Hogyan hat az életünkre a gyász és a veszteség? Han Kang legújabb regénye egy töredékes, tárgyak köré épülő próza, amely a veszteség kérdéseit járja körbe. A Nobel-díjas szerző elbeszélője sorra veszi a fehér dolgokat, mint például a hó, a pólya, a rizs vagy a Hold, amikből mind-mind emlékdarabok bomlanak ki felrajzolva egy gyász történetét, egy születés után alig néhány órával elhunyt nővér miatt. De hogyan válnak a tárgyak egy volt nővér emlékeivé? Ezt mutatja meg A fehér könyv, amelyet 2016-ban, 8 évvel az irodalmi Nobel-díj elnyerése előtt publikált.
Han Kang: A fehér könyv (részlet)
Ford. Kiss Marcell
Tavasszal, amikor eldöntöttem, hogy fehér dolgokról fogok írni, először is egy listát állítottam össze.
Pólya
Babaruha
Só
Hó
Jég
Hold
Rizs
Hullám
Fehér magnólia
Fehér madár
Fehér nevetés
Fehér papír
Fehér kutya
Fehér haj
Halotti lepel
Minden egyes leírt szótól megremegett a szívem. Úgy éreztem, hogy valóban meg kell írnom ezt a könyvet, és az írás meg fog változtatni valamit.
Annyira, hogy fehér balzsamot kell majd kennem az érintett területre, esetleg fehér gézzel kell majd lefednem.
De aztán néhány nappal később, mikor újra elolvastam a listát, elgondolkoztam. Vajon mi lenne az igazi értelme a mélyére nézni ezeknek a szavaknak?
Ha a szívemhez dörzsölném ezeket a szavakat, csak úgy ömlenének belőle a mondatok, mint valami szomorú, furcsa vagy éppen sohasem hallott hang, amikor a vonó vashúrt ér. Megengedhetem magamnak, hogy fehér gézfátyol mögé bújva rejtőzzek a mondatok között?
Nem volt könnyű válaszolnom a kérdésre, úgyhogy inkább nem fogtam bele a tervem megvalósításába. Augusztusban egy számomra addig ismeretlen ország fővárosába költöztem, hogy ott éljek egy darabig. Eltelt két hónap, kezdett lehűlni az idő, és miközben közeli, szörnyűséges ismerősöm, a migrén jóvoltából egy pohár vízzel bevettem a gyógyszert, jött a (nyugodt) felismerés.
Lehetetlen elrejtőzni.
Olykor élesen érzem, ahogy telik az idő. Különösen, amikor rosszul vagyok. Tizenhárom éves koromban, egyik pillanatról a másikra tört rám, hasgörcsök kíséretében, a fejfájás, megállást parancsolva a mindennapjaimnak. Miközben abbahagytam mindent, és csak azzal foglalkoztam, hogy elviseljem a fájdalmat, a cseppenként múló idő megannyi borotvaéles gyöngyszemnek tűnt. Ha hozzájuk értem volna, kibuggyan a vérem. Tisztán éreztem, ahogy levegőt vettem és egy újabb pillanatig éltem. Ha visszakaptam is később az életem, az érzés ott maradt, visszafojtott lélegzettel várt engem.
Az idő éles peremén – egy egyre csak változó, átlátszó szirt peremén – tartunk előre. Aztán, annyi idővel a hátunk mögött, amennyit addig éltünk, jön a következő bizonytalan lépés, az akaratunknak pedig nincs ideje közbeavatkozni, tétovázás nélkül lépünk a levegőbe. Nem mintha különösebben bátrak lennénk, egyszerűen nincsen más választásunk. Ebben a pillanatban is érzem az örvénylő veszélyt.
Vakmerően sétálok bele az időbe, amit még nem éltem át, a könyvbe, amit még nem írtam meg.
Ajtó
Régen történt.
Mielőtt aláírtam volna a szerződést, még egyszer megnéztem a lakást.
A vasajtó hajdanán fehér lehetett, de elkoptatta az idő. Viseltes volt, több helyen lemállott róla a festék, rozsdásodott. Persze, ha ennyi lett volna az egész, egyszerűen csak egy régi, kopottas ajtóként emlékeztem volna rá. Ám ott volt még az is, ahogyan rákerült a 301-es szám.
Valaki – feltehetőleg az egyik korábbi ideiglenes lakó – valami éles dologgal, talán egy árral karcolta bele az ajtó felületébe. Jól megnéztem magamnak minden egyes számjegyet. Nagy, szögletes hármas, kinyújtott karokkal. Kisebb, szembetűnően vastag vonalú nulla, amit többször átrajzoltak. Végül a hosszú, mély vonalú egyes, melynek vésésébe készítője minden erejét beleadta. Az egyenes és kanyargó vonalakat, mint régen megalvadt vér, sötétvörös rozsda borította. Semmi sem érdekel.
Nem számít a hely, ahol lakom, az ajtó, melyen minden egyes nap átlépek, vagy éppen a rohadt életem.
Összeszorított fogakkal meredtek rám azok a számok.
Ilyen volt az ajtaja a lakásnak, amit meg szerettem volna szerezni, hogy a tél kezdetétől ott élhessek.
Egy nappal azután, hogy kicsomagoltam, vásároltam egy doboz fehér festéket és egy nagyobb, lapos ecsetet. A konyhában és a hálószobában is találtam foltokat. Különösen a villanykapcsolók körül éktelenkedtek fekete foltok. Világosszürke melegítőnadrágot és egy régi fehér pulóvert vettem fel a festéshez, hogy ne látszódjon különösebben a rájuk fröccsenő festék. Nem terveztem egyenletesen szép munkát. Ha összecsapom is, még mindig jobb egy fehér maszatolás, mint egy piszkos folt. Így festettem át kizárólag a koszos részeket. A mennyezeten átkentem egy nagyobb, régebben minden bizonnyal az esőnek köszönhetően átázott területet. A mosdókagyló elszürkült oldalát először áttöröltem nedves ruhával, és csak utána festettem fehérre, nem foglalkoztam azzal, hogy az alapozása barna.
Végül kimentem a lakásból és nekifogtam a vasajtónak. Minden egyes ecsetmozdulattal tisztább lett. Eltűntek az árral karcolt számok.
A vérfolthoz hasonlító rozsdafoltoknak nyomuk sem maradt.
Bementem a lakásba, hogy felmelegedjek és pihenjek egy keveset, aztán egy órával később, amikor megnéztem, azzal szembesültem, hogy megfolyt a festék. Talán azért, mert ecsetet és nem hengert használtam, jól látszottak a vonások. Felvittem egy újabb, vastag réteget, hogy egyenletesebb legyen, majd megint bementem, és vártam. Egy újabb órával később, amikor kiléptem az ajtón a papucsomban, már sűrűn havazott. A mellékutca elsötétedett. Még nem égtek az utcai lámpák. Az egyik kezemben a festékes dobozzal, a másikban az ecsettel némán meredtem az ezernyi hulló tollpiheként lassan szállingózó hópelyhekre.
Fotó - Penguin Random House/C. Paik Dahuim
