Milyen változások zajlanak egy nő testében és főként a lelkében egy lombikprogram során? És hogyan hat a gyerekvállalás az emberi kapcsolatainkra? Ezekkel a kérdésekkel néz szembe Mécs Anna regénye (itt írtunk a bemutatóról). A szerzővel – aki már maga is „rutinos” anya – valóság és fikció viszonyáról, családi mintákról, humorról beszélgettünk, és azt is elárulta, számára mik voltak a szülővé válás legmeglepőbb felismerései.
Az interjú az Ezt senki nem mondta! bookazine-ban jelent meg, melyben a Könyves Magazin és Ott Anna a szülővé válás különböző nézőpontjait járja körül 150 oldalon keresztül – számos beszélgetéssel, könyvajánlóval, személyes történettel.
Két novelláskötet után a Rutin az első regényed. Miért döntöttél úgy, hogy ehhez a témához más formát választasz?
Mielőtt elkezdtem írni, voltak novellaötleteim is, de valahogy azt éreztem, hogy nincs kedvem egyesével belemenni kisebb történetekbe, és egyik sem indult el bennem igazán. Aztán 2023 tavaszán, amikor négy hónapos volt a kisfiam, jött a Ferencvárosi József Attila Irodalmi Támogatás kiírása, és ennek apropóján gondoltam, hogy itt az ideje megpróbálni időt szakítani az írásra.
Először nem is tudtam, hogy egyáltalán miről szeretnék beszélni, kíváncsi voltam, mi jön ki belőlem.
A pályázatra körvonalazódott ez a terv. Akkor még csak egy-egy epizód volt mindkét szálból, de amikor bekerültem az öt nyertes közé, az jó visszajelzés volt, hogy kisbaba mellett is érdemes ezt csinálni.
Nagyon izgalmasan építkezik ez a könyv. Két szólam felelget benne egymásnak: egyszer a teherbe esés kudarcától szenvedő nőt halljuk, aztán átváltunk az anyaság szépségeire és nehézségeire. Honnan indult ez a történet benned, és hogyan jutottál el a végső szerkezethez?
Érlelődött már a fejemben korábban is, hogy a meddőségi küzdelemmel szeretnék valamit kezdeni, de azt éreztem, hogy önmagában ez nem elég. Inkább azon gondolkoztam, hogyan lehetne kifordítani ezt az egészet. Olyan abszurd ötleteim voltak, hogy csináljunk például lombikos musicalt.
Mondjuk azt megnézném.
Lehet, hogy nem is lenne annyira rossz. Viccet félretéve, a szerkezet valahogy adta magát. Valószínűleg a kisbabás élmények nagyon aktívak voltak írás közben, a próbálkozás pedig akaratlanul is visszajött. A szálakon belül lineárisan haladtam, de párhuzamosan formálódtak, attól függően, hogy éppen melyikhez volt hangulatom.
Saját élményekből indultál, de a végeredmény valami sokkal univerzálisabb lett. Milyen olvasót képzeltél magad elé, szerinted kinek szól ez a történet a leginkább?
Valószínűleg leginkább annak, aki valami hasonlót élt át, aki átment ezen a küzdelmen és született is babája. A visszajelzésekből viszont azt látom, hogy nagyon sokféle embert megszólít.
Legutóbb egy férfi ismerősöm írt, hogy az apáknak már a nulladik hónapban kezükbe adná a könyvemet.
Talán tényleg nyújthat betekintést ez a szöveg a férfiaknak abba, hogy mi minden zajlik egy nőben, de én összességében azt érzem, hogy aki bármilyen módon – akár külső szemlélőként – kapcsolódik a gyerekváráshoz vagy -vágyhoz, annak érdekes lehet ez a könyv.
A külső szemlélőkről az jutott eszembe, amikor Bori öccse egy ponton így „bókol” a nővérének: „Egyébként tök jól nézel ki. Nem ilyenkor szoktak elhízni és megőrülni?” Volt olyan szándék benned, hogy eloszlasd a lombikkal kapcsolatos előítéleteket?
