Darvasi László: A boszorkányság nem női princípium

Ruff Orsolya | 2016. június 25. |

darvasilaszlo1.jpgFotó: Valuska Gábor

1728 júliusában tizenkét embert égettek meg egyetlen nap alatt Szegeden. A várost sújtó sorscsapásokért, az aszályért, az éhínségért az összefogdosott és tömlöcbe vetett bábákat, füvesasszonyokat, bogyógyűjtőket tették felelőssé. Boszorkánysággal vádolták, az ördög szajháinak és helytartóinak nevezték, majd megkínozták és végül máglyára küldték őket. Darvasi László évekig kutatta a szegedi boszorkányperek történetét, de azt mondja, új regénye, a Taligás nem a per krónikája (a regény a hét könyve volt nálunk - a szerk.). A borzalmakból ugyanis nem lehetett volna irodalmat írni. „Nem erről szól a könyv. Nekem kellett egy szerelem, egy párviadal, egy nyomozás.” És persze kellett egy elbeszélő is, aki mindenhol ott van, aki mindenről tud, ám mindenhol kívülálló tud maradni. Így született meg Taligás alakja, aki irodalommal kel és irodalommal fekszik, és aki azt képzeli, hogy megmenti a szó. Darvasi Lászlóval a prózába átszivárgó versekről, a regények között vándorló mutatványosokról, középkori kínzási módokról és a nehezen megszülető címekről is beszélgettünk.

Előző könyved, az Isten. Haza. Csal. bemutatóján említetted, hogy regényt írsz a szegedi boszorkányperekről. A történet nagyon messziről indul, és sokáig nem is a per áll a cselekmény fókuszában, hanem egy ember, aki szavakkal kereskedik, a költészetben és az irodalomban él, és sokáig nem is alakítója, inkább elszenvedője az eseményeknek. Mi volt az a gondolat vagy az a kép, amiből először kibomlott, majd később felépült a Taligás története?

Először csak annyit tudtam, hogy meg akarom írni a szegedi boszorkányper idejét. Megvolt az anyagom, összegyűjtöttem mindent, könyvtáraztam, jegyzeteltem, kivonatoltam, szinte már írtam is a regényt, de nem volt meg benne a nézőpont. Nem találtam, ki az, aki fontos ebben a történetben, vagy ki az, aki el tudja mesélni. Először még arra is gondoltam, hogy az ördög lesz az elbeszélő, és lesz egy nő, akin az ördög és az Isten vitatkozik, mivel mind a kettő magának akarja. Aztán egyszer csak, olyan jó másfél évvel ezelőtt, bevillant ez a Taligásnak nevezett alak, aki szavakkal, mondatokkal, versekkel, előadásokkal kereskedik. Akkor már tudtam, hogy megvan, az ő szeme képviseli a regény tekintetét. A legfontosabb kérdés az volt, hogy megtaláljam az elbeszélői pozíciót, vagyis a kicsit nyomasztó, kicsit nehézkes, egyes szám első személyt, és fontos volt az is, hogy nagyon személyes módon tudjam elmesélni azt a szörnyűséget, ami Szegeden történt.

Darvasi László: Taligás

Magvető Könyvkiadó, 2016, 332 oldal, 3490 HUF

 

A boszorkányperekről alapvetően azt gondolnánk, hogy asszonytörténetek, mégis egy férfinarrátort, egy kívülálló elbeszélői pozíciót választottál. Mi volt ennek az oka?

Boszorkánynak lenni nem női kiváltság, a vádlottak között sok férfi is volt. Szegeden az egyik leggazdagabb embert, a nyolcvanéves volt városbírót, Rózsa Dánielt és a családját, a feleségét is megvádolták. A boszorkányság tehát nem női princípium, a boszorkányság az ördöggel és a bűnnel való szövetség jelképe. A szegedi boszorkányperben – a vádirat szerint – Rózsa Dániel volt a boszorkányok fővezére, vagy a kapitány, aki hét évre eladta az esőt a töröknek. Akkor ugyanis már hónapok óta nem esett a városban eső. Milyen költői vád, nem?

A tény, hogy férfi is volt a vádlottak között, csak azt erősíti, hogy a per nem feltétlenül a boszorkányokról szól, hanem egy közösség belső hatalmi harcáról, melynek mozgatórugói a babonás félelem és a politikai-gazdasági haszonszerzés. Mit gondolsz erről?

