10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója.
Az évforduló alkalmából sorra közöljük a Könyves Magazin 2021-es Esterházy-különszámában megjelent írásokat.
Most Sipos Balázs esszéjét publikáljuk, amelyben a halál, az anya szerepe és az intertextualitás témái merülnek fel Esterházy Péter művészetének szemszögéből. Sipos A szív segédigéi című kötetet vizsgálja meg részletesen. Kibontja az író jól ismert intertextualitásra épülő írásmódját, majd rávilágít az anya-fiú kapcsolat jelentőségére az Esterházy-életműben.
Sipos Balázs: „Az, hogy mi a regény, tudja mind két fél: főként titok.”
– az intertextualitás mint szövegközi rés –
Próbálom ismételgetni, hogy meghaltál, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem, kínos volna, meghaltálmeghaltálmeghaltál. Mivel azonban nem árulom el, fejben ismételgetem-e, szóban vagy írásban, keveset mondok. Abból, hogy próbálom ismételgetni, hogy meghaltál, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem, annyit sejthetsz, hogy nem rólad és nem is hozzád szólok. Fogalmad sincs, mikor íródott a mondat, vagy hogy érvényben van-e még a parancs. Meddig kell ismételnem. Mikor lehetek biztos benne, hogy többé nem felejtek. Talán most is ismétlem, mint Salinger Franny és Zooey-jában a Krisztus-imát, magamban, szótlanul, m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmm m m m. Mintha kétszer kéne tanúskodnom. Emlékeztetnem valakit írásban, hogy emlékeztetem magam szóban vagy szótlan gondolatban, hogy meghalt. Minden osztódik, sokszorozódik. De miért adom közre a mondatot, ha egyszer akire tartozik és akinek az emlékezéssel tartozom, amennyiben csakugyan létezik (mint halottam), nem létezhet (mint olvasóm)? Ha csak illetéktelen harmadikok olvashatják kettőnk gyászmondatait.
De mi más lehetne egy valódi gyászkönyv, mint olvashatatlan? Ám ha minden regény „főként titok”, olvastunk valaha mást, mint gyászkönyveket?
Intertextualitáson általában azt értjük, hogy egy szöveg „kiutal” magából, másik szöveget érint, alludál, rekontextualizál, parodizál, gúnyol, utánoz, szállóigét, közmondást, anekdotát beépít, jelölten vagy jelöletlenül idéz. A másik szöveg lehet irodalmi, tudományos, bürokratikus, lehet újságcikk, vicclap stb. Adott egységnek akár a betűhív idézésével is megváltoztatható, hogy mire/kire vonatkoznak a benne foglalt névmások vagy főnevek, Esterházy prózája pedig köztudottan bővelkedik olyan esetekben, ahol a humor, a pátosz vagy az irónia elsődleges forrása, hogy az „új” referens erősen elüt az eredetitől. Érdekesebb, hogy nagy számban írt szövegeibe olyan jelölőket, családi vagy beceneveket és dátumokat, születések és halálozások évfordulóit, melyek szorosan a nevéhez kötötték és megismételhetetlen beszédcselekvésekhez tették hasonlóvá az írásait. Egy interjúban így fogalmazott: „Mindig a hitelességről van szó, ekörül oldalgunk, hogy hogyan lehet hiteles, de mégse csak a személyből kiindulva.” [1] Épp ilyen személyfeletti instanciák a nevek és a dátumok: olyan nyelvi egységek, melyek valamennyi lehetséges (szöveg)világban vagy tényellenes („fiktív”) szituációban ugyanazt jelölik.
A névadás aktusa, a születés és a halálozás sorsszerűsége szolgálnak szövegei hitelességének nem akaratlagos, nem „szerzői”/személyes, azaz a szűken értett irodalmon kívüli zálogaként.
