Idén 12. alkalommal adják át a Margó-díjat a legjobb első prózakötetes szerzőnek (a shortlist itt). Ezúttal is interjúsorozatban mutatjuk be a zsűritagokat. Most Károlyi Csaba irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese és az ELTE oktatója beszél számára fontos elsőkötetekről, az idén debütáló szerzőkről, és arról, hogy mit is keres valójában a győztes kötetben.
A Margó-díj célja a kezdetektől változatlan: felfedezni és bemutatni azokat az új szerzőket, akik első könyvükkel új hangot és új történeteket hoznak a kortárs magyar irodalomba. A Margó-díjat és a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében megrendezett Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon október 15-én 16 órakor adják át a Nemzeti Táncszínházban.
Irodalomkritikusként rengeteg könyv megfordul a kezedben. Milyennek látod az idén debütáló szerzők műveit? Van-e bármi közös bennük, akár az írói hangban, a téma- vagy műfajválasztásban?
Egyre több női szerző van, ez jó. A debütáló szerzők majdnem fele nő (nem lehet pontosan tudni, mert van néhány álneves író, talán 7, ha jól számolom – 70-ből 35 a biztosan férfi, bőven elég).
A pályakezdő írók megtanulják a szakma alapjait, néha túlzottan is receptek alapján dolgoznak.
Vannak, akik ügyesen keresik a siker titkát, de nem biztos, hogy ezzel meg kellene elégedniük.
A debütálók legtöbbször fiatalabb szerzők, talán ezért is adja magát a generációs történet (Adorjáni Panna, Fehér Renátó, Mohácsi Balázs), az autofikció lecsengőben van, de a többé-kevésbé önéletrajzi, személyes hátterű elbeszélés továbbra is gyakori (Adorjáni Panna, Mohácsi Balázs, Pion István, Sára-Csombor Rita), a családtörténet törmelékei, szerelmi, baráti kapcsolatok, a kacifántos emberi viszonylatok gyakran vannak a középpontban (Horváth Adél, Fehér Gáspár, Persányi Norina, Szepesi Kornél, Várkonyi Benedek), jelen van továbbra is a faluregény nagy hagyományú műfaja (Ádám Szilamér, Horváth Adél, Vajna Ádám), komoly újságírók is itt vannak (Fábián Tamás, Urfi Péter), izgalmas, ahogy költők kezdenek el prózát írni (Fehér Renátó, Mohácsi Balázs, Pion István, Vajna Ádám) és
nagyon jó, hogy mint nemrég Visky András, hatvan pluszos elsőkötetes is van megint (Várkonyi Benedek), mondom én, a szintén hatvan pluszos.
A novellafüzér is tovább él (Szepesi Kornél), ebben Milbacher Róbert remekelt 2016-ban (Szűz Mária jegyese). Most nincs olyan jó novelláskötet, mint az előző években Mécs Annáé, Harag Anitáé vagy Vonnák Diánáé.
(Én legjobban regényt szeretek olvasni, de örülök a jó novellának is, kár, hogy a kiadók nem nagyon adnak ki novelláskötetet, mondván, hogy az olvasó regényt akar, és igen, most kerülök önellentmondásba – én is leginkább regényt akarok, de jót! Érdekes végignézni az irodalomtörténeten: hány író kezdte novellával, majd hagyta el a novellát a regényért, sok. És akkor legyen itt a második ellentmondás – hány író nem hagyta el, sok.)
Még annyit: néhány író túl hamar kiadja az első kötetét,
kár, mert ha fegyelmezettebb volna, nem adna ki a kezéből kevésbé kiérlelt művet, később kiváló első kötete lehetne a valójában második: így járt például Fekete Ádám, akinek a Megszólítások már a második kötete. Ha Kun Árpád első prózakötete nem az Esőkönyv lett volna (1995), hanem a Boldog Észak (2013), ha Szeifert Natália első kötete nem a Láz lett volna (2012), hanem Az altató szerekről (2017), akkor most két nagyszerű első kötetet tudtam volna még mondani (utóbbi akár még nyerhetett volna is díjat).
Melyek számodra a legfontosabb elsőkötetek?
A magyar irodalomban immár két olyan elsőkötet van, amely nagyban hozzájárult szerzőjük Nobel-díjához, a Sorstalanság (1975) és a Sátántangó (1985). Mindkettő nagyon fontos, mindkettőt nagyon szeretem.
Különleges és provokatív első kötet volt Nádas Péter A Biblia című korai remeklése (1967), üdítő játék volt Esterházy Péter Fancsikó és Pintája (1976).
Számomra nagy jelentősége van Garaczi László Plasztik című első kötetének (1985), mert erről írtam életem első kritikáját Balassa Péter kritika-szemináriumára, meg is jelent az Életünk folyóiratban.
Emlékezetes első kötet Márton László Nagy-budapesti Rém-üldözés című novelláskötete (1984) vagy Rakovszky Zsuzsa első regénye, A kígyó árnyéka (2002), és két erőteljes novellafüzér: Grecsó Krisztiántól a Pletykaanyu (2001), Tompa Andreától A hóhér háza (2010). Fantasztikus indulás volt Szvoren Edina Pertu című novelláskönyve szintén 2010-ben.
Szerettem Puskás Panni A rezervátum visszafoglalása című novelláskötetét (2021). Mivel szerzőiknek már volt korábban olyan kötete, amelyben vers és próza egyaránt szerepelt, csak kis jóindulattal tekinthető első prózakötetnek Darvasi László A veinhageni rózsabokrok című novelláskötete (1993) és Háy János Dzsigerdilen című áltörténelmi regénye (1996). Ezek úgyse kaphattak volna Margó-díjat, mert túl korán születtek meg. Margó-díj ugye csak 2015 óta van.
Neked mit jelent 2026-ban a Margó-díj? Mit keresel a győztes kötetben?
Mit keresek? Azt keresem, hogy fogjon meg, hogy nyűgözzön le, hogy veszejtsen el, hogy ne tudjam letenni, elolvasása után pedig ne hagyjon nyugodni, ne merjek tükörbe nézni, ha megyek az utcán, jusson eszembe, bármikor, bármiről, úszás közben felejtsem el a vizet, ha rá gondolok.
Azt szeretném, hogy változtassa meg a viszonyomat a világhoz, mentse meg a kis életemet.
Ilyen kötetet persze nem találtam most, máskor se nagyon. Ritka az ilyen személyes találkozás. Az ember vágyik rá, de ha nem jön össze, nem kell erőltetni.
Mi volt meg nekem, úgy igazán? Kamaszkorom óta talán az Odüsszeia, az Édentől keletre, az Érzelmek iskolája, az Iskola a határon, az Emlékiratok könyve, a Sorstalanság, ilyen sorrendben. Még két műnek adok esélyt, de az újraolvasás lesz, mert lassan lejár az idő (versenyben: Stendhal, Tolsztoj, Gabriel García Márquez és Cormac McCarthy).
