A hét könyve: Láttam a ködnek országát

Valuska László | 2016. július 03. |

A könyvipar valószínűleg csak kevesek számára iszonyú érdekes világ, de Bartók Imre új, Láttam a ködnek országát című regényének mégis ez a cselekményszervező világa. Az Európát behálózó összeesküvés-elmélet, gyászmunka és egy elmagányosodásba fulladó identitáskrízis a témája a hét könyvének (a szerzővel már interjúztunk a regényéről).

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát

Jelenkor, 2016, 320 oldal, 3490 HUF

 

Bartók Imre besorolhatatlan, nehezen megragadható tehetség, a magyar irodalmi hagyományból kilépő, különleges nézőpontokkal és témákkal kísérletezik, ezért is kaphatta meg idén az először átadott Hazai Attila Díjat. A Láttam a ködnek országát legelső könyvéhez, a Fémhez nyúl vissza, de amíg abban a John nevű főszereplő pszichiáterhez jár, addig ebben az elbeszélő keresztül-kasul bejárja Európát, hol Belgiumban, hol Svédországban, hol Budapesten ébred fel, de még inkább saját belső világában utazik, nincs biztos helye a világban. Bartók elbeszélője sokat olvas, és mivel az olvasás is egyfajta utazás, ezért mondhatjuk, hogy folyamatosan úton van, és ahogy a könyvekben, úgy a felkeresett városokban sem talál otthonra.

A Láttam a ködnek országát izgalmasan rétegzett regény, csúszkálás belső és külső valóságokban. Egyfelől egy gyászmunka története: az elbeszélő elveszíti öccsét, és a kevés magyarázat megannyi bizonytalanságot szül, a fájdalom és a hiány szürke keveréke burokként vonja be a könyviparban irodalmi ügynökként dolgozó srác életét, aki ezért semmivel és senkivel nem képes érdemi viszonyt kialakítani, sőt a burok szűrőjén át minden színtelenné, plasztikussá és érzelemmentessé válik számára. A gazdasági és kulturális világválság kötöttségeiben vergődő, bizonytalanná váló személyes és kulturális identitás cinikussá és távolságtartóvá teszi az elbeszélőt, már semmiben se veszi észre a számára jót, érdekeset és fontosat.

“A halottak több virágot kapnak, mint az élők, mert a megbánás mindig erősebb, mint a hála. De talán a holtaknak is hálásak lehetünk. Ha rendezni akarom az érzéseimet, hát még a gondolataimat, mintha egy kaptárba nyúlnék. Vagy egy hangyabolyba. Nem mondhatom, hogy apátiába süllyedtem volna, legalábbis ami a belső csillagképeket illeti, semmiképpen sem.” (9.)

Egy másik, szatirikus szálon a könyvpiacról kapunk elég színes benyomásokat, ami elvezet minket ahhoz a kérdéshez, hogyan alakítja át a piac működése az irodalmat, illetve a kultúránkat is. A könyvvásárok nem sokban különböznek más kereskedelmi tevékenységtől, a pörgős adok-veszek mögött elsősorban a versenyszellem és a pénzkeresés az elsődleges motivációk, viszont abban minden mástól különböznek, hogy egész kultúránkra hatással van, hogy a kiadók milyen könyveket adnak ki. A könyvkiadás alapvetően a piac logikáját követő kultúragyártás: az olvasó csak bizonyos korlátok között nevezhető szabadnak, a kultúrához való hozzáférés sok mindentől függ, nemcsak a kultúrára költhető pénztől, a nyelvi határoktól, hanem attól is, hogy a kiadó miben látja a lehetséges nyereséget, mert elsősorban azt adja ki, amitől bevételt várhat, esetleg a könyvpiaci trendeknek hosszútávon megfelelhet (Németh Gábor is megemlíti Egy mormota nyara című regényében a vámpírregények elszaporodását).

A könyv viszont különleges piaci termék, mert az olvasó saját magát találja meg benne. Az irodalmi adok-veszekben a pénzügyi szempontok és a bombasztikus szüzsék mellett a kulturális cserekereskedelem játszik fontos szerepet. Bartók beletörődve rombolja le az irodalom varázsvilágát, bemutatva az olvasó kiszolgáltatottságát a piacnak.

“Azon töprengek, vajon mikor is változott meg az irodalomhoz való viszonyom. Az állásom és a mindennapos robot, a kéziratok ipari mennyiségű olvasása persze aligha segített, de úgy érzem, nem csak erről van szó. Valami kétségkívül elveszni, sorvadni látszik, de ahogy körülnézek magam körül, ez az egész szakmára jellemző. Ezek a különféle állatmesék a hódoktól a sáskákig - vajon tényleg erre van szükség ahhoz, hogy valami szubverzív legyen? Az újszerűségnek ez a keserű imperatívusza, noha érthető, mégis egyre-másra termeli a kétséges eredményeket. Ahol már minden meglepetés, ott többé nincsenek meglepetések.” (72)

“Azonkívül az irodalomnak, ha eltekintünk az akadémikus szempontoktól, nyilván a lázadást is magában kéne foglalnia. Nem elég mindenféle formulákban elzokogni magányunkat az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, új témákra, sőt új nyelvre is szükségünk van. Az állatok nyelvére? Talán.” (159.)

