Mit tehet az ember, ha szinte kibírhatatlanul irigyelni kezdi a szomszéd tágas lakását? Ebből a dilemmából született meg Fehér Gáspár debütáló regénye (olvass bele!), amelyben egy fiatal pár, Lili és Csaba arra az elhatározásra jut, hogy a legjobb, ha elteszik láb alól a már amúgy is idős nénit. Nemcsak róluk szól azonban ez a történet: ott van például a feltalálói ambíciókat dédelgető Dániel, aki egyre mélyebbre süllyed a saját hazugságaiban, és lassan széthullik a családja (kritika itt, beszámoló a könyvbemutatóról itt).
Hogyan lett egy forgatókönyv-tervből regény, mennyiben más a színpadi és az írott humor? És hogyan vélekedik Fehér Gáspár a social media-jelenlétről? Ezekről beszélgettünk.
Már több mint tíz éve dolgozol forgatókönyvíróként, mégis úgy tűnik nekem, mintha a regényed megjelenése óta kezdenél igazán „látszani”. Egyre több interjút adsz, sőt még Instagram-oldalad is lett. Mennyire komfortos neked magadról beszélni, hogy vagy ezzel?
Nem túl jól. Amíg az ember forgatókönyvíró, addig tulajdonképpen el is kerülhető, hogy magáról kelljen beszélnie, ezt jól látod, mert a forgatókönyvírót nem igazán kezelik önálló alkotóként. Az a jó ebben a szakmában, ha rosszul sikerül a film, akkor nem rajtam csattan, hanem a rendezőn vagy a színészen. Csak az a baj, ha jól sikerül, akkor sem rajtam csattan.
Visszatérve a kérdésre, tegnap pont arról beszélgettem a feleségemmel, mennyire ügyes vagyok abban, hogy bár látszólag magamról beszélek, mégsem engedek be senkit.
Több interjú után éreztem már azt, hogy oké, ez lement, de hiába volt az a célja, hogy engem kicsit jobban megismerjenek az emberek, végül egyáltalán nem derült ki rólam semmi. Még bajban vagyok azzal, mi az, ami velem kapcsolatban érdekes lehet.
Rengeteg író formál ma véleményt a legkülönfélébb témákban, vagy legalábbis aktívan posztolnak a közösségi médiában. Te fontosnak tartod az online jelenlétet?
Mióta elkezdtem használni például az Instagramot, egyre inkább azt látom, hogy valójában nem a regényemet kell eladni, hanem saját magamat.
És ha én érdekes vagyok, akkor talán kíváncsiak lesznek majd arra is, hogy mit írok.
Az, hogy én kiadok egy könyvet, és megy a maga útján, nem fog működni. Úgyhogy igen, létrehoztam egy Instagram-profilt, de még tanulom, hogy kell úgy csinálni, hogy önazonos legyen. Egyelőre azt sem tudom, mit rakjak ki.
Mintha mindenkinek alapvető tudással kellene ma rendelkeznie arról, hogyan reklámozza saját magát…
Igen, ráadásul én korábban soha nem használtam Instagramot, nem nézegettem rajta exeket, nem kerestem rá senkire. Szóval valószínűleg alá is becsülöm, az emberek mennyire használják tájékozódásra. Én egyelőre csak belecsöppentem ebbe a világba, és csodálkozom, miért fotózza le annyi ember a kajáját. Fel nem foghatom, ez miért érdekes.
Szoktam standupolni, és abból a közegből persze mindenkinek van már Instagramja. Amikor technikai segítséget kérek, úgy beszélnek velem, mintha a kilencvenéves nagyanyjukat kéne eligazítani.
Ha jól értem, nemcsak tartalomgyártóként, hanem -fogyasztóként is idegenkedsz a social media világától.
Azt gondolom, hogy a social media az alapvető emberi tapasztalásokat – legyen az kíváncsiság, irigység, szerelem, szakítás, mások megfigyelése vagy összehasonlítgatás – észrevétlenül droggá alakítja. És az emberek többsége rá is szokott. Elég csak körülnézni a buszon, a mozgólépcsőn vagy bármilyen nyilvános helyen, és látni, hogy az emberek többsége előveszi a telefonját, amint van egy másodperc üresjárat az életében. Pedig hasznos, ha az ember nem csinál semmit, csak néz maga elé, és hagyja, hogy járjon az agya. Termékeny állapot.
Enélkül a könyvem sem születhetett volna meg.
Szóval a magamutogatástól való irtózásomon kívül ideológiai problémám is volt azzal, hogy regisztráljak. Az, hogy az emberek a vécén pörgetik a telefont, én pedig megpróbáljak másokat kikönyökölni az algoritmusból, hogy a seggtörlés előtti három másodpercben engem mutasson a képernyő, nem az a verseny, amibe szívesen beszálltam volna.
De mit lehet tenni? Bojkottálhatom a social mediát, ez esetben valószínűleg elsikkad a könyvem, a karrierem mártírhalált hal, de minden ugyanúgy megy tovább.