Az anyasirató A szív segédigéi és az anyahalált irodalmi kitalációnak minősítő, alakját a 2000-es évek Budapestjén színre vivő Semmi művészet [2] (a legtöbb Esterházy-műhöz hasonlóan) autofikciók avant la lettre, de nem a szokott módon, hisz nem az önelbeszélő szerző hitelesíti őket. Nem is attól különlegesek, hogy a történet szintjén kioltják egymást (vagyis olvasásuk alapján elvileg megállapíthatatlan, meghalt-e az anya), hanem attól, hogy az erősebb fikciós kódokkal élő Semmi művészet (ahol az anya bizalmi viszonyban van Puskással, Bozsikkal) kéz alatt ellenjegyzi, megerősíti a látszólag általa visszavont 1980-as halált és a korábbi szöveget: ugyanis az eltávozás dátuma, augusztus 14-e [3], mintegy mellékesen, a Semmibe is beíródik: „Pörgetem anyám életének guzsalyát – mindig is ezt szerettem volna (de bizonyosan 1980. augusztus 14-től)”, illetve (az anya szájából): „A nevem alatt jobbra, középre zártan, hogy született 1916. október 5-én, meghalt, ide majd azt írjátok, amit kell, én példaként beírtam, hogy meghalt 1980. augusztus 14-én…” [4] A magyarázat nélkül beírt, sorsszerű dátum révén történik az autofikció „személyfeletti hitelesítés”-e, dokumentummá való átírása – ami ugyanakkor nem szünteti meg a lehetőséget, hogy körülötte minden egyéb fikció legyen.
Esterházy következetes protokollt követve hitelesítette és titkosította szövegeit, meg is mutatva, el is rejtve fontos dátumait és szerettei nevét.
Ebből fakadt páratlanul nagyvonalú írásmódjának a zsugorisága: titkait őrizve nemcsak az olvasásnak áll ellen, hanem az idézésnek és az újraírásnak is – a titkok feltörésével vagy elhagyásával a kézjegyét törölnénk.
Anyja teljes nevét csak vallomásos szövegekben írta le, fikcióban nem. „Mindegy, mondom ahogy van, hiszi, aki hiszi, nem tudok mit tenni: én, Esterházy Péter beszélek itt, születtem 1950. április 14-én, anyám neve Mányoky Lili (a személyiben: Irén, de utálta az Irént), apám neve Mátyás, személyi igazolványom száma: AU-V. 877825. Ez tehát az »én«…” [5] Az 1979-es Termelési-regény 11. lábjegyzetében háromszor Lilinek nevezik családtagok, a 21. lábjegyzetben Lili mamának. Lili, Lilike névre hallgat a Harmonia cælestisben [6] és a Semmi művészetben. De örökíthetetlen vezetékneve következetesen ki van takarva. Azonban az egyetlen alkalommal, amikor Esterházy álnéven publikált,[7] az ő utónevét (felvett nevét? becenevét?) vette fel – mint a regény születését visszamenőlegesen dokumentáló műhelyesszéből tudható, majdnem a teljeset: „»1984. okt. 9.: Terv: 1. Mányoky Lili: 17 db. »haiku«-novella – Tinódi Lili? Csokonai?« – Ez a legelső nyom. [...] Mányoky Lili, az édesanyám neve. Gondoltam, így neki ajándékozom ezt a leendő könyvet (is). De úgy rémlik (ó a sunyi állat!), ettől megrettentem, ettől a közvetlenségtől.” [8] Pár lappal később idéz a műhelynaplójából egy elképzelt nyitómondatot: „»Nem csinálok titkot abból, hogy ez regény. Az, hogy mi a regény, tudja mind két fél: főként titok. Mányoky Lili vagyok, 1963. VI. 16-án születtem.«” Közvetlenül ezután újabb változat, már majdnem a végső: „»június 7: Én, Csokonai Lili löttem ez világra 1965. 9. 17.«”
A vezetéknév törlődik, a Lili megmarad, az alternatív születésnapok pedig hónapra és napra az anya halálának a napja, augusztus 14. körül jelölődnek ki: június 16. / szeptember 17.