Az biztos, hogy szerettem volna az árnyalatokat megmutatni és kicsit megfoghatóbbá tenni ezt a folyamatot. Persze a főszereplő fejében is van egy csomó előítélet, amelyek több tíz év után is élnek a köztudatban – például hogy ilyenkor mindenki meghízik, vagy szőrös lesz. Az egész lombikozás még mindig elképzelhetetlen sokaknak, már-már mágikus.
Fotó: Valuska Gábor
Szerintem rengeteget lehet tanulni ebből a regényből: olyan történéseket vagy gondolatokat is leírsz a szülővé válással kapcsolatban, amelyekkel kevés helyen lehet találkozni, de mindemellett sokat nevettem is olvasás közben. Nagyon jó arányérzékkel adagolod a nehéz és a vicces pillanatokat.
A regényformátum új tapasztalata ez nekem: egy nagyobb anyagban sokat számít, hol nyesegetek belőle, pont amiatt, hogy ne billenjen el semmilyen irányba: ne legyen se túl szentimentális, se túl viccelődős. Vagy ne legyen túl sok olyan rész, amikor az éjszakai kialvatlanságtól megőrül a főhős, mert egy-két hasonló szakaszból már bőven le tudja vonni a következtetést az olvasó, hogy „szegénykém megőrült”. Ez az arány főként utólag alakult, de közben is próbáltam azért figyelni arra, hogy meglegyen a szöveg lüktetése.
Én nagyon tudtam értékelni a kötet humorát, sok emberből hiányzik ez a felfogás. Te a való életben is ilyen vagy? Tudod lazán kezelni a rázós helyzeteket?
Sokszor sikerül, és szerintem ez áldás, mert ha az ember humorba csomagolva mesél valamiről, az enyhíti a feszültséget. A viccelődéssel persze el is lehet fedni csomó mindent, amivel valaki küzd magában, és nem is gondolnánk róla.
Sok barátnőm visszajelzett például, hogy nem is képzelték volna, hogy ez ilyen nehéz belülről.
Ez a része már nem olyan vidám. És akkor itt megérkezünk ahhoz a kérdéshez is, hogy mennyire fikciós a könyv. Mert bár az elbeszélő különbözik tőlem, és alapvetően fiktívek a karakterek is, a főszereplőn keresztül mégis sokat meg lehet tudni rólam.
Valóban annyira személyesnek érződik ez a szöveg, hogy néha óhatatlanul is a te saját megéléseidről kérdeznék, pedig itt egy kitalált karakterről van szó.
Ezzel még egy kicsit én is küzdök, mert magamban sem tudom pontosan, hogy hova helyezzem ezt az egészet. Ez egy kitárulkozó hangon írt intim könyv, de közben fikciós regény is, tehát könnyű szívvel állíthatom, hogy én nem mondtam magamról semmit. De máskor meg egyszer csak észbe kapok, hogy „Jézusom, ezt tényleg megírtam, és az emberek olvasni fogják”. Nyilván azzal nekem nincs dolgom, hogy ki hogyan fogadja be, de a novelláknál azt láttam, hogy még akkor is egybeolvassák a szerzővel, ha egyébként a kötetben sokféle elbeszélő és szituáció van. Ezzel sajnos nem tudok mit csinálni, de azért tud feszíteni, mert amúgy nem nagyon osztok meg semmit a magánéletemről.
Íróként ugyanakkor elkerülhetetlen a saját érzésekből, tapasztalatokból való táplálkozás.
Néha nehéz egyensúlyozni, főleg úgy, hogy már nemcsak rólam van szó, hanem a gyerekeimről és a férjemről, akik megérdemlik a saját privát szférájukat.
Ha már itt tartunk: nagyon szembetűnő volt számomra, hogy a Rutin nemcsak egy nő története, hanem az is hangsúlyos benne, hogy mi történik egy párral, amikor gyereket várnak, illetve amikor család lesz belőlük.
