A koncepciós perben elítélt apa
Bodor Ádám 1936. február 22-én született Kolozsváron, református, felső-középosztálybeli családban. Apja, Bodor Bertalan közgazdász és bankigazgató volt, 1944-ben a budapesti székhelyű Országos Pénzintézeti Központ és a Pesti Takarékpénztár és Hitelbank élére került. A háború után meghívták a debreceni kormányba, de a család inkább visszatelepült Kolozsvárra. A kommunista hatalomátvétel után nélkülöztek, a családi villát is el kellett hagyniuk. 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben az apát koholt vádak alapján öt év börtönre ítélték. Bodor Ádámot később az ország valamennyi iskolájából kizárták.
„Egy nappal elutazásom előtt értesített iskolám titkársága, hogy politikai okokból, felsőbb utasításra – édesapámat akkor már elítélték –, az ország valamennyi iskolájából kizártak. A hír meglehetősen lehangolt, hiszen ez egyben azt jelentette, hogy a kirándulás befejeztével elszakadok a baráti közösségtől, nem az iskolába térek vissza, hanem a gépgyárba. És mi lesz az érettségivel?”
Rendszerellenes szervezkedés
A kolozsvári Református Kollégium más diákjaival együtt rendszerellenes szervezkedésbe kezdett. Az IKESZ, azaz az Illegális Kommunistaellenes Szervezet egyik alapító tagja volt. A cél nem kevesebb lett volna, mint a rendszer megdöntése, de kisebb akciókkal kezdték, például kénsavval öntötték le az iskola főbejáratánál álló Lenin-szobrot. Mindezt olyan körültekintően tették, hogy nem buktak le.
„A politikai rendőrség természetesen kiszállt és lázas vizsgálódásba kezdett, mondhatom, roppant nagy volt a sürgés-forgás. De mi különösebben nem izgultunk, mivel a behatolást körültekintően hajtottuk végre, nagyjából összhangban a konspirációs előírásokkal. Így például ujjlenyomatot nem hagytunk, tekintve, hogy kesztyűben dolgoztunk, de még használható lábnyom sem maradt utánunk, mivel Dávid bácsi, a pedellus, mint minden hajnalban, aznap is a tyúkokkal kelt, és petróleumos fűrészporral feltörölte a folyosókat.”
Röpcédulák
Egy másik akció során az IKESZ röpiratokat készített játék nyomdagépekkel. A szövege így hangzott: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák zsarnoksága ellen, akik elhurcolják apáitokat, fiaitokat, rombadöntve családi életeteket. A Vezetőség.” Éjszaka próbálták meg szétszórni a városban a röpcédulákat, de a Securitate járőrözni kezdett. Amikor igazoltatták őket, már nem volt náluk nyomtatvány, de a szituáció így is rizikós volt. Bodor Ádámnál még egy szurony is volt, de azt nem találták meg a motozás során.
„Igen, természetesen, testi motozással egybekötve. A különítményt, amelyik minket feltartóztatott, az a Gruia százados vezette, aki a kihallgatási osztály főnöke volt, ismertük látásból. Megtörtént tehát az első találkozás a hírhedt, rettegett Securitatéval. Eddig gyerekek voltunk, örömünket leltük a kalandban, abban az érzésben, hogy fennköltebb dolgokkal foglalkozunk, mint iskolatársaink, akik között leplezett büszkeséggel feszítettünk, de ebben a pillanatban a játék véget ért.”
A letartóztatás
A röpiratos akción lebukott az IKESZ, többeket letartóztattak. Bodor Ádámot két nappal később, mint a barátait, mert ő a havasokba utazott. Ott is fogták el őt, a Radnai-havasokban. Egy szál ingben, rövidnadrágban szállították be Naszódra, ott átadtak a Securitaténak.
„Kérdésemre, hogy mi akar ez lenni, csak a vállukat vonogatták: majd megtudom. Egy napot a naszódi Securitate koromsötét pincéjében töltöttem, a kőlépcsőn üldögélve, ahova az ajtók repedésein át beszüremlett egy kevéske fény. Azt sem bírtam látni, néha lehunytam a szemem, hátha nem igaz ez az egész.”
Börtön
Bodor Ádám 1952-ben, tizenhat évesen került börtönbe. Öt évre ítélték, de végül két évet kellett ott töltenie, 1954-ig ült a szamosújvári börtönben. Elmondása szerint ennek az időszaknak nagy szerepe volt abban, hogy író lett, korábban ugyanis nem igazán írt.
„Ez a fordulat, mármint az, hogy letartóztattak, fantasztikusan felpörgetett, elmélkedésre késztetett, arra, hogy átértékeljem egész addigi életemet, esélyeimet, mivelhogy az „élet” másként viselkedett velem szemben, amint az elvárható volt. Nos, ezzel egy időben, mintegy kompenzálásaként a valóságosan megélt eseményeknek, kezdett kialakulni bennem egy virtuális világ képe, a létezőnek egy képzeletbeli mása, képzelt magatartásformákkal, és én egyszerre csak kezdtem magam benne otthon érezni. (…) Valami csodaféleség történt: amire serdülőkoromban üres papírlapok előtt merengve hasztalan várakoztam, egyszerre csak ott volt, mocorogni kezdett bennem.”
A szabadulás után
Szabadulása után egy évig gyári munkásként dolgozott, majd 1955–1960 között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, ami fontos menedékhely volt számára. Utána mint éltanuló, lehetőséget kapott az Erdélyi Református Kerület levéltárában. 1964-től egy másoló-fordító irodában dolgozott. Esténként otthon ekkor már elkezdte írni az első novelláit.