A Tizenhét hattyúk terve A szív segédigéi (1985) írása idején körvonalazódott. A „Mányoky Lili vagyok” mondat a gyászkönyv középső anyaszólamának a továbbírásaként olvasható, ahol az anya meséli halott fiának „saját” (vendégszövegekből álló) életét. Az anya és az apa megírási protokollja aszimmetrikus: „édesapám” a Harmonia cælestisben bármi/bárki lehet. („Édesapám… a kútból vizet húz (nem; dehogynem, lett ő minden (semmi))”),[9] de az, hogy „Esterházy Mátyás vagyok” vagy „Édesapám én vagyok”, lehetetlen, ahogy a narráció sem helyezkedik soha az ő perspektívájába, míg Mányoky Lili unikális, oszthatatlan, ám az ő nevében írhatók mondatok, akár regény.
És eltitkolt neve hiányában az Esterházy is meginog.
A szív segédigéi Handke Vágy nélkül, boldogtalan c. memoárjára [10] és Borges Az Alef c. novellájára [11] épül; előbbi a fiú, utóbbi az anya identifikációjára szolgál. Handke édesanyja 1971 novemberében, 51 éves korában egy idegösszeomlás után öngyilkosságot követett el; a fiú személytelen nyelven tipizálja életét, mint a XX. században a parasztságból kiemelkedett osztrák „asszonyi sorsot”. Ezt Esterházy kimetszi, explicite csak az alaphelyzetet, az anyahalál elbeszélésének nehézségeit idézi. (Pl. szinte a teljes Előszót.) A Handkéval való azonosulásban közrejátszik a közös keresztnév; a kivágásokkal saját anyját védelmezi – nem is elsősorban az idegösszeomlástól, az öngyilkosságtól (A szív segédigéiben az anya gyógyíthatatlan betegségben hal meg, kórházban), hanem attól, hogy típussá váljon.
Az Alefben Borges Beatríz Elena Viterbót, plátói szerelmét gyászolja. A nő nagybátyjával, Carlos Argentino Danerivel, egy botcsinálta költővel élt együtt; Borges a gyászmunka részeként rendszeresen felkeresi Danerit, akitől viszolyog, és aki dicsekedve megmutatja neki a pincéjében lévő Alefet, „ahol a világegyetem minden helye megtalálható, s tisztán és minden oldalról látható” [12]. Az Alefen át Borges rémülten látja, hogy Beatríz szerelmi kapcsolatban állt nagybátyjával. A szív segédigéiben az anya a szöveg a középső harmadában a Beatríz Elena Viterbo álnéven és a Lizi, Lizike beceneveken szerepel; ez összecseng a Lili, Lilike becézésekkel. Az apa Daneri helyére kerül: „[…] ATYÁM BAJA [az eredetiben: „Carlos Argentino elmebaja”] BETEGES ÖRÖMMEL TÖLTÖTT EL; LELKÜNK MÉLYÉN MINDIG UTÁLTUK EGYMÁST […]”, idéződik egy hosszabb (összevágott) passzus Az Alefből. A Borges–Daneri–Beatríz viszony ráolvasódik a Fiú–Atya–Anya háromszögre, beteljesíthetetlen szeretetviszonyként állítja elénk az anya-fiú kapcsolatot, az apát pedig nemkívánatos, sőt nevetséges figurának mutatja, aki ugyanakkor az anyára emlékeztető tárgyakhoz való hozzáférés őrzője – Borgesnek őt kell meglátogatnia, hogy láthassa a nő fényképeit, adózhasson az emlékének, ahogy A szív segédigéi elején is az apa hívja haza a gyerekeket és vezényli le a temetést, és csak fokozatosan szorul ki a szövegből.
Az ödipális helyzet anya-fiú kapcsát erősíti egy újabb intertextus, utalás a Vágy nélkül, boldogtalanra.