Bár bizonyos szempontból a férj mellékszereplő, apró részletekkel azért igyekeztem érzékeltetni, hogy hogyan változik a kettejük összhangja, vagy mennyire más súlya van a feszültségnek a próbálkozás és a kisbabás időszak alatt. Arra talán senki nincs felkészülve, hogy a párunkban egyszer csak egy teljesen másik embert ismerünk meg, akivel aztán újra kell rendeződni.
Ez a lapszám szorosan kapcsolódik az Ezt senki nem mondta! podcasthez, ahol sokan megosztották már a szülővé válással kapcsolatos meglepő, váratlan felismeréseiket. Neked volt ilyen „ezt senki nem mondta” élményed?
A babák nappali alvása! Barátnők elbeszélései alapján persze sejtettem, hogy ez rendezi az egész napot, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Az imádkozás a szerzeteseknél, na, az lehet nagyjából ilyen! És még ha az ember meg is próbál laza lenni, akkor is folyamatosan megy az anyamatek (vagy apamatek), hogy mikor alszik el, mikor fog felkelni, és a többi programot mindez hogyan befolyásolja.
Az is meglepett, mennyire zsákbamacska, hogy kiből mit hoz ki a szülőség.
Érdekes, hogy megfontoltan kiválasztod a párodat – már amennyire egy párválasztás megfontolt lehet –, jól kiismered, és aztán egy teljesen új arcát látod apaként. Ez egyszerre nagyon megható és megdöbbentő. Sosem lehet előre tudni, hogy ki hogyan muzsikál majd ebben. Aztán ott van az elszabadulás, illetve annak nehézségei: ez tényleg köldökzsinórral összekötött lét. Korábban előfordult, hogy mérges voltam, ha egy barátnőm nem tudta otthon hagyni a gyerekét és egyedül jönni, hogy rendesen beszélgessünk, de most, hogy én is átélem, látom, hogy mindez nem triviális. Lelkileg sem egyszerű. Szerencsére nálunk az hamar ment, hogy az apukájával maradjon, de ha másvalakiről van szó, az nem csak szervezkedési kérdés.
És ahogy írod is: nem úgy működik, hogy minden egyre könnyebb lesz.
Az elején még voltak bennem célok – például az éjszakai alvással kapcsolatban, hogy majd biztosan egyre többet alszik egyben –, de sajnos nem így mennek a dolgok. El kell fogadni a természet rendjét, mert ezerféle tényező befolyásolja, hogy miként zajlanak ezek a folyamatok. Ráadásul lehet, hogy egy következő babánál vagy a barátnőm gyerekénél teljesen másképpen alakul majd. Fontos tapasztalat volt nekem, hogy nem az én érdemem vagy kudarcom, hogy mennyit alszik a gyerekem, hanem tényleg nagyon sok mindenen múlik.
Nagyon jól látszik a regényben, hogy mennyiféle helyről ömlik az információ az anyákra azzal kapcsolatban, mit hogyan kéne csinálniuk. Te tudsz lavírozni ebben az áradatban?
Az alvásra visszatérve, nekem segített, amikor egy könyvben azt olvastam, teljesen normális, ha úgy alszik egy négy hónapos, ahogyan az enyém. De mára megtanultam, hogy hiába mondják a szakértők, hogy egyes praktikák biztosan beválnak, előfordulhat, hogy napestig csinálom, és nem használ semmit. Tehát kettős érzéseim vannak: mostanra én is besokalltam az információktól, de nyilván én tehetek róla, hogy folyamatosan ezek jönnek szembe az Instagramon. Inkább már meg sem nyitom.
Korábban viszont jók voltak az ott látott posztok arra, hogy kicsit „kigyúrjam magam” a témában és felvértezzem magam némi tudással.
Ha valaki – például egy idősebb rokon – kifogásolja az általam alkalmazott módszert, akkor legalább meg tudom magyarázni, hogy miért csinálom úgy.
