Puskás Panninak, a Mastercard-Alkotótárs 2024-es győztesének új regénye jelenik meg idén ősszel (az előzőről, a Megmenteni bárkit című regényről itt interjúztunk a szerzővel). A Történjen bármi váltakozó nézőpontokkal dolgozik, és olyan fontos témákat érint, mint az öregkori leépülés, a kiszolgáltatottság, a közösségimédia-függés, az önrendelkezés, az emberi méltóság és a szabadság konfliktusai. Az egyik kulcsszereplő Klára, a szabadszájú nyugdíjas értelmiségi, aki a demenciával küzd, emellett pedig a legjobb barátnője fokozatos leépülésének is szemtanúja. Lánya Norvégiában él, de tőle nem számíthat segítségre, legfeljebb az unokájától, a közösségimédia-függő Petrától. Sajátos nézőpontból ismerhetjük meg a történet harmadik fontos és titokzatos szereplőjét is. Olvass bele!
Puskás Panni: Történjen bármi (részlet)
Gumicukor
Állatkert. Apró, szőke kisfiú áll egy zsiráf előtt, zöld növényt nyújt felé. A zsiráf lehajol érte, a fogai közé veszi a neki szánt ételt, majd lassan emelkedni kezd. De mivel a kisfiú nem engedi el az ágat, a zsiráf emelni kezdi őt is. Szülei utánanyúlnak, elkapják a lábát, húzzák a gyereket maguk felé, az ág elszakad, a kisfiú zuhan. Szerencsére az apukája még épp időben elkapja.
Szürke autó áll be a McDrive-ba, előtte egy mosómedve halad át. Az állat két hátsó lábára áll, mellső lábait az ételkiadó ablak felé nyújtja. Egy kéz nyúl ki az ablakon, és átad a mosómedvének egy csokoládés fánkot.
A mosómedve átveszi, majd megfordul és elszalad, a kocsiban ülők hangosan nevetnek rajta.
Sötét szoba, kint ég a villany. Anyu áll meg az ajtóban, csak a körvonalai látszanak. Szól, hogy legyek szíves, keljek fel, mert el fogok késni az iskolából. Lassan felülök, aztán felállok. Hallom, hogy az öcsém már a fürdőszobában mossa a fogát. A székre készített ruháimat nézem: farmernadrág, atléta, póló, pulcsi, lassan elkezdem magamra húzkodni őket.
Elhízott, szőke lány mutatja be, hogy mit eszik egy nap alatt. Először egy csokoládés fánkot eszik fél liter tejjel, aztán egy rózsaszín cukormázas fánkot, négy hatalmas amerikai kekszet, majd ismét két fánkot, az egyik talán mogyoróvajas, a másik csokis. Végezetül megiszik még egy liter tejet, elégedetten mosolyog.
Szőke, norvég nő lenge strandruhában ül egy luxushotel előtti medence partján, aszalt mangót eszik.
A gyümölcsöt lassú mozdulattal veszi ki a zacskóból, és a szája felé emeli. Az ég szürke, a szél fúj, a nő napszemüveget visel, mintha meleg nyári idő lenne, de látszik rajta, hogy fázik.
Ugyanez a szőke nő egy deszkafal előtt ül egy pléden, selyempizsamában. A nap most sem süt, ám rajta továbbra is napszemüveg, mellette egy tálban eper és csokoládé. Ő egyikből sem eszik, helyette egy kis műanyag dobozt nyit ki, táplálékkiegészítő kapszulákat vesz ki belőle, és ugyanolyan lassan, mint a korábbi videóban az aszalt mangót, a nyelvére helyezi őket. Aztán iszik rá egy korty meleg italt a termoszából, mert hideg van a földön ücsörögni.
Ugyanez a szőke nő tester videót készít háromféle fagyasztott, szárított színes cukorkáról. Nagy fehér dobozban kapja meg a cégtől a zacskókat, az egyikben kék, a másikban szivárványszínű, a harmadikban sárga cukorkák vannak. Lassan a szájába vesz egyet-egyet, kicsit szopogatja, majd megrágja, de nem nyeli le, hanem egy tálba köpi őket. A sárga és a szivárványos ízlik neki, a kék kevésbé.
Vidám csíkosra festett tányér a hatalmas ebédlőasztalon.
Rajta friss teljes kiőrlésű kenyér, vaj, füstölt hal és saláta, mellette egy pohár százszázalékos narancslé. Jó szénhidrát, ómega-3 zsírsav, fehérje, rost. Minden, amire a fejlődő szervezetnek szüksége lehet egy nap elindításához. Nem vagyok éhes. Anya megkér, hogy fogyasszam el a reggelimet, szükségem van az energiára, mert testneveléssel kezdünk, és az egyébként sem tartozik az erősségeim közé. Elfogyasztom a reggelimet.