Handke anyja szerelmi házasságot kötött egy német katonatiszttel, tőle lett Peter, de a férfi meghalt a háborúban. A nő hozzáment máshoz, akit nem szeretett. A szív segédigéinek középső részében, ahol az anya meséli saját életét halott fiának, ugyanez ismétlődik: „Hozzámentem Kelemen Gusztihoz. Apád csak nézett. Vérig volt sértve. Úgy éreztem, jól döntöttem.” Később: „Apád egész estéket ült a szüleimnél, s mószerolta Kelemen Gusztit. Pedig akkor az már lehet, hogy halott volt. Később azt írták, vérhast kapott a Donnál, és úgy. Három hetet éltünk együtt, írd és mondd. Ő volt az első férfi az életemben. Ezt nem tudom elfelejteni… Az apád az uram… Csak épp remegve gondolok arra a férfira, akinek a szüzességemet adtam.” Az apa neve, mely egyszer sem íródik le A szív segédigéiben, lefokozódik „Kelemen Guszti” jelentéktelen nevéhez képest. De nem „Kelemen Guszti” erősebb az Esterházynál, hanem az álnevesített anya és az anonimizált fiú összetartozása. A szív segédigéi utolsó lapaljai szövegegysége: „AMIKOR VALAMELY MŰVET ÍRUNK, LEGUTOLJÁRA TUDJUK MEG, MIVEL IS KEZDJÜK: AZ ATYÁNAK ÉS FIÚNAK –” (716.), és az Előszó után valóban így kezdődik a szöveg: „Az Atyának és Fiúnak –” (657.) Így a „szív segédigéi” olvashatók az Atya és Fiú bánatára való gyógyírként, de a nő hagyatékaként is. Az ismert formulából a gondolatjel azonban nem pusztán a Szentléleket törli – ami a Szentháromság és az ödipális háromszög profán összeolvasásával az Anya helyén állna –, hanem a „nevében”-t is.
Tehát a szöveg nem az Esterházyk, hanem az anya nevében íródik.
És ha egybeolvassuk a zárlatot a gyászkereten kívüli utolsó szóval: „…AZ ATYÁNAK ÉS FIÚNAK – VÉGE.”, az ATYA–FIÚ státuszviszony megszűnte is ki lesz mondva. A SZENTLÉLEK (ANYA) halálával veszélybe kerül a név továbbadása.
Hasonló a témája az egyetlen Bevezetés…-beli szövegnek, ahol leíródik az Esterházy név. Ez a Mily dicső a hazáért halni c. betét, ahol, lévén teljes egészében Danilo Kiš-idézet, valaki másnak a neve áll a családnevet hordozó novella alatt, amelyben történetesen ki is végzik a név viselőjét, egy XVII. századi Esterházy grófot. Megint a halál árnyékában kerül színre az anya és a fiú viszonya, ugyancsak az apa kizárásával, itt azonban a fiú alkalmassága bizonytalanodik el, egész pontosan az, hogy méltó-e a családnévre, az anya pedig a névnek, nem pedig a fiúnak a továbbélését akarja, a patriarchális család oldalán áll, a fiatal grófba hamis önbizalmat öntve őrködik az Esterházy név felett: a kivégzéskor elhiteti gyerekével, hogy kijárta neki a kegyelmet, így a biztos túlélés tudatában a gróf „olyan nyugodtan nézett a hóhér kezére, mintha csak bársony nyakkendőt tartott volna”. Dicsőséges halála révén a családnév beíródik a népi legendáriumba, akár örökre fent maradhat – ám nem a név jog szerinti örököse, hanem a névtelen anya, a nép, más szerzők (pl. Kiš) jóvoltából.
A szív segédigéiben Alef-idézetek segítik az anyahalál tudatosítását. A szöveg első harmadában a fiú a kórházban „pojácáskodik” testvéreivel, a temetésen az apa aktív, a tor a rokonokról szól. Az első citátum vezeti be a váltást:
…nem maradt hátra, mint tudomásul venni, belül, magam előtt, egyedül: árva lettem.” (680.)
