2013 végén is egy újabb teljesen igazságtalan és szubjektív listával jelentkezünk, mert ilyen a listázás műfaja. Kiválasztottuk, mi volt szerintünk idén az 50 legjobb könyv. Természetesen csak azok közül válogattunk, amiket olvastunk. Jó bosszankodást! (50-41, 40-31, 30-21, 20-11)
10. Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben, Európa Könyvkiadó, 208 oldal, 2013.
„Teljesedjék be a sorsunk: elmondom neked ezt a történetet. Az éjjel egy gladiátorral álmodtam. Ide teszem az álmot a történet elejére. Tudod, bátorítanom kell magamat." Gergely Ágnes évekig habozott, mire papírra vetette emlékeit. Nyolcvanadik születésnapjára megjelent önéletrajzi kötetében azonban őszintén tárja olvasói elé fiatalkorának megpróbáltatásait. A Két Szimpla a Kedvesben című kötetében feldereng az alföldi gyerekkor, az imádott édesapa alakja, a háború borzalmai, a nélkülözések évei, majd a háború utáni időszak színjátszós és műhelytanonci mindennapjai. „Ebben a memoárban nem lehetett távolságot tartani" – hangsúlyozta a Könyvesblognak adott interjújában Gergely Ágnes, aki mesélt az emlékezés nehézségeiről, arról, hogy milyen volt az ötvenes években angolszakosnak lenni, mit tart a leginkább szem előtt, ha idegen műveket fordít magyarra, és fáj-e a szíve a kidobott versekért. Közben szóba kerül a szárnyait bontogató fiatal Latinovits Zoltán, és kiderül az is, hogy miért állt egykor vasesztergályosnak a ma már többszörösen kitüntetett író-költő-műfordító. Olvasóként itt és most egy egészen kivételes alkotói pálya kezdetének lehetünk a szemtanúi, kalauzunk pedig egy egészen kivételes szerző, akinek finom, költőileg ihletett prózája sokáig rezonál még az olvasóban.
„Teljesedjék be a sorsunk: elmondom neked ezt a történetet. Az éjjel egy gladiátorral álmodtam. Ide teszem az álmot a történet elejére. Tudod, bátorítanom kell magamat.
A gladiátor fölnéz. A magasban, emeletnyi vagy csillagnyi távolságra innét csak egy kezet látni, a kéz egyetlen ujját, az ujjmozdulatot. Fölfelé vagy lefelé? A hüvelykujj lassúdva mozdul. Eljön a rettegett pillanat, amikor már mindegy. Az ég tiszta, élesen látszik a látóhatár. Még nincs fönn a hold. A nép üvölt. A nép mindig üvölt. A kegyelem feltétele az volt, leteríti-e az oroszlánt. A vadállat kinyúlva fekszik mellette. Nem mondta neki: recipe ferrum, a vadak nem tudnak latinul. Megfeneklett az idő. Fáradtság önti el, időn kívüli hála. Most már minden jöhet. Bevárja itt a csillagokat. Álmomban fenn ültem a tribünön. Nem üvöltöttem. Semmi közöm ahhoz, ami történik. De ha nincs közöm hozzá, miért fáj?”
9. Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető, 328 oldal, 2013.