Ha már a rokonokról beszélünk: nem titok, hogy igazi nagycsaládból származol. Milyen mintákat hozol? Volt esetleg bármi, ami felidéződött benned a saját gyerekkorodból, amikor anya lettél?
Nagyon sok minden előjött. Mi nyolcan vagyunk tesók, három nagy testvérem apukám első házasságából született, édesanyámmal közösen pedig öt gyermekük lett, másodikként születtem én. A három öcsém felett mindig kicsit anyáskodtam. Ez egy nagyon erős tapasztalat lehet, mert az elején előfordult, hogy a kisfiamat a legfiatalabb öcsém nevén szólítottam. Ami anyukámat illeti, bár mindig mi voltunk és vagyunk számára az elsők, közben színházi dramaturgként is komoly szakmai utat járt be, és ezeket össze is tudta egyeztetni. Így soha nem éreztem én sem, hogy választanom kellene a hivatás és a gyerekek között.
Mit csináltak a te szüleid másképp?
Biztosan megszépülnek az emlékek, de az anyukáink generációjánál úgy tűnik, mintha iszonyú könnyű lett volna minden. Állítólag még az éjszakát is átaludták a csecsemők! Én ezt azzal magyarázom – de ez csak a saját feltevésem –, hogy akkoriban elvitték a babákat a kórházban éjszakára, és valószínűleg nem vették fel őket, ha sírtak.
Végeredményben ez felfogható alvástréningként is.
Szerintem talán régen nem volt ennyi elvárás. Ott van például a járóka. A mai lakások nagy részében nincsen járóka, mert az egész a gyerekek birodalma, ami részben tök jó, de közben azért könnyebb feltálalni az ebédet, ha a baba ott van a járókában és nem kell folyamatosan rá figyelni.
Nagyon megmaradt bennem az a rész, amikor Bori egy kétségbeesettebb pillanatban megkéri az anyukáját, hogy meséljen a saját tapasztalatairól, neki meg az a reakciója, hogy „minek beszélni róla”.
Néha azért én is belegondoltam abba, hogy anyukám mindezt öt gyerekkel lehozta, én meg itt vagyok ezzel az elsővel, és megélek nehézségeket. Ha megkérdeztem, hogy „anya, neked nem fordult meg a fejedben, hogy »akkor ez most mindig így lesz?«”, nem értette, mire gondolok, mert számára ez sosem volt probléma. De ő ilyen, úgyhogy nekem inkább az jelentett kihívást, hogy ne hasonlítgassam magam hozzá, vagy ne higgyem azt, hogy rosszat gondol rólam azért, mert valami nekem éppen nehezen megy. Hozzáteszem, ő mindig elismerően nyilatkozik rólam, hogy milyen jól csinálom, milyen jól bírom… Csak az elején, amikor még sérülékeny az ember, az egyszerű kérdéseket is képes vádaskodásnak felfogni.
Felfedezed őt néha magadban?
Persze, ráadásul a tesóim is mondják, hogy pont olyan vagyok. Ugyanúgy odavagyok a gyerekeimért.
De amikor nehezebb helyzetekben is felfedezem őt magamban, az segít abban, hogy akár utólag jobban megértsem.
Például amikor elveszítem a türelmemet, akkor rájövök, hogy valószínűleg ő is csomószor túl volt terhelve. Ilyenkor megnyugtat, hogy nem leszek rossz anya, ha néha feszült vagyok, mert az én anyukámmal is előfordult, de a gyerekkorom attól még nagyon pozitív emlékként él bennem.
Említetted az elvárásokat, és már korábbi interjúidban is beszéltél arról, hogy mindig is volt benned egy erős vágy arra, hogy a lehető legjobban teljesíts. Hogy állsz most ezzel?
Most már hamarabb észreveszem, ha túlzásokba esem, és akkor lehalkítom az elvárásokat. Ami szerintem egyértelmű fejlődés, hogy már nem azért akarok teljesíteni egy-egy kihívást, hogy megmutassam, képes vagyok rá, hanem előtte felteszem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán jó-e ez nekem. A kétgyerekes üzemmód jól is jön ehhez: az embernek ki vannak feszítve a határai, egyszerűen néha képtelenség mindent teljesíteni. Most másodszorra jobban tudok magamra figyelni, képes vagyok azt mondani, hogy ha nem bírom, akkor ne erőltessük.
