Bodor Ádám nem szeret nyilatkozni, és ebből az interjúiban sem csinált különösebb titkot. A Magyar Naplóban 1994 tavaszán Darvasi László kérdezte, akinek a legelső kérdése is épp erre vonatkozott. Bodor akkor azt mondta, hogy pályafutása során egy-két rövid, sommás beszélgetéstől eltekintve nem készült vele interjú, és így tényleg nem volt alkalma megismerni a nyilatkozás örömeit. „De ez bizonyára nem véletlenség, azt hiszem, rendszerint azokat faggatják előszeretettel, akik az érdeklődést elvárják, és maguk is szívesen üzennek a közönségnek. Tőlem az ilyesmi meglehetősen távol áll, ahogy magamban semminemű késztetést nem érzek az iránt, hogy pályatársakat kérdezgessek, engem is zavarba hoz az érdeklődés. Az, hogy valaki író és ettől ilyen vagy olyan az élete, inkább magánügy. Minek kell róla beszélni.” Hozzátette még, hogy szerinte nem nagy baj, ha egy írót a könyvein túlmenően a közönség nem ismer: „így nem ruházza fel a műveit olyan tartalommal, mely azokból hiányzik. A nyilvánosságnak ez a formája nem feltétlenül az alkotói tevékenység része, van, akinél az ilyesmi kifejezetten kényelmetlen dolog. Én például még a saját könyvbemutatómat is unom”.
Ebben az interjúban – ahogy sok más esetben is – kikerülhetetlen téma volt, hogyan hatottak az alkotó Bodorra a börtönévek (hogy miért ítélték el, arról részletesebben születésnapi összeállításunkban olvashattok). Bodor Ádám Darvasi Lászlónak akkor azt mondta, hogy a börtön benne foglaltatott a sorsában, és
megúszni „komoly életművészi teljesítmény” lett volna.
Szabadulása után a román kommunista rendszer lényegében leírta, igaz, az írásban nem korlátozta: „Egyszerűen leírt, a szemét rajtam tartotta, tilalmait érvényesítette, de azonfelüli elvárásairól, mint amire hiába is számít, lemondott. Sem állástalan lézengő értelmiségiként, sem pedig gyakorló íróként nem kényszerültem szerepjátszásra, vagy ami még rosszabb, megalkuvásra. Egyszer csak azt vettem észre, hogy azt írok, amit akarok. De ezt rajtam kívül senki se tudta.” 1994 decemberében a Népszabadságnak adott interjújában Bodor azt mondta a börtönről, hogy bár egy sötét odú, mégis egy magaslat, ahonnan pazar kilátás nyílik a világra: „Lehet, ahogyan ez most hangzik, kihívó és megbotránkoztató, de én a börtönt még a cellában is életem nyereségének tekintettem. Holott odabenn kellő bizonyossággal az ember még azt sem tudhatja, mennyi van hátra. Ez lehet hozzáállás, életszemlélet kérdése is, de ne feledjük, akkoriban a mi tájainkon a meghurcoltatás, internálás, börtön, kényszermunka és elmegyógyintézet nem számított kirívó eseménynek, a büntetés mint köznapi fogalom az élet menetéhez tartozott, fenyegetése részévé vált az életvitelnek. Majdhogynem állampolgári jogon járt ki mindenkinek. A börtön minden halandó horoszkópjában benne foglaltatott, mindössze létezni kellett hozzá, nem pedig valamit elkövetni. Egy sértődékeny, bosszúálló hatalom közelében a börtön az élet és a társadalom egyik valószínű színtere. Igen fontos hely.”
2010 őszén a Magyar Lettre Internationale-ba Selyem Zsuzsa készített interjút Bodor Ádámmal, a cikk Mitől lesz az ember író? címmel jelent meg; Bodor a következőképpen válaszolta meg a címbeli kérdést: „Hát nyilván nem attól, hogy bezárják, mert akkor tele lennénk ezerszámra íróval, de kétségtelen, hogy aki nem készül írónak, a végén mégis az lesz belőle, én is ilyen voltam, annak egy ilyen esemény döntőnek bizonyul. Annak ellenére, hogy sosem jutott eszembe az, hogy akár a börtönben szerzett konkrét élményeimet valaha is megírjam, vagy egyáltalán börtönregényt írjak, de mégis úgy érzem, hogy ez a többlet, ami engem akkor a kortársaimtól, a nemzedékemtől megkülönböztetett, nyilván errefele terelt. Nem is igen tudtam volna én annak idején pályát választani.” Ugyanebben a beszélgetésben szóba került az is, hogyan ír Bodor, mire elmondta, hogy nagyon rapszodikusan és rendszertelenül dolgozik:
„És arról, hogy min, arról soha nem szoktam beszélni.
És nemcsak babonából, hanem mert sokszor én sem tudom, hogy mikor leszek vele kész, és hogy hányadán állok, mert hagyom, hogy teremtse meg saját magát. Rábízom, hogy keletkezzen”.
A Korunk hasábjain 2001-ben megjelent interjújában egyenesen úgy fogalmazott, hogy valószínűleg nem igazi írói alkat, hiszen az „igazi író grafomán”. Utóbbi „a szövegek áradatában” gondolkodik, ő maga viszont inkább képekben, helyzetekben: „Merő véletlenség, hogy az, ami bennem motoszkál, végül is az irodalomhoz áll a legközelebb”. A művek keletkezésének a folyamatáról pedig a következőképpen nyilatkozott: „Hogy ez valójában miként működik, azt pontosan én sem tudom. A látszat tényleg az, hogy az elején kialakul egy nagyobb test, amelyet aztán szabdalok, csinosítok. Hogy a végén csak az maradjon benne, aminek elképzeléseim szerint valóban ott a helye. Ehhez régen rengeteg papír kellett. De mostanság már eleve megfontoltabban készítem az első változatot is. Holott számítógépbe írok, ahol a törlés, a korrekció és mindenféle egyéb csalafintaság egy-két klikkeléssel megoldható.” Bodor akkor elmondta azt is, hogy csak akkor tud valamit megírni, ha a történetet az elejétől a végéig írás közben találja ki: „A fikció, a képzeletbeli táj, a kitalált helyzet fölfedezése által válik tulajdonképpen izgalmassá az írás. Megtörtént dolgot előadni már-már plágium, hiszen azt egyféleképp az élet már előadta, én legfönnebb azt értelmezem, közvetítem, ez pedig számomra kevés. Kész anyagból, amilyen például a saját életem, nem tudok dolgozni, és képtelen is lennék élményeimmel egy novellisztikus térségbe elrugaszkodni”.
Nyitókép forrása: a Magvető Facebook-oldala, ahol remek képes összeállítást láthattok a születésnapos Bodor Ádámról
