A fény sokkal több is lehet, mint fizikai jelenség, hiszen akár gyógyítani is lehet vele. Várkonyi Benedek regényében egy kisváros élétébe csöppenünk bele, ahol mindenkinek megvan a maga sajátos stílusa, rutinja, gondolkodása - ott van Martha, a festő, Kyra, a lisszaboni születésű szájharmonikás, Hartmann, a festőiskola mestere, Nadja Brodsky, a Luxor-ház koronázatlan császárnője, vagy éppen Anton Larza, a nyolcvanéves orvos, aki a fénygyógyászat szakavatt mestere. Egy kisváros, ahol látszólag minden nyugodt és rendezett, pont ezért tudja egyetlen, váratlan történés azonnal felrázni a kedélyeket. A Larza hazamegy egy igazi klasszikus nagyregény, amely nem fél részleteken időzni, látványos és izgalmas jeleneteket mutatni, na meg feltárni egy kisváros titkait.
Várkonyi Benedek: Larza hazamegy (részlet)
Laza megállt, bekukkantott a nagy üvegablakon, melynek túloldalán hibátlanul működött a nagy rendszer, valami némajáték keretében. Az üveg túloldalán soha nem járt; nemcsak azért, mert többre tartotta házvezetőnőjének kosztját, hanem azért is, mert kissé iszonyodott ettől a tömegtől, ettől a nagyüzemi evéstől, mely semmi esetre sem volt vonzónak mondható, miközben persze ő maga is tudta, hogy hány meg hány embernek jelent ez viszonylag biztos evés-ivást, mert e hellyel sok baja volt, de olcsóságát meg nem kérdőjelezhette. S ahogy benézett, vagy inkább bebámészkodott illetlenül az üvegtáblán, épp egy harminchét éves nőt látott, szinte elkapta a mozdulatát, amint leemelt egy jószágot a futurista futószalagról. A nő egy két másodpercig kémlelte az ételt, több ideje nem is jutott erre, mert a szalag könyörtelenül gördült, és amit nem kaparintottak meg, azt kíméletlenül vitte tovább magával, hogy csak a következő körben bukkanjon föl újra az el nem kelt eleség. Nézte a tányért, melyen gusztusos zöldségek, párolt répák és karalábék pompáztak, mellettük valami grillezett hús némi kis szósz árnyékában. Már-már kikerült a nő kartávolságából, amikor az asszony az utolsó rendelkezésére álló pillanatban mégiscsak döntött, és a lelketlenül guruló szalagról elragadta a tányért.
Arcán kis győzelmi mosoly jelent meg, noha senkivel hadban nem állott, hacsak a gördülő szalaggal nem, mely nem kegyelmezett, de ez alkalommal Guttmann kisasszony diadalmaskodott.
Birtokába vette a tányért, és továbbment zsákmányával.
Larza csak ekkor vette észre, hogy nagy sietsége közepette megállt, le táborozott az üveg előtt, és Guttmann kisasszonyt bámulja, akiről sem mit sem tudott – elvégre honnan is tudott volna –, még azt sem, hogy Irene Guttmannnak hívják, arról pedig, hogy egy rádiógyár alkalmazottjaként dolgozott, végképp fogalma sem lehetett. Pedig ha tudta volna, azonnal kikerekítette volna a történetet, melyről azonban ő is sejtette, hogy igazi történet itt nincs, mert mindez csak látomás, a múlt fekete-fehér üzenete, melyet ő itt a Rosenplatz téren magasodó Szent Yvonne-templom padjában elfog. Csak egy pillanatra lépett ki saját miliőjéből, máris merítkezett vissza, mint amikor egy pillanatra fölébredünk álmunkból, és folytatjuk is, pontosan ott, ahol abbahagytuk. Larza ott állt az emberkirakat előtt, nézte a kisasszonyt, akire összpontosított, akaratlanul is, mintha egyedül lett volna ebben az iparszerű étteremben, és pusztán csak azért, hogy az orvos nézhesse-bámulhassa őt önfeledten, mintha ezenkívül az égvilágon semmi más tennivalója sem lenne.
Mert hát mit ér a sietés, a feltartóztathatatlanság, ha a világ egyetlen kis jelenete így lefékezi az energiákat.