„Két év letöltése után, tizenkilenc éves koromra, ha kissé börtönszagúan is, de kiszabadultam. Idejében, mert én akkor a szerelmet még csak leírásokból, esetleg szaftos elbeszélésekből ismertem, magyarán: nem voltam még nővel. Hál’istennek, férfival sem… Becsukódott mögöttem egy kapu, miközben éreztem, hogy annak, ami mögötte maradt, egyetlen zöreje vagy illata többé el nem enyészhet az emlékezetből. Közhelyes nagy szavak ezek, mégis: megint egy új időszámítás kezdődött. Azt azért nagyjából sejteni lehetett, nem sétalovaglás lesz, ami rám vár.”
Teológusként
Minden teológus hallgató számára kötelező volt alkalmanként istentiszteletet tartani. Harmadévben az igehirdetés is tananyag volt, így meg kellett írni egy prédikációt, és azt templomban, gyülekezet előtt nyilvános istentiszteleten előadni.
„Többek között Kolozsváron is tartottam istentiszteletet, mégpedig a Magyar utcai kétágú templomban. Az esemény nem maradt világi berkekben sem titokban, eljött erre az alakításomra, sajnos, néhány közeli barátom is. Többnyire művészpalánták voltak, muzsikusok, képzőművészek, akadt közöttük néhány bölcsészhallgató is. Egy egész padsort megtöltöttek. Elég rémes volt a szószékről így együtt látni őket. Képviseltette magát természetesen, amint az elvárható volt, az államvédelmi hivatal is, két erre a területre szakosodott férfiúval.”
Festő „karrier”
Az egyházzal való szakítás után súlyos anyagi gondjai lettek. Ekkor döntött úgy hirtelen felindulásból, hogy festeni fog. Néhány száz lejt sikerült is keresnie a sebtében összedobott képekkel.
„Pénzre volt szükségem, méghozzá sürgősen, ezért elkeseredett tettre szántam el magam: festeni fogok! Vásároltam huszonöt darab A/3 méretű kartont, képzőművész barátaimtól maradék festékes tubusokat guberáltam, ecseteket, azután megfeszített munkával pár nap alatt legyártottam egy vándor festő teljes kötelező repertoárját, azzal, hogy karácsony előtt eladom az óradnai piacon.”
Írói pálya
Első novelláját a kolozsvári Utunk folyóiratban publikálta, négy évvel később első novelláskötete is megjelent A tanú címmel. Mivel politikai okokból a sajtóban nem foglalkoztathatták, 1968-tól szabadfoglalkozású író lett, az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Magyarországon az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötete jelent meg először, Balassa Péter ekkor nevezte őt kitüntetően a magyar novellistának. Az egyöntetű elismertségre 1991-ig kellett várnia. Ebben az évben nyerte meg a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével a Holmi novellapályázatát.
„Az a pillanat, amikor első novellám megjelent, méghozzá saját nevem alatt, bizonyos légkört teremtett körülöttem, visszamenőleg is legitimálta életvitelemet, hitelesítette azt a stílust, amelyet teológus hallgatóként vagy levéltárosként addig is magaménak éreztem. És megszűnt számomra is az a nyomasztó látszat, miszerint én csak egy mezei „gépírókisasszonnyá” átvedlett, kiugrott lelkész vagyok. Ha most a kérdést komolyabban veszem, azt is mondhatnám, attól a pillanattól, hogy a nyilvánosság elé léptem, és képzelgéseimet megosztottam a közönséggel, valami kezdett kiteljesedni bennem, nevezzük ezt a valamit személyiségnek, úgymond rendeződtek belső viszonyaim, konfliktusaim, nagyobb beleszólásom lett saját életembe, emellett meggyőződésemben, hitemben megerősödve talán valamivel közelebb kerültem a szabadság érzéséhez és megértéséhez.”
Filmek
A hetvenes évek elején Bacsó Péter és Fábri Zoltán egyaránt filmet készített egy-egy novellájából. Így film készült A borbély című szövegből (Forró vizet a kopaszra), valamint a Plusz-mínusz egy nap és az Utasemberek egybedolgozásából is (Plusz-mínusz egy nap.) Művei nyomán később számos film készült még: A részleg (Gothár Péter), Kivégzés (Buvári Tamás), Az érsek látogatása (Kamondi Zoltán), A barátkozás lehetőségei (Ferenczi Gábor), A nyalintás nesze (Andrasev Nadja).
Báron György egy Filmvilág-beli kritikájában így magyarázta, miért sikeres Bodor Ádám a filmrendezőknél: „Az ok kézenfekvő: Bodor történetei egyszerűek, egyenesvonalúak és szikárak, akár a filmnovellák. Ráadásul ez a fajta látomásos kelet-európai abszurd meglehetősen társtalan a magyar irodalomban (kevésbé a románban vagy a csehben). Bacsó groteszk komédiát forgatott belőlük, Fábri abszurd filozófiai tanmesét (hasonlót, csak erőltetettebben, később Buvári Tamás), Gothár abszurdba hajló létdrámát, Kamondi abszurd-szürreális víziót, Ferenczi kisrealista káeurópai mozgóképet. Mindegyik változat hűséges és hűtlen egyszerre, mégha nem is egyforma intenzitással és színvonalon, elvégre Bodor prózája – mint láttuk – sokféle értelmezéshez szolgáltathat muníciót, alighanem ezért is szeretik filmeseink."