2017-ben tartottál egy TED-előadást arról, hogy milyen volt Mécs Imre lányaként felnőni, hogyan lettél matek szakos, majd író. „Elfogadtam azt is, hogy nem tudom beszuszakolni magam egy skatulyába, de attól még összelegózhatom az életemet. Lehetek matekos, lehetek újságíró és írhatok novellákat” – mondtad. Ma hogyan néz ki ez a képlet?
Éppen eléggé mozgásban van, de örülök, hogy az írás meg tudott maradni, sőt, bizonyos szempontból intenzívebben tudtam írni a kisbabás időszakban, mint előtte. Nem akarom túlromantizálni, mert nyilván nem sok időről beszélünk, de arra jó volt a regényforma, hogy szinte mindennap velem tudott lenni a történet, még ha csak egy órára is – általában a kisfiam, aztán később a kislányom délelőtti alvása alatt.
Folytonosságot adott az írás, és tényleg fontos része lett ez az identitásomnak, amit szeretnék is megőrizni.
Persze tudom, hogy nem lesz könnyű, ha majd a pénzkereseti feladatokat, az írást és a családot kell összeegyeztetnem. Sok új dolgot, változást is felfedeztem magamban: szerintem megengedőbb lettem. Korábban mindent kontrollálni akartam, és nagyon hittem a racionalitásban.
A könyvben is sokat szerepel a tervezés…
Igen, abszolút jellemző volt rám is. De most már jobban tudok úszni az árral és megélni az együttlétek örömét. Régebben mindig bennem volt, hogy éppen mi mást kellene csinálnom, ami hasznosabb, hol kellene lennem… Az utóbbi időben megtanultam örülni a társaságnak: valahogy a zsigereimben élem meg, hogy milyen jó emberekkel lenni és nem elvágyódni. Lehet, hogy hülyén hangzik, de mondják mások is, hogy mintha az állati létezéshez kerülnénk ilyenkor közelebb: rájöttem, hogy egy fizikai lény vagyok, akinek jót tesz, ha mozgásban van vagy ha a hosszas gép előtti ülés után ingerek érik. Remélem, ezt a felismerést is meg tudom őrizni magamban.
Lágyított rajtam az anyaság, rengeteg olyan dolgot át tudok érezni például, amit korábban közhelynek vagy öreges okoskodásnak tartottam.
Kíváncsi vagyok, hogy ezek előbb-utóbb visszarendeződnek-e, vagy már így stabilizálódom.
Ha jól tudom, viszonylag későn lett meg a regény címe, de szerintem nagyon sok minden van ebben a szóban.
Igen, rengeteget gondolkodtunk rajta. A rutin szóban nekem ott van a sok ismétlődő cselekvés, ami mindkét szálhoz jól kapcsolódik – amikor az ember már szinte kikerül a testéből, és bele sem gondol, hogy éppen mit csinál. Másrészt az is benne van, hogy egy idő után elég tapasztalatot szerzel az anyaságban is: rutinossá válsz, még ha az elején nem is gondoltad volna.
Sok szempontból hiánypótló ez a könyv: jó, hogy szépirodalmi formában is lehet olvasni erről a tapasztalatról, fiatal nőként nekem nagyon tanulságos volt, de közben szórakoztató is. Neked voltak emlékezetes olvasmányélményeid a szülővé válással kapcsolatban?
Knausgård Harcom-sorozata jutott először eszembe. Nagyon szeretem, ahogy – jó értelemben – demisztifikálja a gyerekvállalást: mert a hétköznapok általában tényleg apró, gyakorlatias dolgok összességéből állnak. Bár közben megél az ember elárasztó érzéseket is.
Fotók: Valuska Gábor