Mert parányi kis jelenet volt ez valahol a világban, mely éppenséggel másutt is megtörténhetett volna, ehhez hasonlatosan, elvégre Larza, már csak koránál fogva is tudta, hogy a világ apró történetei sokszor igen hasonlatosak egymáshoz, Sanghajban, Beromünsterben vagy Leidenben. Igen, itt is épp az történt, mint történt volna másutt, ezer kilométerekkel arrébb; egy bizonyos Guttmann kisasszony – akit Sanghajban, Beromünsterben vagy Leidenben bizonyára másképpen hívnak, ám az is lehetséges, hogy nem – elragad egy tányért egy tömegétteremben, ezen a tányéron pedig mindenféle tömeghúsok és tömegzöldségek, melyek ugyanúgy nem jobbak és nem rosszabbak, mint a világ más tányérjain, mint ahogy az életek sem igen különböznek egymástól. És pont egy ilyen egyforma életet vizsgálgatott Larza doktor az üveg túloldalán, és ez kissé olyan volt, mintha egy üveglap alatt vizsgálgatta volna, mikroszkóppal. Egy másik élet volt vizsgálatának tárgya, s e röpke pillanatban benne volt a saját élete is, mert voltaképpen az ő élete sem volt sokban különb, mint a Guttmann kisasszonyé, csak az ő életét más színpadra helyezték, mások voltak a díszletei és kissé más a története. Larza figyelte Guttmann kisasszony mozdulatait, aki különböző korrekciós mozgásokkal vitte tányérját, hogy annak minden terhét épségben és egészben szállítsa a célhoz. Az orvos bámulta a jelenetet, közben elelkapta onnan a tekintetét, mert tudta, hogy amit tesz, az kész illetlenség. Hogy nem illik belebámulni egy másik életbe. Pedig az nagyon érdekes. A kisasszony az asztalhoz lavírozott, helyet foglalt, körülményesen elhelyezkedett a széken, majd szép lassan és megfontoltan nekilátott, hogy bekebelezze az elemózsiát.
Larzában itt már a tisztesség győzedelmeskedett; elcipelte tekintetét erről az intim jelenetről, amint Irene Guttmann, ez a nagyvárosi ismeretlen kisasszony megbirkózik élelmével; amint rendre süllyeszti el a finom falatokat.
Larza ezt már túlságosan bensőségesnek találta, a kisasszony magánügyének, ahol neki, tisztes korú, tisztes foglalkozású és tisztes fizetésű embernek nincsen semmi keresnivalója. Guttmann kisasszony pedig most már biztos magányában őrölte be falatjait, ámbár Larza leső tekintetéről eddig sem volt tudomása, mert ő nem nézett ki az üvegen túlra, mindenesetre akár tudta, akár nem, magánya, legalább is önmaga által elképzelt magánya ezzel visszatért. Az orvos pedig, mint ha csak bevégezte volna küldetését, továbbment erről az el nem tervezett helyszínről, mely éppen csak föltartotta menetében, de továbbindulásával már ez a szünet is véget ért.
S véget ért belső kiruccanása is, ott, a Rosenplatzon emelkedő templom főhajójában, ahonnan elindult fekete fehér kirándulására. „Érdekes egy út volt” – állapította meg magában, mintha nem is ő tehetne erről az egészről, mintha nem az ő képzeletében és ábrándgyárában zajlott volna le ez a história. Ő volt a szerző és egyszemélyben a főszereplő, bár e két megbízatást szívesen elválasztotta volna egymástól, mintha az egyik énje szerződésben állott volna a másikkal, mint két idegen személy. A valódi Larza pedig megnézte az óráját, és kissé csodálkozott, mert valamivel több időt töltött el Guttmann kisasszony társaságában, mint sejtette, és azzal, hogy a titokzatos szellemreklámmal foglalatoskodott.
Megkondult fölötte a templom harangja. Erősen, durván, vastagon szólt ez a hang; fölülről jött – mint rendszerint minden harangnak a hangja –, csakhogy ez mintha a fejében szólt volna, mintha odabentről jött volna ez az éktelen ütés, mely egyszerűen csak azt akarta jelezni, hogy ismét eltelt negyedóra, tizenöt perccel kevesebb van már az életéből az előző kongáshoz képest, csakhogy azt, a gondolataiba merülve, észre sem vette, így hát e jelzés a számára önmagában semmit sem ért. Ért viszont a hang ereje, mely most arrafelé ragadta el a gondolata it, hogy hány tonna fém lebeghet a feje fölött felelőtlenül; ott billeg fölötte mázsák sokasága, és csak egy rossz pillanat kell ahhoz, hogy mint egy gátját áttörő folyó, ez is áttörje gátjait, a magas emeleteket, és recsegve-ropogva és mindent összezúzva az ő fejére pottyanjon, mint valami óriási sapka.
Megborzongott az erőnek és arányoknak eme túlzására: a vastag, óriási fém, hozzá a vastag óriási hang a hatalmas gerendázattal, mely mindezt odafönn tartja a levegőben, sok-sok emelet magasságban.
Nem hitt az efféle híradásokban.
Viszont a harangszóra elkezdett szedelőzködni, kiszállt az áhítatból, az amúgy csöndes és tágas térből. Kifelé menet még egyszer megküzdött a lengőajtóval, és miután másodszor is nyert, kilépett a késő délutáni, kora esti levegőbe, és nagyokat szippantott a pompás, fényes légből. Kicsit hunyorgott még, de ez csak másodpercekig tartott, majd szép lassan elindult, hogy most már tényleg hazatérjen, ahol nemcsak napi tennivalói várják, hanem mindaz a munka is, amelyet állandóan halasztgatott, és ami soha nem tűnt el örökre, hanem mindig előtte tornyosult, mint valami megmászhatatlan középhegység.
Fotó: Frankl Aliona / Kalligram
