Fotó: Vörös Dávid/New York Művész Páholy Facebook
Tizennégy év telt el azóta, hogy Bartis Attila kultkönyve, A nyugalom megjelent. Azok a gyerekek, akik a regény megjelenésének évében születtek, ma már gimnazisták, emlékeztet az eltűnt, zord, rohanó időre a New York Kávéházban a Magvető igazgatója, Nyáry Krisztián. Balról kávészag, jobbról aranyfüst, középen tükör. Az új Bartis-kötet, A vége (olvass bele ITT) alig pár napja van kint, máris eposzi jelzőt kapott: az utóbbi évek legjobban várt könyve lett. Hőse, Szabad András a hatvanas években érkezik Budapestre az édesapjával, húsz évvel korábban, mint a szerző a sajátjával. Mire elrobognak a lábai közt a magyar nép zivataros évtizedei, mindent megtanul arról az életről, ami egy fényképezőgép lencséje mögül látható. És arról is, ami még onnan sem. Alig több mint egy kilométerre a Szív utca 8-tól Bartist Juhász Anna kérdezte A végéről. Meg az elejéről.
Bartis Attila: A vége
Magvető, 2015, 604 oldal, 4990 HUF
Jáva: Bár A vége minden mondatában pesti (és néha kicsit budai) regény lett, nagy része mégsem Budapesten készült, hanem Indonéziában, Jáva szigetén. Bartis nem érzi és nem tekinti menekülésnek a Jáván töltött egy évet, bár ha az lett volna, azzal sem lenne semmi baj. Szerinte hiába szeretjük megvetni a menekülést, néha nagyon is indokolt és helyénvaló. Mielőtt odautazott, leginkább annyit tudott Indonéziáról, hogy több mint tízezer kilométer választja el Magyarországtól. Meg annyit, hogy ha az ember nemcsak turistaként, hanem életvitelszerűen tartózkodva megy le reggel a sarki közértbe, vagy éli a legszürkébb hétköznapjait, akkor egy idő után elkezdi onnan látni a saját Budapestjét, európaiságát, fehéremberségét. Az eltérőség lényege Bartis szerint pont a mindenben van, Jáva pedig épp ezt a bizonyos mindent nyújtotta számára. Mivel nem voltak meg azok a támpontok, amikbe kapaszkodhatott a saját kultúráján, vagy az attól nem sokban eltérő kultúrákon belül, az első pár hétben úgy érezte, megbolondul. Nemhogy a sarokról nem talált volna haza, de még abban sem volt biztos, átjut-e élve a több ezer motorossal súlyosbított úttesten. Azokon az utakon csak úgy juthat át az ember, ha egyenletes tempóban elindul a túloldalra. Bár a messziről jött gyalogos saját kultúrájából nézve elképzelhetetlennek tűnik, a motorosok sorfala egyetlen dudaszó, anyázás vagy jól irányzott köpés nélkül nyílik szét előtte, biztonságban átjuttatva oda, ahová menni akar. Jáván kicsit illegálisan, kicsit jogsi nélkül Bartis is motorra pattant, a kalandot pedig egy tyúk kivételével majdnem mindenki sértetlenül úszta meg. (A tyúknak sem lett nagy baja.)
A regény kétharmada, sőt háromnegyede a szigeten töltött egy év alatt íródott, Bartis pedig utólag úgy érzi, a helyszín sokat segített neki. Nemcsak a regénytest legnagyobb része, de az eleje is egy szigeten íródott, méghozzá Krétán, 2002-ben, ám a hang, a nyelv, a világ, amitől a regény azzá vált, ami, Jáván lett meg. Kréta és 2006 között számos rész elkészült, ám ha a mindennapi élet annyira radikálisan hat ki a prózára, mint Bartis esetében, mindig számolni kell a kockázattal. 2006-ban meghalt Bartis édesapja, és a 2002 óta készülő szakaszokat ki kellett húzni, újraírni, újragondolni. A regényt már Budapesten fejezte be: a befejezés nem a város miatt ment nehezen, bár a miértekről nem tud többet mondani. Hosszú ideig bízott benne, hogy jobban fogja érezni magát, ha elkészül a könyv, jön a katarzis, a megkönnyebbülés, de nem ez történt. Egyszer csak vége lett.
New York: Amikor Juhász Anna és Bartis Attila utoljára beszélgettek közönség előtt a New York Kávéházban, Bartis előhúzta a pénztárcáját, és megmutatta a régi New York-os törzskártyáját és az utolsó számláját. Mutogatásra most nem kerül sor, de megidéződött 1978 januárja, amikor a 10 éves Bartis az édesapja társaságában először szívta a tüdejébe a kávézó fojtogató füstjét. Arra ugyan sosem volt pénze, hogy lemenjen a kávézó Mélyvíz nevű bárjába, de később is gyakran megfordult a helyszínen, sőt még asztala is lett a karzatra vezető lépcső (és a Mélyvíz tábla) mellett, ám ez az asztal már csak az emlékeiben létezik. Utoljára egy vacak beszélgetés után, 1997-ben járt a New Yorkban, pedig anno még az esküvőjét követően is megfordultak itt, a mózeskosárban pihenő lányával együtt.
