Biztosan mindenki hallott már arról az összeesküvés-elméletről, miszerint Petőfi Sándor nem is halt meg 1849-ben. Ezzel foglalkozik az első kisregény, amely Milbacher Róbert új kötetében szerepel, a másik pedig az ikonikus Arany-ballada, a Vörös Rébék előzményeit dolgozza fel, és bírósági források alapján rekonstruálja a ténylegesen lezajlott nagyszalontai pert. A két szöveget egyfelől az irodalomtörténész szerző szakértelme, másrészt a színtiszta kíváncsiság kapcsolja össze: hogyan lehet a múlt eseményeit újragondolni és -mesélni?
Milbacher Róbert: Variációk a múltra (Két áltörténeti kisregény) (részlet)
P/S avagy utóirat
a költő titkos életéhez
Részlet
A Káplival való találkozás után Tóth számára nem volt visszaút.
Minden Petőfi felbukkanásával kapcsolatos hírt komolyan vett, nyomába eredt még a teljesen hiteltelennek tűnő szóbeszédeknek is. Nem tudni, miben reménykedett, talán valamiféle rendszerességet, szabályszerűséget próbált kiolvasni a felbukkanásokról szóló híradásokból.
Valójában sokáig nem talált semmit, legfeljebb azzal szembesült, hogy 1854 nyarától semmiféle híradás nincs a költő felbukkanásáról.
Sokáig töprengett, hogy vajon mi lehet ennek az oka, és jobb híján csak az ostromállapot feloldásával, vagyis a katonai közigazgatás és hadbíráskodás megszűntével volt képes összefüggésbe hozni a dolgot. Az ostromállapotot ugyanis 1854. május 1-jén oldotta föl a császári kormányzat, amitől fogva a teljes jogkörrel bíró igazságszolgáltatás visszakerült a kerületi polgári bíróságokhoz.
Ez annyit jelent, hogy a katonai, statáriális bíráskodás megszűnt Magyarországon.
Valójában ezen a ponton Tóth zsákutcába jutott, mert semmiféle összefüggést sem talált a Petőfi jelenései és a föntebb vázolt törvényi státus megváltozása között, mert hát hogyan is talált volna. Az a nyugtalanító tény azonban, hogy innentől fogva csak elvétve és szinte minden esetben bizonyíthatón hamis, mert gyorsan lelepleződő híradásokról kapott információt, mégiscsak magyarázat nélkül maradt.
Így aztán Tóth nem tehetett mást, mint nyakába véve az országot, szinte minden remény nélkül, hiszen több mint 15 év telt el az események óta, végiglátogatta a jelenések – ahogyan magában elnevezte a költő felbukkanásával kapcsolatos híreket – helyszíneit, még élő tanúk vagy bármiféle bizonyíték után kutatva.
Értelemszerűen előbb azokat a partiumi és erdélyi helyeket járta be, ahol látták Petőfit, illetve azokat a helységeket, amelyekről azt állították, hogy ott hosszabb ideig tartózkodott a költő.
Arad volt az első ilyen város, mert 1849-ben itt látták. A híradások szerint Rech tímármester házában tartózkodott a költő, de Tóth már nem találta sem a mestert, sem a műhelyét. Állítólag a vészkorszak idején magát Rech Albertet letartóztatták, majd kényszersorozták, és valahol Észak-Itáliában halt meg, a műhelyét pedig kisajátította az állam. Annyit tudott meg a gyanakvó helybeliektől, név szerint egy bizonyos Meszlényitől, akinek a ravasz tekintete nem adott túl sok bizodalomra okot, hogy a mester szökevényeket bújtatott, köztük sok lengyelt, kikre a császári titkosrendőrség kíméletlenül lecsapott, majd minden orosz állampolgárt visszaszolgáltattak a megszálló orosz cári erőknek.
Petőfiről ők nem tudtak semmit, igaz, nem is ismerték soha.
Innen a Bihar vármegyei Miske községbe vitte az útja, vagy ahogyan én látom, a megszállottsága Tóthot, ahol 1850 telén bujkált Petőfi egy bizonyos Baranyi László nevű kisbirtokos szőlőjében, aki teljes bizonyossággal állította, hogy ott rejtegette Petőfit több honvéddal együtt, kiknek egy része Törökország felé menekült, de voltak, kiket egy későbbi razzia során letartóztattak.
Tóth járt Nagybányán, ahol állítólagosan egy női egyletnél rejtőzött a költő, később pedig a bihari Bölcskére ment, ahol Hatfaludi Antal úrnál vendégeskedett, ezt az információt azonban már nem tudta ellenőrizni, mert Hatfaludi ekkor már nem volt az élők sorában.
A rendszertelen fölbukkanásokban az egyetlen rendszer az volt, hogy 1851-től mintha a nyugati határ felé menekült volna Petőfi.
Sokáig bújtatták békéscsabai apácák, majd a felvidéki Túrmező érintésével a nyomok a Dunántúlra vezettek, ahol először a Veszprém vármegyei marczaltői uradalomban bukkant fel, ahonnan aztán Káplihoz menekült. Ez a nyugati irányú menekülés alátámasztani látszik a más tekintetben megbízhatatlan Kertbeny Károly híradását, ki ekkoriban Európát járta, házalva a maga fordította magyar irodalommal a kor legnagyobb íróinál, miszerint Petőfi Párizsban bukkant fel.
Nem lehet véletlen, hogy az a bizonyos házkutatás Júliánál éppen egy londoni jelentés nyomán indult el minden eredmény nélkül.
Tóth a saját elmondása szerint teljesen tanácstalan lett, miután végigjárta a hírbe hozott helyeket, és egy időre le is tett arról, hogy bármiféle rendszert találjon ezekben a jelenésekben. Bár még azzal is próbálkozott, hogy a térképre tette a költő vélhető útvonalát, hogy lássa, nem rajzolódik-e ki valamiféle titkos üzenet a helyeket összekötő vonalakból, de amikor kiolvasni vélte a JULIA nevet, megrémülve józan eszének elvesztésétől, letett a további kutakodásról.
Az egyetlen közös pont, ami bizonyosan összekötötte a helyszíneket, hogy a költő vélt tartózkodása után majd mindegyikre lecsapott a titkosrendőrség bujkáló forradalmárok, orosz illetőségű lengyel szabadságharcosok után kutatva.
Fotó: Gál Csaba/Magvető