A szegedi boszorkányper nyilvánvalóan egy koncepciós per volt, melyet az összes akkori érdekelt megpróbált a maga hasznára fordítani. Mindenki sáros volt benne: a korabeli katolikus egyház, a németek pártja, a magyarok pártja. A helyi hatalmasságok részt vettek benne. Az az érdekes, hogy 1840 környékén egy fiatal jogász megpróbálta kikérni a periratokat a szegedi levéltárban, ám nem adták ki neki, arra hivatkozva, hogy az annyira sötét időszak a város történelmében, hogy jobb, ha elfelejtjük. A feledés bűvöletében éltek a város történetírói is. Pedig ez sokkal tisztátalanabb ügy volt annál, mint hogy egy nap alatt tizenkét embert elégettek, hiszen előtte és utána további embereket küldtek máglyára. A tortúra különlegesen kegyetlen volt. De mondom, ez a regény nem erről szól. Ez a regény, ha úgy tetszik, egy szerelmes regény, ha úgy tetszik, ez nem is regény, hanem egy vers. A szöveg, amit négy-öt éven keresztül írtam, és van benne horror, thriller meg árulás, megcsalatás és hűség, tulajdonképpen egy vers. A Taligásra én úgy tekintek, mint egy költeményre.

darvasilaszlo2.jpgNem olyan régen azt mondtad valahol, hogy mostanában nem nagyon írsz verseket.

Álltam valamelyik nap az erkélyen, és az a mondat jött oda hozzám, hogy amióta az eszemet tudom, amióta van valamiféle öntudatom, és amióta az irodalommal tudatosan foglalkozom, mindig is a versről gondolkodtam. Tehát ez a regény is vers, mint ahogy az előző Szív Ernő-kötet, az Ez egy ilyen csúcs is tulajdonképpen a költészetről szól.

Attól viszont nem lehet elvonatkoztatni, hogy a Taligást sokan mégis regényként fogják kezelni.

Persze, nincs ezzel baj. A regényszerűség egyébként nem ellentéte annak, hogy én versnek kezelem. De ez az én szubjektív érzésem.

Könyves magazin 2016/3.

LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 870 HUF

 

Említetted a koncepciós pereket, melyekről általában elmondható, hogy sokszor többet elárulnak egy közösségről, mint az egyénről. Ebben a sztoriban mi érdekelt jobban: a közösség sorsa, az egyes emberé, vagy inkább Szegedé?

Szeged visszatérő témám. Már megírtam a 16. századi, a 17. századi, a 18. századi, a 19. századi és a 20. század eleji Szegedet. Ott éltem húsz évig. Igazából az volt az érdekes, hogy a török kiűzése, tehát 1686 után egyfajta rendszerváltás zajlott Magyarországon. Nemcsak rendszerváltás, hanem újraépítés. Nemcsak újraépítés, hanem betelepítés. És nemcsak a szerbek vándoroltak és hurcolkodtak délről, és építették fel Székesfehérváron, a Duna mentén és Szentendrén a kis közösségeiket, hanem a német telepesek is. Régen tapasztalt, mozgékony állapotba került az ország. A sok náció, a sok feszültség, és a természeti katasztrófák együttese hozta el Szegedre a bajt. Ilyen tételű és ekkora nagyságrendű boszorkányper nem nagyon volt jellemző az országra. Reisner János történész szerint a szegedi boszorkányper külföldi mintára és külföldi hatásra történt. Alsó-Ausztriában elég sok boszorkánypert rendeztek, és valóban voltak importált eljárások. Két törvénykönyvet is szerepeltetek a regényben, ezek egyike a Praxis Criminalis, melyek német jogtudósok munkái. Összegyűjtöttem, amit lehetett. Tudom, hogy hogyan zajlott egy ilyen eljárás, tudom például, hogy ha tortúramester lennék, mit kellene tennem, mi lenne a feladatom.

Hogyan zajlottak akkoriban a kínvallatások?

Először is lefogták az illetőt, ám hiába tett vallomást, hiába próbálta elkerülni a kínzást, a vallomás csak akkor volt érvényes, ha kínzással párosult. Ha valakinek túl sok szemölcs volt a testén, akkor az az ördöggel való paráználkodás jele volt. Ha megbökdösték a melleit és a lágyabb testrészeit vastűkkel, fogókkal, és nem vérzett látványosan – ahogy az nagyon sok öreg ember esetében történt –, akkor azt szintén az ördöggel való paráználkodás jelének vették. Volt, hogy ráültették őket egy szöges falóra. Ha ezek után az illető bevallotta, hogy elrepültek a Gellért-hegyre baszatni magukat a sátánnal, és kéjtáncokat jártak, akkor volt még egy lehetőség, ez volt a vízpróba. Ez úgy zajlott, hogy lenyomták őket a víz alá: ha lent maradtak és megfulladtak, akkor ártatlanok voltak, ha feldobta őket a víz, akkor bűnösök. Enyhítés volt, ha lefejezték és nem élve égették el őket. Mindez borzalmas és kész horror, de ebből én nem tudtam volna irodalmat csinálni. Nem is akartam. Nem erről szól a könyv. Nekem kellett egy szerelem, egy párviadal, egy nyomozás. Kellett egy furcsa és bonyolult struktúra, amiben elveszhetek akár, és amiből előkerülhetek.