„Nem az volt a koncepció, hogy szegény emberekről írjon, az érdekelte, hogy a szereplői hogyan vannak belefojtva saját sorsukba, és miért nem tudnak kilépni belőle. Hogyan befolyásolja mozgásterüket a társadalmi helyzetük, mennyire hurcolják tovább a történetüket, és lehetséges-e kiszabadulni a családi háttértörténetből, vagy ez a szabadulás csak illúzió. Az Akvárium a nemtörténés regénye, az emberek ugyanazok maradnak, az új nemzedék is viszi tovább a meghatározottságot, és ugyanúgy hárítja el a kínálkozó lehetőségeket, mint elődjei. Nem sorsfordulatok, hanem külső változások történnek, és bár a szereplők látják maguk előtt a kitörési pontokat, mégsem tudnak kitörni. A maguk elfojtott életében mégis elégedettek, fel sem merül bennük, hogy létezhet másfajta élet is" – írtuk Tóth Krisztina első regényének bemutatójáról. Az Akvárium hőseinek egyhangú, örömtelen napjai „úgy süppednek bele a sivár kádári valóságba, mint az intézetis Vera a dunyhák közé, amikor Edit néni és Jóska bácsi az első éjszaka maguk közé fektetik a nagyágyban". Érzelmi sivatag veszi körül őket, pillanatnyi boldogságot csak egy-egy apróság (az őzikés könyv, az akvárium tervezgetése, vagy a „nájlonblúz") hoz az életükbe. A regényről írt kritikánkban az Akvárium egyik legnagyobb erényének a tömör elbeszélésmódot neveztük meg, hozzátéve, hogy némelyik karakterben érezhetően még annál is több lapul, mint amennyit a regény lapjain képes volt megmutatni magából: „Hiányérzetem mégsem marad, és a cselekmény sem esik szét atomjaira, ami talán az arányok megfelelő súlyozásának vagy a lelki nyomorúságot, és az ennek nyomában járó borongós hangulatot fellazító sírós-humoros kiszólásoknak köszönhető."
8. Roberto Bolaño: Vad nyomozók, Európa, 764 oldal, 2013.
„Belanonak és Limának idő után túl szűkké, és nyomasztóvá válik Chile, ezért úgy döntenek, hogy a szent grál, vagyis a mexikói forradalom után eltűnt költőnő, Cesárea Tinajeró nyomába erednek. (Hogy is maradhatna nyugton egy olyan beszédes nevű alak, mint Ulises Lima, akibe szinte kódolva van az állandó bolyongás?) Egy kölcsönkapott (egyesek szerint a tulajdonos jóhiszeműségét kihasználva eltulajdonított) Chevrolet Impalával, egy már nem szűz, bukott joghallgatóval, és egy jó útra ért örömlánnyal vágnak neki a Sonora-sivatagnak, és kezdetét veszi a vad nyomozás. Útjukat nagyfarkú stricik, korrupt rendőrnyomozók és fenékig ürített mezcalos üvegek szegélyezik." Ekkora káosszal találkozik az olvasó, ha nekivág Bolaño monumentális, kontinenseken átívelő roadmovie-jának. Meg egy vagy többéjszakás szeretőkkel, felületes vagy régi ismerősökkel, brit hippilányokkal, világcsavargókkal, kiábrándult exbarátnőkkel, és a mexikói költészet szülőanyjával. A két őrült főszereplő, Belano és Lima pedig nem más, mint maga a szerző, és jó barátja, Mario Santiago Papasquiaro. A könyvnek mind a 764 oldala remek, még az is, ahová csak két sort írtak. „Ilyen lenne az Úton, ha Kerouac egy kicsit jobban megerőlteti magát."
7. Cserna-Szabó András: Szíved helyén épüül már a Halálcsillag, Magvető, 2013, 368 oldal.
Cserna-Szabó András első igazi regénye rögtön két regény: regény a regényben. Emlék Bundás krimiszerző és metálújságíró első (igen frivol) westernregényének fejezetei és darabokban heverő szerelmi életének részei váltják egymást. Emlék újra és újra megtalálja a(z ezúttal talán igazi) szerelmet, megtalálja magát, aztán a szakításkor rájön, ő igazán csak a kartámaszos fürdőkádjában önazonos. Minden más ijesztően valóságos, exfeleség, szerkesztő, Király utca, transznemű bohóc haver, főgázosok várják a fürdőszobán túl. És ahogy bonyolódik a történet, belebonyolódik a western is Emlék valóságába. 368 oldal szórakozás!
A könyvből két részletet is bemutattunk (itt és itt), beválasztottuk az 5 legjobb Cserna-könyv közé, illetve interjúban kérdeztük a szerzőt, mennyire közösek a tapasztalatai a regénybeli Emlék Bundással: "Semennyire. Én egy író író vagyok. Emlék Bundás alapvetően nem ír, ő egy valódi semmirekellő. Én írok tárcát, novellát, regényt, gasztroesszét, könyv- és étteremkritikát, stb. Nekem a napi meló hozzátartozik az életemhez, ebből élek, meg kell csinálni. És ráadásul teljesen mást gondolok az irodalomról, mint Emlék Bundás. Ő az egész irodalom nevű dologban tökéletesen csalódik, mert kezdettől fogva túl sokat gondol az irodalomról. Én nem szeretem, amikor egy író vátesznek képzeli magát, vagy a közösség lelkiismeretének, morális iránytűnek, a haza bölcsének, netán isteni kapcsolattartónak stb. Nekem a jó író: mesterember. Vagy szakember. Aki nem bojlert szerel, nem kenyeret süt, nem vakbelet távolít el, hanem olyan történetet ír, ami létrehoz valamit az olvasóban. Legyen az akár katarzis vagy felháborodás. Tulajdonképpen mindegy, fő hogy hasson."