A Borges-szöveg két oldalon át fut, majd átterjed a fenti sorokra is, mire „Anyánk egyszerre ott volt előttem. Oldaltfordulva, áttetsző fehéren. Féloldalasan kuporgott, akárcsak felhúzta volna a térdét. […] »Anyácskám, hallod, anyácskám, Beatríz, Beatríz Elena, Beatríz Elena Viterbo, Beatríz drágám, örökre elvesztett Beatrízom, én vagyok itt, én…«” Közvetlenül ezután fekete gyászlap, majd megkezdődik az anya szólama. Ez a hosszú kerülő a fiú „transzfere”, áttétele: az anya szerepében, vele mint protézissel idézi fel „Beatríz Elena Viterbo” életét, gyászolja saját (fiktív) halálát és fantáziál temetéséről. („Milyen lesz, fiam, a temetésed? Leírom: díszes katonai temetésed lesz, fess fiúcskák állnak majd sorfalat… Mindegy. Majd hazudni fognak valamit a hazáról, mint rendesen…” 707–709.) Itt szerepel a legtöbb segédige („lesz”, „fog lenni” stb.); ezek teremtenek, a Termelési-regény kifejezésével, olyan „grammatikai-teret” – és ez az irodalom, a nyelven keresztüli átlényegülés adománya –, ahol az anyává lett fiú megfogalmazhatja a saját képzelt holttestével való azonosulás igényét: „Öntudatlanabb szeretnék lenni, fiam. Sírodnál bambán kéne állanom, mint az állat, és nem volna szabad mondatokra gondolnom. Sírodnál, sírodnál olyanná kéne lennem: mint te.” (708.)
Olyanná lennem, mint te, a halott – írja a fiú halott anyja szemszögéből.
Ez a végtelenített öntükröződés, ahol megállapíthatatlan, ki az azonosulás alanya és ki a tárgya, ez a keresztazonosulás teljesedik ki abban a mondatban, ami az „árva lettem” párdarabja, és aminek az egész kerülőút az előkészítése, preparációja volt: „Próbálom ismételgetni, hogy meghaltál, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem, kínos volna, meghaltálmeghaltálmeghaltál.” (Ezt is Borges kíséri alul, az „ATYÁM BAJA BETEGES…”.) A „meghaltál” első leírásával nem egy banális ok-okozatiságra derül fény; a lényeges, hogy a fiú itt először szólítja meg az anyát. És a mondat attól rendkívüli, hogy eldönthetetlen, melyikük mondja: elsőre az anyáénak hat, folytatólagos a szólamával; utána azonban két üres sor megtöri a szöveget, majd: „»Hát ennyire súlyos volnék?«, kérdezte anyám, mintha szidna.” (710.) – így, visszaolvasva az előző mondat is a fiúhoz tartozna. Abban a két üres sorban mindketten élők és holtak. Onnan olvasva együtt, kórusban tanúsítják a másiknak, hogy nem felejtik el.
Ez a szövegközi rés az intertextualitás páratlan esete: felszámolja a beszédpartnerek, az élő fiú és a halott anya különállását, hogy az anya hangja (és: az anyanyelv) megtámogassa az elárvult fiút, segítsen kimondani az anyahalált.
Mire kérdez? Ha a „súlyosság” felemlegetésével az iménti vallomásért dorgál, ezzel azt implikálja, az emlékezésnek nem kéne ilyen nehezen mennie. Ez azonban azért ellentmondásos, mert ahelyett, amit a fiú saját kudarcaként él meg, automatikus, könnyed gyászfolyamatot kívánna, olyasmit, amihez nem kell a fiú, mert megy magától, személytelenül, konvencionálisan; a sikerületlen, mert megszenvedett gyász azonban méltóbbnak tűnhet, mint ez – így az anya feddése csupán arra irányulna, hogy kímélje a fiát. Ugyanakkor a szidás elítélheti a mechanikus ismételgetést is. Hisz a meghaltál mantrázása éppoly személytelen (bármily fájdalmas), mint az erőfeszítést nem kívánó konvencionális gyász. Ha azonban sem utóbbi, sem az általánosság repetálása nem méltó, akkor azzal, hogy saját könnyűségére, könnyedségére emlékezteti fiát a síron túlról, az anya talán magát a tragikusra hangolt anyaszólamot minősíti patetikusnak, és épp azt a hangnembeli váltást irányozza elő, amit a szöveg rögtön végre is hajt, mihelyt a következő oldalon a fiú belekezd utolsó kórházi látogatásának a leírásába, és a romantikus Beatríz Viterbo helyett szót ad szarkasztikus, újra névtelen anyjának. A következő oldal felől szó szerinti olvasat is adható a „Hát ennyire súlyos volnék?”-nak: „Felpócolt vánkosokkal a háta mögött ül az ágyban, enyhén leereszkedő mosollyal nézve zavaromat. Egy sápadt nő egy kis szobában.” (711.) A gúnyos kérdést így a kórterembe lépő fiú megrendült arca hívta elő. –
Az viszont, hogy melyikük mondta ki a másik halálát, örökre rögzíthetetlen; az alany a fiát sirató fiktív anya és az emlékét megszövegező fiú közt oszcillál.
Az ő titkuk marad. Ez a titok a regény – Esterházy Péter búcsúajándéka Mányoky Lilinek.
[1] Greff András: Minél idegenebb területekre menni. Magyar Narancs, 2008. https://magyarnarancs.hu/konyv/minel_idegenebb_teruletekre_menni_-_esterhazy_peter_iro-68669
[2} „Anyám halála már többször bevált nekem, hogy evvel a talán nyeglének nevezhető kifejezéssel éljek, de nem nyegle, hanem tárgyszerű, tényleg bevált; jól kitaláltam én ezt, ügyesen, segédigékkel (sok Handke-idézettel, mert az ő anyja tényleg meghalt, és ez látszik a könyve, a Vágy nélkül, boldogtalan mondatain), lassan már vagy három évtizede! Jól emlékszem arra az augusztusi napra. Éles hideg tört a városra, nem esett ugyan a hó, az autókon maradtak a nyári gumik, az órákon a nyári időszámítás, de jegesnek látszott minden, kívül, belül…” Semmi művészet. Magvető, 2008. 11. Kiem. tőlem. A szív segédigéiben: „Rohadt meleg volt a kórház előtt, álnok augusztusi forróság, rohadt nyár, foszlik minden, megy széjjel, megy széjjel, talpunk cuppog az aszfaltban…” (Bevezetés a szépirodalomba. Magvető, 2005. 664.) A hónap egyezik, a hőmérséklet drasztikusan változik. Az archívumok szerint 1980-ban jött leghamarabb a nyári–őszi évszakváltó front (augusztus 9-én), és ugyanebben az évben mérték Magyarországon a leghidegebb augusztusi hajnali hőmérsékletet, 3 °C-ot (26-án). Vagyis meglehet, hogy az anyahalált visszavonó „fikciós” szöveg rögzíti helyesen a hőmérsékletet, míg az „igazi” gyászkönyv fikcionalizálja.
[3] Az augusztus 14-i dátum nem szerepel A szív segédigéiben, csak a hónap van jelölve. (664.) A halál dátumát a Harmonia egy adatokban bővelkedő, archaizáló intertextusokat mozgósító szakaszba gondosan belerejtve olvashatjuk először. (Harmonia cælestis. Magvető, 2001. 59.) Az utolsó műben is tanúsítva van: Hasnyálmirigynapló. Magvető, 2016. 94.
[4] Semmi művészet. 127., 201.
[5] Esterházy Péter: Javított kiadás. Magvető, 2002. 18.
[6] Ld.: i. m. 430., 600–602.
[7] Csokonai Lili (Esterházy Péter): Tizenhét hattyúk. Magvető, 1987.
[8] Esterházy Péter: Tizenhét kitömött hattyúk. In: A kitömött hattyú. Magvető, 2007 [1988]. 112.
[9] Harmonia. 57.
[10] Peter Handke: Vágy nélkül, boldogtalan. Ford. Bor Ambrus. Magvető, 1979. [1972.]
[11] In: Jorge Luis Borges: Jól fésült mennydörgés. Ford. Benyhe János. Jelenkor, 2018.
[12] Borges: i. m. 324.
Fotó: Molnár Edit
(A szöveg eredetileg Az Esterházy-szám című kiadványunkban jelent meg 2021-ben.)