darvasilaszlo3.jpg

Amikor a még készülő regényről beszéltél, úgy tűnt, mintha dilemmát jelentene a számodra, hogy a történetet mennyire lehet elemelni a valóságtól, ahogy az is, hogy a valós személyek szerepelhetnek-e vajon a saját nevükön. A regényt olvasva ez eldőlni látszik, hiszen Rózsa Dániel is a saját nevén szerepel.

Ő a saját nevén szerepel, viszont a püspökét végül nem írtam ki. Eredetileg beleírtam Nádasdy László katolikus püspök nevét, aki miatt ez az egész per végeredményben zajlott, ám végül kihúztuk a szerkesztővel, Turi Tímeával. A saját nevén szerepel ugyanakkor a magyar és a német párt vezetője. Igazából azon gondolkoztam, hogy szabad-e a valóságban élt embereket ilyesféle, erősen kétséges szereplőkké tenni. Végül arra jutottam, hogy mivel megcsinálták ezt a borzalmat, kalkuláltak és közreműködtek, szabad.

Nem csak a püspök az egyetlen, aki nem szerepel névvel a történetben, hiszen ott van a címszereplő Taligás, akinek szintén nem ismerjük a valódi nevét.

Ez a legrosszabb cím, amit valaha adtam. Az összes regényemnél, novelláskötetemnél már az első pillanattól kezdve tudtam a címet, itt azonban az utolsó pillanatig sem volt meg. A nyomdába kerülés előtt néhány nappal dőlt el, hogy Taligás lesz a címe, ami, mondom, nagyon rossz cím, de azt is mondom, hogy aki elolvassa az első tíz oldalt, az tudni fogja, hogy ennek a könyvnek egyszerűen nem lehetett más címet adni. Voltak irodalmias címek, költői címek, de ez volt a hűséges, az adekvát cím. Most jöttem rá, milyen nehéz címet adni, eddig ugyanis soha nem volt bajom velük. A cím végül is egy világ, egy lehetséges világ megjelölése. Sokszor kifelé pillant. Csábít, érdekes akar lenni, olvasót keres. Ez pedig nem. Tudtam, hogy nem jó, de folyamatosan ezt a címet láttam magam előtt, míg az anyaggal bajlódtam.

Ha már a főszereplőről beszélünk, meg kell említeni, hogy a történetnek van egy másik kulcsszereplője, a püspöki titkár, Róth: sokáig ő mozgatja a szálakat, még akkor is, ha az ellenőrzés egy idő után kicsúszik a kezéből. Akár az ő szemszögéből is meg lehetett volna írni ezt a történetet, miért választottad mégis a nagy egész szempontjából marginális szerepet játszó, névtelen könyvárust hősödül?

A történet az utolsó pillanatig alakult. A regény a beszélgetésünk napján ment el a nyomdába, és a szerkesztőm, Turi Tímea előtte felhívott, hogy lát még valami apróságot, amit meg kell beszélnünk. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy Róth alakja, jelleme, az ő kinyílása az utolsó pillanatig tartott. Sokkal papírízűbb, sokkal egyszerűbb figura volt, az utolsó hetekben-hónapokban lett ilyen, hogy így mondjam, nagyszabású, és a maga módján tragikus machinátor. És hogy miért a Taligás mondja el? Talán azért, mert az elbeszélő, aki mégiscsak konkrétan én vagyok, a Taligás alakjában érezte a legotthonosabban magát. Ahogy a beszélgetésünk elején mondtam, először az ördög hangján akartam mesélni, de az másféle tudást igényelt volna, nem tudtam volna ilyen személyessé tenni. A Taligásnál bele tudtam vinni olyan személyes érzelmet, amit a legjobban ismerek, és amihez a leginkább közöm van. Ha ördög akarok lenni, akkor az ördögi lét, a megkísértés, a bűnre csábításnak a formája egy konstrukciója lett volna az emberi életnek, amihez nem volt kedvem.

darvasilaszlo4.jpg

Taligás alapélménye a félelem, ami esetében nem hétköznapi szorongást jelent, hanem mintha a személyisége része lenne. Magadénak érzed ezt a vonását?