6. Jonathan Franzen: Erős rengés, Európa, 2013, 572 oldal.
Pár év alatt lett Jonathan Franzen az egyik kedvenc írónk, a tavalyi listánkat az ő könyve, a Szabadság vezette. Az Európa könyvkiadó Bart István remek fordításában folytatja a Franzenek kiadását, nagyon helyesen. Karácsonyra jelent meg az Erős rengés, ami egy 1992-es regény, aminek az ajánlója is roppant vicces (kritikánk a könyvről december 22-én jelenik meg): "Földrengés, szex és egy váratlan örökség. Környezetszennyezés, New Age, amatőr rádiózás, na meg magzatvédelem. A szokott módon csavaros cselekmény ezeket a témákat sűríti morajló, a Richter-skálán ábrázolhatóan hatásos eleggyé. Markánsan egyénített, mókás és esendő alakok találkoznak kisülésekben bővelkedő helyzetekben."
A történetben megint egy diszfunkcionális család kap szerepet, bár Franzen a vele készített interjúnkban elmondta, hogy neki semmi baja a családokkal: "Nem célom bemutatni társadalmi problémákat - azok már eleve nagyon szépen be vannak mutatva a média akármelyik képviselője által - és nem nem gondolom azt sem, hogy a regényeimben bemutatott családok akár távolról is diszfunkcionálisak lennének. Minden gyereket szeretnek bennük, etetnek, ruháznak, iskoláztatnak és sosem bántalmazzák vagy hanyagolják el őket. Az igaz, hogy érdekelnek a modern világ által gerjesztett szorongások és a belső konfliktusok, és azzal, hogy családi kapcsolatokról írok, - amelyek egyébként univerzálisak és könnyű velük azonosulni (például nem kell hosszabban magyarázgatnom őket) - jobban be tudom mutatni a modern világunkat."
Jonathan Franzent Bret Easton Ellistől kezdve Oprah Winfreyig mindenki az egekig dicséri. Ő az az író, akiről azonnal tudjuk, ha elveszti a szemüvegét, aki lenézi az e-könyveket, hiszen a papír elég jó technológia, még azt is kibírja, ha leöntik vízzel, ráadásul valódi tárgy; és persze ő az, aki gyűlöli az internetet, a közösségi média összes felelőtlen vívmányát., és még Jeff Bezosnak, az Amazon vezérének is nekiment.
5. Nagy Gabriella: Üvegház, Palatinus, 220 oldal, 2013.
„Én egy pillanatig nem éreztem azt, hogy kiadom magam. Ezek olyan történetek, érzések, események, amelyek alapjaikat tekintve az én vagy a családom életéből származnak, de bárki átélhette vagy megtapasztalhatta mindezt. Megpróbáltam a mélyükre menni, igyekezni megérteni, hogy mi történt, összerakni a kockákat. Ilyenkor nincs mentség vagy menekülés. Nincs olyan, hogy ne tegyél oda mindent, odateszed a zsigereidet is, és nincs olyan, hogy biztonságos távolságban megállj, mert különben vagy nem működik a szöveg, vagy megúszod azt, amiért egyáltalán érdemes egy ilyenbe belefogni. Nem a személyes lényem/életem titkait beszéltem ki, azok nem fontosak, hanem a saját eszköztárammal próbáltam szavakba önteni valamit, aminek valódi tétje és súlya van számomra. Épp akkora, mint az életnek. Nem féltem magam a történetekben, nincs miért, azt gondolom, ami elmesélhető, azt el kell mesélni. A titok titok, és az is marad, minden ember feneketlen kút, amelynek – bár próbálhatsz – sosem láthatsz a mélyére." – nyilatkozta nekünk az Üvegház megjelenése után a szerző, majd hozzátette, hogy nincs épeszű ember, aki meg akarna írni egy ilyet. Regényes novellafüzérében üvegcserepekből pakolja össze a múltat, és él túl szülőhalált, megaláztatást, múló időt. Mit lehet mondani egy olyan könyvről, amiről nem lehet mondani semmit? Sírás nélkül nehezen ússzuk meg. Nagy Gabriellának ott a helye a legnagyobbak között.