Valóság: Bár a valóság és a fikció viszonyát firtató kérdéstől a legtöbb író hátán azonnal szaladgálni kezd a hideg, Bartis szerint ez a legjogosabb kérdés, amit A végével kapcsolatban fel lehet tenni. Válaszolni rá viszont ettől még nem lesz egyszerűbb. Először is meg kell húznunk az önéletrajziság és a személyesség határát, és fontos emlékeztetnünk magunkat arra, hogy az E/1. nem jelent azonosságot. Az önéletrajziságra egy szárhegyi reggelt hoz példaként, amikor teljesen indokolatlanul azzal a gondolattal ébredt, hogy tudja, mi az a zú. A regényben is szerepet kapott zú, vagyis egy kis fadarab, aminek a felületére különböző jelek vannak vésve, az anyai nagyanyja szerzeménye, aki egykor jelentős mennyiségű családi ezüsttel fizetett érte. Senki nem tudta, hogy mi lehet a fadarab funkciója, apja jó barátja, Szőcs István például arra tippelt, hogy egy fabatka, még ha olyasmi nem is létezett soha. Bartis épp az indokolatlan és megmagyarázhatatlan gondolattal érkező reggelt megelőző nap alkotta meg a regénybeli grófnő alakját, majd arra ébredt, hogy a zú bizony egy kínai sakkfigura. A szomszédtól kölcsönzött internet és a Wikipédia segítségével hamar be is bizonyosodott, hogy igaza van. Nem emlékszik, hogy álmodott volna erről, de hogy akkor honnan jött a gondolat, azóta sem tudja. Az a veszély, hogy valaha önéletrajzot kezdene írni, senkit sem fenyeget. Ha valaha mégis erre vetemedne, biztos benne, hogy a „Bartis Attilának hívnak, 1968. január 22-én születtem Marosvásárhelyen” mondattal kezdődnek, és rendkívül unalmas lenne.
Fotográfia, álom, szabadság: Az önmagát író, fotográfusként definiáló Bartis számára a fotó nem eszköz, mint Zolánál, aki hajdan fotómasinával ereszkedett Párizs gyomrába, vagy amikor már túl nagyra nőtt, másokat küldött maga helyett. Előfordult már, hogy egy fotográfiából nyert ihletet, de az nem feltétlenül az ő fotója volt. Bár rendszeresen kerülnek bejegyzések az álomnaplójába és álmok a szövegeibe, ritkán fordul elő, hogy egy álma a prózában teljesen felhasználható legyen. Arra, hogy Szabad András számára mit jelent a fotográfia, épp annyira nem tud válaszolni, mint ha a kérdés úgy hangzott volna, Bartis Attila számára mit jelent. Bartis számára sosem a látható az érdekes, hanem az, amit csak ő lát, vagy ami csak általa válik láthatóvá valaki mások számára, és ezt nemcsak a fotózásra, de a regényírásra is szereti vonatkoztatni. A fotózásról még sohasem sikerült okosan beszélnie, részigazságok vannak csupán, ráadásul még a valóságtól sem sikerül elvonatkoztatnunk, és állandóan összekötjük a fotón láthatót a megtapasztalttal.
„Különben nem tudom, miért nehezebb a fénykép és a valóság közti űrt elfogadni, mint azt, hogy amit az égbolton látunk, az valójában már nem létezik. Bizonyára, mert mi vagyunk a képen. A mi fényünk, meg a rólunk visszaverődő. Lehet, hogy tényleg istentelenség, ha egyetlen pillanatom fénye túléli magát a pillanatot. Túlél engem. De lényegét tekintve egy fénykép meg egy évmilliók óta halott csillag most ideérő fénye között túl nagy különbség nincs.”
Szeretünk a szabadságról fogalomként beszélni, politikai, társadalmi, filozófiai fogalomként, pedig Bartis szerint el kéne fogadnunk, hogy a szabadság egy épp oly definiálhatatlan érzés, mint a szerelem. Ahhoz a szabadságérzéshez foghatót, amit Jáván érzett, még sosem tapasztalt korábban, a szerelem azonban nem jelent szabadságot, Szabad Andrásnak sem volt ilyen szerencséje a könyvben. Az viszont biztos, hogy ha a főhőse addig jutott volna el a kötet végén, ameddig A nyugalom végén jutott, megőrült volna. Nem tehetett mást, tovább kellett jutnia.