A harmadik történetszálban egy egész Európát behálózó összeesküvés-elméletet villant fel a szerző, amennyiben egy Titkos Társaság egy Titkos, De Nagy Hatású Könyv kiadásával az európai kulturális életet befolyásolná. A Titkos Társaságot Emanuel Swedenborgról nevezték el, akiről annyit feltétlenül érdemes tudni, hogy a 18.század első felének jelentős, új keresztény gondolkodója volt, aki Álomnapló című munkájában ír arról, hogy az Úr felnyitotta szemét, ezzel megadva a lehetőséget neki, hogy angyalokkal és démonokkal társalogjon, ezért szakított a korábbi sikeres tudományos és feltalálói életével, hogy eredetiben tanulmányozza a Bibliát és más vallási iratokat. Ő a látomásokat túlvilági kirándulásoknak fogta fel, ahogy egyébként az elbeszélő életében is a látomásszerű részek is a testvérhez tett kirándulás-kísérletek. A többszörösen rétegzett regény mégsem egy nagyszabású intellektuális nyomozás, pedig a lehetőség adott lenne A Da Vinci-kód típusú regényre is, csak a kalandor, túlmozgásos professzor, Robert Langdon helyett a főszereplőnket nem ragadja el a kérdések megválaszolása vagy megoldása, mert bezárkózott, énközpontú világában nincs helye a nagyszabású ötleteknek.

Egy kicsit olyan ez, mint Carlos Ruíz Zafón A szél árnyéka című regénye, amiben a tízéves Daniel Sempere eljut egy titkos barcelonai könyvtárba, az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol örökbe fogad egy könyvet. Zafón szerint semmi sem jellemez minket jobban, mint az a könyv, ami először rabul ejti a lelkünket. A Bartók-regényben megjelenő Titkos Könyv kiadásától valami hasonlót vár a Swedenborg Társaság, rabul ejti majd az emberek lelkét, és így egyszerre vonzó és veszélyes, ahogy talán minden jó irodalom. Viszont az irodalomnál megválaszolhatatlan, mi a jó és a rossz, viszont valamilyen hatása mindennek van, a Titkos Könyv kiadásának ráadásul beláthatatlan következményei lehetnek.

Bartók regényének legnagyobb bravúrja, hogy teljesen elbizonytalanítja az olvasóját: keresem a kapaszkodókat, olyan biztos pontokat próbálok kijelölni a szövegben, amiket valóságosnak nevezhetek, és amikhez képest minden más az álom, a fantázia világába tartozhat, így létrehozva a szöveg pulzálását. Itt egy példa a finom elcsúszásra:

“Útbaigazítást kérek, de nem a válaszra vagyok kíváncsi, csupán hallani szeretném a környéken élők hangját. A bizalmatlan, komor hangokat. Nagytestű, idegen lények vonszolják magukat az éjszakában. Az utcákról sikátorok nyílnak, amelyekbe nem lehet belátni. Egy-egy emeleti ablakból kiabálás hallatszik. Nászéjszakák és rablógyilkosságok. Egy szórakozóhely előtt fekete zsákok sorakoznak a fal mentén. Néhány cigarettázó taxisofőr végigmér, ahogy elmegyek mellettük. A rücskös betonfalon graffiti virít. Egy rózsaszín kimonóba öltözött szamuráj kettéhasít egy monitort a rövidkardjával” (58.).

A fent említett bravúr abból adódik, hogy a többszörös identitáskrízis csapdájába eső elbeszélő számára ez az ún. valóság, és nekem olvasóként ebben kell élnem, mozognom és értelmeznem. Ha nem leszek ennek a világnak a része, nem vonódom be, akkor valószínűleg bosszantó lesz a könyv, mert saját, biztosnak hitt olvasói/értelmezői helyzetemben bizonytalanít el, de arra meg a mai világban kinek van szüksége, ugye? Ez az olvasói önfeladás teszi igazán izgalmassá a jó könyveket.

Ami először bosszantó a regényben, az menetközben iszonyú izgalmassá válik: hogyan rombolom le az olvasói elvárásaimat, hogy valóban a könyv világának részese lehessek. Az elbeszélő talál egy döglött galambot a lakásában, egy másik ponton szeretkezik Zsófi nevű kollégájával, hol szomjasan sétál  az öccsével egy sivatagban, de igazán egyiket sem tudom elhinni, miközben mindenben hinni akarok, örök bizonytalanságban maradok én is, mert bármi is történik a cselekményben, mindig elbizonytalanít az elbeszélő: hol elalszik és álmodik, hol nem alszik, csak napok óta utazik, de néha úgy tűnik, mintha beleragadt volna a Kindle-jén olvasott kézirat világába. Ezt a bizonytalanságot Bret Easton Ellisnél szerettem nagyon, és most sem panaszkodom!