4. Erdős Virág: ezt is el, Magvető, 72 oldal, 2013.
„Erdős Virág egy voyeur. Abból a szerencsétlen fajtából, aki nem perverz örömmel bámulja, sőt nem is önként választja esti meséül a ki-, be- és átbaszást, de sokkal közelebbről kénytelen végignézni, mint ahonnan szeretné. Feltételezem, sehonnan sem szeretné. Ebben egyáltalán nem különbözik a többi magyar állampolgártól, valakivel mindig ki van baszva. Az asztalt verve anyázó, vagy a kiábrándult sóhaj mögé odabiggyesztett szó azonban elszáll, a verset viszont könyvbe szedik. Belemászik a fejekbe, meg a főiskolai tananyagba, és a legváratlanabb időpontokban kényszerít arra, hogy napokig ismételgessünk egy-egy „baromi primitív" rímet. "jönni-menni szandi nélkül/összebújni randi nélkül/becuccolva bárhova/a legszebb vers egy szálloda/egy dakszliját mosó masa/egy döglött hal fehér hasa/vonattfütty és dudaszó/a legszebb vers egy csunya szó" Az év legfontosabb és legnépszerűbb közéleti versei a Rájátszásnak köszönhetően dalokként is befészkelték magukat az agyunkba, a szerző kimondja, leírja, meggyónja, sőt elénekli helyettük is. A szólásszabadság vezeti a népet, Erdős Virág nevét pedig idén az is megismerhette, aki az elmúlt 20 évet egy kő alá rejtett reklámszatyorban töltötte.
3. Háy János: A mélygarázs, Európa, 2013, 268 oldal.
A mélygarázsnak különféle előképei vannak: megvan benne a fogyasztásra és a társadalomra dühös főhős a Harcosok klubjából, egy meleg nyári nap a dugóban megakadó kocsijából kiszálló Michael Douglas az Összeomlásból, de itt van Jonathan Franzen amerikai családregényeinek legjava is. A trailerben Mucsi Zoltán alakítja a főhőst. Ezt írták róla: Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel.
"Egy olyan körmönfont társadalom vesz minket körül, amihez gyakorlatilag nem is lehet nem paranoid módon közeledni, hiszen fogalmad sincsen, hogy milyen erőviszonyok, milyen erők, milyen mechanizmusok szervezik mögötted az életed. Azt viszont tapasztalod, hogy már egy sejted, egy másodperced sincsen „szabad lábon". Nem tudod, hogy meddig tart a munkád, és hol kezdődik a szabadidőd. A társadalom mindenképpen rajtad tartja a szemét, a kezét, a megfigyelőrendszerét. Ha valaminek nem teszel eleget, a rendszer rögvest megbüntet, elvétettél egy számlát, kikapcsolják a villanyt, kiiktatják a telefonodat, s ha újra használni akarod, büntetést fizetsz a számlatartozáson túl. S ha hosszan fenntartod az engedetlenséget, hamarosan az utcán találod magad, fedél és élelem nélkül" - állította Háy János még tavasszal.