Gyakorló szorongó vagyok, bár alkotóként nem jellemző rám. Rengeteget írok, mindenféle formában. Az írás inkább stresszhelyzetet okoz: huszonöt éve heti három tárcát kell leadni, regényt, megnyitót, kritikát, drámát írni, időre elkészülni, ezek pedig stresszes dolgok. Nekem se az ÉS-nél, se a Délmagyarnál restanciáim, elmaradásaim nincsenek. Az igazi szorongás talán genetikus örökség. Tudom, hogy anyám ága volt ilyen, de apám is nagy félelmek között élte le az életét. Amikor beleírom a Taligásba a félelmeimet, amikor nagyon szorongó, ugyanakkor autonóm, magának való lénynek ábrázolom, akkor abban benne van a személyes érintettségem, ahhoz van személyes közöm. Ezt tudom, ezt ismerem. Az ördögöt pedig nem ismerem. Nincs ördög, ahogy Isten sincs. Vagyis nem látom őket. A bűnt látom, meg talán olykor a megtisztulást.

A Taligás némi rokonságot mutat a többi regényeddel, A könnymutatványosok legendájával és a Virágzabálókkal. Húzhatunk egy olyan ívet, amibe az új regényed beleillik?

Amikor a Taligás tolja a taligáját és viszi az ő Barbaráját, a kis gnómot meg a bolond fiút, akkor egyszer megáll, mert egy furcsa szekeret lát. A szekérre jókora kék könnycsepp van festve, és fura, kiabálós alakok integetnek neki. A könnymutatványosok tehát megjelennek a regényben, de megjelentek a Virágzabálókban is. Nekem ez a három regény testvér. A könnymutatványosok szereplői átjárnak a többi regénybe. Valószínűleg fogok írni egy 20. századi regényt is, már vannak mindenféle ötletek, vázlatok és jelenetek, és ott is fel fognak tűnni. Ők az én magánmitológiám részei.

darvasilaszlo6.jpg

A regényeidet olvasva szembeötlő, hogy erősen képekben gondolkozol: egy helyen például azt írod az egyik szereplődről, hogy „a falat ütögeti, s nem törődik azzal, hogy aláhull, mint fagyott lepke, a vakolat”. Ugyanakkor ez a vizualitás mintha csak a regényeid sajátja lenne, a novelláidra kevésbé jellemző. Mi ennek az oka?

Az Isten. Haza. Csal. című novelláskötetemet nagyon szikár, kopár, a témához, a mai szegénységhez választott nyelv jellemzi. Ott nem lett volna szerencsés ilyen típusú költői képeket használni, azokat ugyanis leveti a téma, és modorossá válik a szöveg. Én ott tőmondatokat akartam, meg kopogást, kalapácsolást. A Taligás meg, ahogy mondtam, vers. Ezek pedig igazából költői képek. Amikor azt kérdezik tőlem, miért nem írok verseket, akkor azt tudom mondani, hogy vannak versek is, csak belepilléznek, belepernyéznek a regényekbe. Már nem tudok verset írni. Nekem minden próza lett, ami vers is.

Grecsó Krisztián az új regénye, a Jelmezbál kapcsán (ITT írtunk róla) mondta azt, hogy neked köszönhetően alaposan átírta a regény elejét. Ez nálad hogyan működik, van olyan ember, akinek előzetesen meg tudod mutatni a szövegeidet?

A korábbi kézirataimat megmutattam másoknak, de a Taligást nem nagyon, mivel ez nem egy túlzottan terjedelmes regény, inkább sűrítmény. Időről időre kinyomtattam a szöveget, lefűztem, és a nyomtatott példányon dolgoztam. Tizenöt teljesen átírt, összefirkált, javított példányom van.

Nagyon más az utolsó példány az elsőhöz képest?

Nagyon. Maradtak elemek, de én ennyit szövegen még nem dolgoztam. A regénnyel mindig másképpen bánik az ember, több az alázat. A Taligásnál, amikor majdnem elkészült már, mondtam azt Morcsányi Gézának, hogy mennyire félek. Erre ő azt mondta, hogy ez azért van, mert másképpen csapkod fölötted az idő, és mert egyre nagyobb a felelősség. Fiatalon az ember bemegy a dzsungelbe akár egy kis bugylibicskával is, de itt most már jobban kitesszük magunkat. Jobban látjuk a tétet. És ha nem sikerül elmondanunk azt, aminek a jegyében csináltuk ezt az egészet, az sokkal rosszabb, mint 20-25 évvel ezelőtt. Egyszerűen nagyobb lett a tét azzal, hogy megfordították a lemezt. De a nóta ugyanaz, azt hiszem, csak kicsit alakul.

Az interjú rövidített változata a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél