Úgy tűnik, számomra ez a nyár az izgalmas debütálásokról szól: júliusban Adorjáni Panna első regényét választottam a hét könyvének, amely nemcsak a fiatal generáció érzelmi viharait és szorongásait ábrázolja hitelesen, hanem reményt is ad az olvasónak, hogy igenis van fény az alagút végén. Nagyon más világgal és atmoszférával, de hasonló írói magabiztossággal szembesültem a Sok ördögök lapjain (olvass bele!), amely úgy mesél a gonosz természetéről, emberi gyarlóságról és félrecsúszott életekről, hogy közben valahogy mégis szórakoztató tud maradni.
A gréceli köd rémeket rejt
A szerző egy Grécel nevű fiktív partiumi falut tár elénk, amelyet idősek és fiatalok, románok és magyarok laknak, akik előszeretettel gyűlnek össze a település kocsmájában, és talán mondanom sem kell: a pletykálkodást sem vetik meg.
A Sok ördögökben minden megvan, ami egy jó falutörténethez szükségeltetik – eszembe jutott többek között a tavalyi Margó-díjas, Tóth Marcsi könyve, amelyben az ábrázolt község és az azt körülvevő erdő legalább annyira fontos szereplői a cselekménynek, mint az egyszerre mindannyiunknak kicsit ismerős és mégis egyedi figurák.
Horváth Adél esetében azonban nem sok marad meg a természet romantikájából.
A Vlegyásza magasodó csúcsai alatt fenyegető köd száll a tájra, és bár a lemenő nap fényében még gyönyörűen parázslanak a hegyoldalak, sötétedés után már nem ajánlatos kint járni.
„Mi jön még ránk?”
Terék Anna utószava a Sátántangót és Bodor Ádám 2011-es regényét, a Verhovina madarait is párhuzamba hozza a Sok ördögökkel, és ezek talán pontosabb közelítések, mint a fülszövegben emlegetett mágikus realizmus.
A faluban zajló megmagyarázhatatlan, félelmetes vagy éppen lidérces eseményekre ugyanis általában akad egy racionálisabb forgatókönyv is, így az olvasó végig bizonytalanságban marad, miközben szinte a saját bőrén érzi a fojtogató feszültséget.
De milyen nyugtalanító történesekkel állunk szemben?
Már a kötet elején megtudjuk például, hogy a részeges Vida Sándor kisfia nemrégiben nyomtalanul felszívódott, aztán hamarosan a vagyonát vélhetően zűrös ügyletekkel szerző Dajka Tamás kislánya veszti életét borzalmas körülmények között.
Bár a regény csupán nyolc napot ölel fel, Grécel fölé már jóval régebb óta sötét felhők tornyosulnak: hosszú évekkel a cselekmény ideje előtt egy román kislány tűnt el, akinek az anyja – mielőtt bánatában öngyilkos lett volna – szent meggyőződéssel hirdette, hogy a gyereket a sztrigoj meg a prikulics vitte el.
Viselkedj, mert elvisz a…!
Minden tájegységnek megvan a maga mumusa, amivel riogatni lehet a gyerekeket – legyen az a zsákos ember, a réz***ú bagoly vagy éppen az erdélyi hiedelemvilágból származó sztrigoj és prikulics, akik nemritkán a boszorkányokkal is lepaktálnak, mint ahogy a regényből kiderül.
Az emberek ősidők óta szeretnek borzongani, Horváth Adél pedig mesterien használja ezt ki.
„Még azt mondják ezek a hegyi népek, hogy el vagyunk átkozva” – hangzik el az egyik karakter szájából, amikor kétfejű birkák fogannak a nyájában. De mi van, ha az – olykor meggondolatlanul – egymásra szórt rontások csakugyan működnek? Ha a tenyérből jósló cigányasszonyok nem a levegőbe beszélnek?
Vajon az eltünedező gyerekek emberi erőszak, esetleg a környéken portyázó vadállatok áldozatai lettek, vagy a gonosz erők tényleg túlmutatnak rajtunk? Megnyugtató válasz nincs – arról nem is beszélve, hogy ezek közül egyik válasz sem lenne megnyugtató.
A humor sem marad el
Mielőtt azonban azt hinné az olvasó, hogy végig tragédiákban dagonyázunk, le kell szögeznem, hogy a szörnyűségek mellett derű is bőven akad ebben a könyvben, ami elsősorban az erős karakterábrázolásnak köszönhető. „Eredendően nyíracsádi falusi lány vagyok. Én ebben nőttem fel, hogy az emberek beszélnek egymásról, figyelik egymást” – mesélte a szerző, amikor a Könyvhéten meghívtam a Flair podcastbe.
A hasonló közösségekben való jártasság pedig látszik is a szövegen: a pultos Erika és a drogproblémákkal küzdő Koszta Berci évődése vagy csetelése éppen olyan természetes, mint ahogy lubickol a szerző Száré Böske és Kati nyanya csipkelődő párbeszédeiben is.
Emellett az őket körülvevő miliő is nagyon elevennek hat.
Szinte látjuk, ahogy a sörösdobozokkal teli kocsmaasztalnál piszkálják a fogukat a vendégek, és érezzük az Erika hajából áradó, cigarettafüst, alkohol és olcsó parfüm elegyéből összetevődő szagot.
Van, aki Istenhez, van, aki a függőségbe menekül
Bár kétségkívül látjuk ezeknek a figuráknak az esendőségét, ahogy haladunk előre az olvasásában, a mélységeik és múltbeli sérelmeik is feltárulnak.
Súlyos történetek húzódnak a háttérben, melyek feldolgozására mindenki más megküzdési mechanizmust választ.
Berciről megtudjuk például, hogy nemcsak az anyját, hanem a szerelmét is elveszítette, innen nézve pedig már nem is olyan meglepő, ha fűkaszálás közben felszív egy kis fehér port, hogy legalább néhány pillanatra fényesebb legyen a világ.
„Egyszer összetört, gyászoló apának látta, máskor menthetetlen alkoholistának és volt, amikor felismerte benne az állatot, akiről az a sok pletyka kering” – kapunk képet a helyi nyomozó szemével a fentebb már említett Vida Sándorról, akinek az erőszak már generációk óta a családjában kísért. Idővel viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy nemcsak ő vagy a felmenői, hanem mindenki más is bűnös kisebb-nagyobb vétkekben.
Utolérnek a sok ördögök
„Sok ördögök vannak, Lénácskám. Az meg igen mindegy, hogy sztrigojnak nevezik őket, vagy Vida Jóskának” – vonja le a tanulságot a dédunokájának Kati nyanya. Az utolsó oldalakhoz érve az olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy gonoszság végső soron mindannyiunkban van, csak nem mindegy, mit kezdünk vele.
Akár léteznek sztrigojok, akár nem, egy biztos: Horváth Adél első regénye engem pillanatok alatt beszippantott a maga egyszerre sötét és humoros, távoli és ismerős világába, és ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy mostantól csak jót teszek mindenkivel – nehogy valaki mérgében prikuliccsá változtasson.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