2. David Grossman: A világ végére, Scolar, 608 oldal, 2013,
„A nő, aki menekül az üzenet elől. David Grossman A világ végére című regényének eredeti, héber címe tökéletesen összefoglalja egy író és egy ország tragédiáját. A nő most maga Grossman, az üzenet pedig az évtizedek óta húzódó izraeli-palesztin konfliktusra emlékeztet. A könyv úgy mesél az helyiek által csak a „Helyzetként" emlegetett ellenségeskedésről, hogy alig néhány arabot szerepeltet, és közben olyan mélyre lát az ember lelkébe, amilyen mélyre talán senkit nem akartunk beengedni. Könnyen lehet, hogy a gyanútlan olvasó már a fülszövegtől is megrendül." – írtuk vállaltan elfogult kritikánkban Grossman legújabb könyvéről. A szerző „hisz abban, hogy teljesen egyé kell válni a karakterrel, és a legapróbb részleteket is meg kell tapasztalni. 50 éves volt, amikor megajándékozta magát egy sétával, és végigtúrázta az Izraelen keresztül húzódó 1000 kilométeres ösvény nagy részét. Majd egy hónapon át minden nap 20-25 kilométert sétált, és ha valakivel szembetalálkozott, feltette neki azt a két kérdést, ami a regényben is elhangzik. A kirándulók visszakérdezés nélkül, azonnal válaszoltak, válaszaikat pedig elolvashatjuk a könyvben." (Interjú.) A világ végére egy különös szerelmi háromszög története, hitről, családról, háborúról és elfogadásról, és arról, hogy a küzdelemnek egy anya számára csak akkor van vége, ha fia hazatér a harcmezőről.
1. Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás?, Kalligram, 328 oldal, 2013.
Mire Borbély új könyvének a végére érünk, minden porcikánkban érezzük majd az életet. A szívünkben és a gyomrunkban különösen. Könyvének gyerekhőse egy sivár és minden szeretetet nélkülöző világban próbál boldogulni, de se neurotikus és kiégett anyjára, se az igásló és a részeg disznó állapota közt vergődő apjára nem számíthat. Egyetlen támaszai barátai, a prímszámok. „A kisgyerek számára is természetes brutalitás és a falu farkastörvényei köszönnek vissza a nyers, naturális leírásokból és a szikár, pattogós mondatokból, melyek mögött ott tolakszanak Móricz barbárjai, Tar Sándor állandóan nyomatékosított nyomora, és ott állnak Tarr Béla reményvesztett, vegetáló hősei is, akik talán egy hasonló monológot mormolnának, ha lenne erejük beszélni. Borbély Szilárd sorai hidegzuhanyként érik az embert, ökölbe szorul a tenyér, görcsbe rándul a gyomor, és elmosódik a határ valóság és fikció között. Szociográfiát olvasunk, regénynek álcázott kortörténeti dokumentumot, ami olyan elemi erővel kólint fejbe, hogy katarzist és boldog véget remélni sem merünk." A megváltás idén is elmarad. Az év könyve a Nincstelenek, amiben ilyen mondatokat olvashatunk:
"Mindig fázom, fogom az anyám kezét. Az ő keze meleg, az enyém jéghideg. Ha valamit cipel, akkor zsebre dugom a kezem. Mindig cipel valamit. Ilyenkor a zsebemben melegítem az ujjaimat. Fáznak a körmeim. Nem értem, hogyan fázhat a köröm.
Ezen gondolkodom, miközben igyekszem lépést tartani anyámmal. Nyáron aratás után kalászt szedni megyünk. Arra gondolok, hogy de jó lenne, ha nyár lenne már. Legtöbbet a tarló szélén lehet találni. Akkor legalább meleg van. Olyankor meg azt nem szeretem. „Nektek semmi se jó. Ha a seggeteket tűvel szurkálnák, annak se örülnétek”, mondja anyám. És nevet hozzá. Mintha vicceset mondott volna. Pedig nem az.
Megyünk a járdán, és didergek. Mindig didergek. Fázik a kezem, meg a cipőben a lábujjam. A drótkerítés lyukaiban a pókhálókat kirajzolja a zúzmara. Most jól láthatóak a kusza vonalak. Azt játszom, hogy a mutatóujjam hegyét beledöföm, és akkor varázsütésre eltűnnek. Elég egy szálat elszakítani, hogy szétomoljon az egész. A szálak elszakadnak, a zúzmara kristálycukorra emlékeztető szemcséi lehullnak a földre. A drót zörgése miatt néha a kutyák is előszaladnak. Ha anyám hagyja, akkor botot vagy pálcát húzok végig a dróton. Ilyenkor a legtöbbnek nincs kedve ugatni."
ELŐZMÉNYEK A KÉPEKRE KATTINTVA
