő az egyik helyettese Bandi bácsinak. Kérdem, le tudnak-e tenni valahol a városban hat pár kolbászt, hétfőn átveszem. Márti gyors és problémamegoldó.
– Ott lesz a lányunknál, adom a telefonszámát.
Hétfőn ballagok föl a meredek budai utcán, kertek, régi és új bérházak, reggeli napsütés, béke, ám amikor magamra maradok a hat pár termetes kolbásszal – megrettenek.
A súlyuktól. Hogy fogom én ezt gyalog a rendeltetési helyekre cipelni?
Valahogy csak elindultam. A szatyorból kikandikált a kolbászok vége. A csöndes budai utcán alig járnak. Kivéve a nyomomat követő idős urat. Szertartásos öltözet, öltöny, nyakkendő, mellény, óralánc. Követ. Megállok, beér. Zavarban van. Mélyen a szemembe néz.
– Az illat… Nem tudok elszakadni…
– Gyanítom, nem a parfümöm vonzza…
– Ó, ne értsen félre – mondja, és a kolbászokra sandít.
Épp egy kis terecske padjánál álltunk.
– Elfogad egy kóstolót? – kérdezem.
– Az utcán, asszonyom? Ismeretlenül…? – mentegetőzik, de a bicskám már leszelt egy darab kolbászt, és több kérdés nem esett.
A lejtős utca végén elváltunk, látom, ahogy zsebkendőjével a száját törölvén, betér a patikába. Az ajtóban megfordul, finoman visszaint.
A szatyrom mázsás súllyal húzza a vállam. A sarkon ismerős gyerekkönyvesbolt. Megmenekültem. Odabent fiatal eladó, vevő nincs. Fura a kérésem, itt hagynám a kolbászokat, délután visszajövök értük. A fiatal lány nagy szemeket mereszt:
– Hová tegyem? – kérdi.
– Valahová, hátra – tanácsolom. – De ebédre vágjon egy darabot belőle! – köszönök el, s ekkor már óvatosan mosolyog.
Egyetlen párat vittem tovább, már könnyedén, amikor az ötös buszon megölel egy ismeretlen lány. Sikeres hegedűvizsgáról jött, úgy emlékszem, a Budafoki Szimfonikusoknál játszik, és nevet, és szép, és nevet tőle az ötös busz, az egész Erzsébet-híd, ahogy végigsuhanunk rajta. Vágtam neki is egy jókora falat kolbászt, azzal integetett, amikor leszálltam.
Mindenesetre, amikor az elegáns Duna-parti szálló halljába értem, ahol barátaim, egy svájci házaspár vártak, még megvolt – kis hiánnyal ugyan – a pár kolbász. A magyar férj boldogan szagolgatta, német felesége fogyókúrára hivatkozva csak egy szálat engedélyezett, azt szépen zsírpapírba csomagolva átnyújtottam.
Visszafelé, a könyvesboltos lány már felszabadultan nevetett:
– Jót uzsonnáztam!
A maradékot feltarisznyáltam, és szétosztottam otthon.
Hát ilyen volt a kolbászok útja. Ismeretlenektől, ismerősökig. Mese is lehetne. De nem mese.
A PERONŐR
Még nincs reggel hat óra. Pontosabban fél hat van. Álldogálok a metróállomáson. Nem igaz, ketten álldogálunk. A peronőr meg én. Ő nem is álldogál, kerülgeti az oszlopokat. Egyet balról, egyet jobbról, hosszú lépésekkel, szép komótosan. Amikor a közelembe ér, megáll. Megnéz. Nem úgy férfimódra, de mégis. (Meg kellett szoknom, hogy már nemigen néznek meg a férfiak úgy férfimódra. Az elején nem esett jól. Ez a nem esett jól eltartott egy jó ideig. Aztán már fel sem tűnt. Az tűnik fel, ha valaki mégis megnéz. Vannak ilyenek. De ezek a férfiak mind túl vannak azon az életkoron, amikor amolyan női érdeklődéssel visszanéznék.)
Hol is tartottunk? Igen, a peronőrnél, aki megnéz. Azt mondja:
– Megszólíthatom?
– Nyugodtan, van időnk.
– Tudja, meg kell kérdeznem. Mert a szabályzatban benne van, hogy csak akkor szólíthatunk meg valakit, ha az illető közlekedési szabályba ütköző vétséget követ el. Kihágást.
– Én meg semmit nem követtem el. Nem hágtam ki.
– Hát ezért kérdeztem, hogy megszólíthatom-e.
Most én is megnézem a peronőrt, nem úgy női érdeklődéssel, de megnézem. Hatvanas férfi. Megtermett. Szomorúság ül az arcán. Az egyenruhájára vastag mellényt húzott. Lehet, hogy fázik. Nem csodálnám, itt lent, ha szerelvény érkezik, nagy huzatot tol maga előtt. Mondom neki.
– Huzatos itt lent.
– Az. Huzatos. Szerencsére nem mindig. Csak ha bejön a metró. Tolja a levegőt maga előtt. Az csinál huzatot.
Hallgatunk egy minutát. Rám kérdez:
– Hova megy ilyen korán?
– Vonathoz.
– A Délibe?
– Oda.
– Messzire utazik?
– Aszófőre.
– Mikor indul a vonat?
– Hatharminckor.
– Akkor eléri.
– El. És mondja, vannak kihágók?
– Micsodák?
– Hát szabálytalankodók?
– Mindig vannak. Kilépnek a vonalon túlra, ez a legtöbb. Egy hete itt lent egy férfi nekiugrott a másiknak, az meg nem hagyta magát. Egymásnak mentek. De ez ritka.
– Szétválasztotta őket?
– Muszáj volt.
– Nem félt?
– Nyápicok voltak. Meg jött a váltás. A barátom.
– A barátja a váltótársa?
– A legjobb. Gyerekkori. A metróhoz is együtt jöttünk. Nem tegnap.
Az arca most nem szomorú. Hallom, hogy jön az én metróm. Intek, hogy megyek. A zsebébe nyúl. Apró papírkát nyom a kezembe.
– Valaki ideragasztotta a falra, én meg lemásoltam. Vigye el! Jót beszélgettünk!
Ahogy záródik az ajtó, int a kezével. A cédulát a Délinél a mozgólépcsőn olvastam el. Nehéz betűkkel ez állt a kis papíron:
„Egy nap barátok nélkül olyan, mint a bödön egy csepp méz nélkül (Micimackó).”
Eltettem. És most mit mondjak? Érdemes hajnalban a metróra várakozni.