Amerikai férfi serpenyőt forrósít fel a tűzhelyen, beleönt egy nagy adag reszelt sajtot, rá egy fél üveg Nutellát. Összeolvasztja őket, az így kapott nyúlós-csokoládés trutyit egy műanyag tányérra teszi, majd mosolyogva megeszi. Mellette felirat: „This is what a perfect breakfast looks like”.
Tetovált fiú hajnalban kel, hogy a barátnőjének ágyba vihesse a reggelit. Szív alakú amerikai palacsintákat készít juharsziruppal, mellé szívecskés bögrébe tejeskávét önt, a tálcán egy szál vörös rózsát is elhelyez.
A lány felébred, megkapja a romantikus reggelijét, örül neki, szájon csókolja a fiút, enni kezd.
Esik az eső, az emberek összehúzzák a kabátjukat, az ég sötét. Furcsa belegondolni, hogy hamarosan elkezdődik a nyári szünet. Anya Berci kezét fogja, húzza maga után az utcán. Anyu szerint Berci figyelme elkalandozik. Nem szeret sietni, nézelődni szeret. A gyerekpszichológus szerint Berci rajta van az autisztikus spektrumon, különleges nevelési igényű. A kanyarnál ők jobbra fordulnak, én balra, de előbb röviden elbúcsúzunk. Délután találkozunk, legyek ügyes, mondja anya. Ügyes leszek, mondom én.
Autista lány ül a szobájában, és az autizmusról oszt meg fontos információkat a neurotipikus emberekkel. Neurotipikus emberek azok, akik nem autisták. Én neurotipikus vagyok, Berci nem az. A lány orrában és szájában piercing, haja szivárványszínűre van festve, lendületesen magyarázza, hogy az autista emberek nemcsak egyszerűen képesek az empátiára, de szuperempatikusak, annyira, hogy azt a neurotipikus emberek felfogni sem képesek.
Ugyanez az autista lány arról beszél, hogy talán arrogánsnak tűnhet, amit most mondani fog a neurotipikus emberek számára, de lehetőleg soha ne kérdezzük meg egy autista embertől, hogy van. Ez szerinte egy álkérdés, nagyon ostoba és idegesítő az autista emberek számára.
És egyáltalán, lehetőleg ne is kérdezzünk semmit az autista emberektől, mert ők nagyon nem szeretnek kérdésekre válaszolni.
Tágas öltöző, tisztaságillat, a falon extrém sportokat űző fiatalok fotói. Ingrid áll mellettem, márkás utcai sportcipőjét márkás edzőcipőre cseréli, majd telefonjával kis videót készít magáról, amelyben elmondja, hogy zajlik egy testnevelésóra Norvégiában. Mikor végzett, felém fordul, megkérdezi, hogy vagyok. Átgondolom, hogy ez vajon álkérdés-e, arra jutok, hogy talán nem az. Nem is idegesítő, tehát biztosan nem vagyok autista, mégis nagyon nehéz rá válaszolnom, mert igazából nem tudom, hogy hogy vagyok. Mondom, hogy jól, és inkább megkérdezem, hogy ő hogy van. Ő is azt mondja, jól. Megmutatja a videót, amit az imént készített.
Barna hajú, szemüveges, a szivárványhajúnál kissé fáradtabbnak tűnő autista lány mesél arról, hogy milyen nehéz számára az iskolában csapatsportot játszani, mert túl sok emberre kell közben figyelnie, ami leblokkolja, ezért nem tud teljesíteni. A neurotipikusak ezt nem érthetik, de az autisták számára maximum egy-két ember társasága ideális a közös mozgáshoz. Ő például legjobban úszni és teniszezni szeret, de futni nem, mert abban nagyon elfárad.
Beltéri focipálya, bemelegítés, az osztályunk a másik kilencedikes osztály ellen fog játszani. Hogy ne legyen túl kiélezett közöttünk a verseny, és emiatt az osztályok közötti ellenségeskedés, tizenöt percenként két ember helyet cserél a két csapatban. Én lennék a legügyetlenebb az osztályban, ha nem lenne egy Down-szindrómás osztálytársam, Alma. Minden játékban előnyt adunk neki, de ez őt nem zavarja, sőt mostanában, ha valahol mégse kapna előnyt, akkor kiharcolja magának. Most, mivel félő, hogy a pályán nem rúgná neki senki a labdát, beállítják a kapuba, ezzel pedig komoly hátrányba kerülünk a másik csapattal szemben.
De nem a győzelem a fontos, hanem a közös játék.
Mosolygós anyuka megmutatja, mit tanított Down-szindrómás kisfiának. Egy mondókát, amihez különböző mozdulatok tartoznak. A kisfiú vidáman kezd bele a mondókába, ám csak az első sorára emlékszik, a mozdulatok sem jutnak eszébe. Az anyukája megfogja hátulról a kisfiú csuklóját, mozgatja a kezét a koreográfia szerint, és elmondja helyette a versikét. A kisfiú nagyokat nevet közben.