Egyelőre mi jól járunk, ha a tömegközlekedésen nem a telefonodat bújod, hanem figyeled az embereket, mert nagyon élettel teli és sok tekintetben ismerős karakterek születnek a regényed lapjain. A Tavaszi Margón már meséltél a címadó karakter, Fillenbaum néni születéséről, de hogyan gyűltek köré a többiek?
Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor az ember elkezd írni valamit, még rengeteg ötlete van, így az első verzió egy hatalmas gondolatsaláta lesz – pláne az én esetemben, mert nem írtam vázlatot, csak nekiálltam. Volt körülbelül tizenöt különféle irány, amerre el tudtam volna vinni a történetet, mert beleraktam mindenkit és mindent, amit akkor izgalmasnak találtam. Aztán a következő verziókban elkezdtem kigyomlálni a nem releváns dolgokat.
Alapvetően az összes figurában közös, hogy az egyik lábával állandóan kigáncsolja a másikat.
Valahogy mindenki kitol saját magával, és ezt egy idő után elkezdtem látni a körülöttem élőkön is. Majdnem az összes szereplőmnél meg tudom mondani, ki az a való életbeli ember, aki így működik. Annyira nem vagyok amatőr, hogy ugyanúgy is nevezzem el őket, de még így is féltem, hogy lesz, aki felismeri magát.
Amikor a hét könyve lett nálunk a Fillenbaum néni, Valuska László azt írta róla, „olyan történetről van szó, amelyben nagyon kevés a szerethető karakter”. Nem értek egyet, nekem nagyon is a szívemhez nőttek. Téged milyen érzelmek fűznek hozzájuk, szereted őket?
Nagyon. Szerintem idegesítő lenne olyan könyvet olvasni, amelyikben egyik karaktert sem szereted – vagy fordítsuk le a szeretést úgy, hogy drukkolsz neki. Egy forgatókönyvírónak hamar meg kell tanulnia, hogy legalább egy szereplőnek kell lennie, akivel a néző tud azonosulni, akinek lehet szurkolni.
Dániel esetében például azt az elvet akartam működtetni, mint amikor a gyerekek ülnek a bábszínházban, és rákiabálnak a szereplőre, hogy jön a farkas a háta mögött.
Azt szerettem volna, hogy az olvasó úgy figyelje Dánielt, hogy közben az van a fejében, hogy „jaj, könyörgöm, ne csináld azt, amire készülsz”. Lilinél és Csabánál nyilván nehezebb ügy volt elérni a szimpátiát, mert tudtam, hogy olyan dolgot fognak elkövetni, ami teljesen szembemegy a moralitással. De valahogy mégis meg akartam csinálni, hogy hiába követnek el ennyire visszataszító dolgot, mégis drukkolj nekik, hogy megússzák.
Sokat gondolkodtam azon olvasás közben, vajon miért érzem azt, hogy itt igenis van különbség „jó hazugság” és „rossz hazugság” között, vagy hogy miért relativizálódik ennyire a bűn fogalma. Miért drukkolok például egyértelműen a borzalmas dolgokat elkövető Lilinek és Csabának a néni dédunokájával, Kálmánnal szemben?
Ennek szerintem két trükkje van. Az egyik az, hogy sokkal inkább tudsz menni egy olyan emberrel, akit értesz. Ha megmutattam volna például azt, hogy Kálmán hazamegy, és a végstádiumú rákos édesanyját ápolja egy pár négyzetméteres panellakásban, akkor már mindjárt jobban drukkolnál neki.
A másik dolog pedig az, hogy a morális azonosulás mindig relatív.
Nem az kell, hogy az adott szereplő jó ember legyen, de legyen ő a történetben a legjobb. Gondolj a gengszterfilmekre: mindig a „becsületes gengszternek” szurkolunk, hiába drogcsempész vagy gyilkos ő is. A lényeg, hogy mindenki más legyen rosszabb nála.
Említetted már, hogy miket tudtál beépíteni a forgatókönyvírói tapasztalataidból a regénybe, de mi az, ami teljesen másképp működik? Voltak meglepő tanulságai a prózaírásnak?
A legnagyobb felismerésem az volt, hogy pont azok a dolgok működnek könyvben, amik filmben nem. A filmnek ugyanis az a sajátossága, hogy csak azt írhatja le az ember, amit látni vagy hallani lehet.
Egy forgatókönyvet le kell tudni filmezni, tehát nem írhatom le benne, hogy Tibi féltékeny Zsuzsira, hanem ki kell találnom, hogy ez hogyan fog kívülről látszódni.
Muszáj externalizálnom valahogy az érzést egy jelenetben, míg a regényben elintézhetem egy félmondattal. Viszont cserébe a szereplő gondolatmenetének precíz lekövetése egyáltalán nem része a forgatókönyvírásnak. Ezt az öcsém például – aki már túl van egy-két könyvön – hiányolta is a korai verzióból.
Ha már az öcsédnél [Fehér Boldizsár] tartunk, nem titok, hogy ő az első kötetével elnyerte a Margó-díjat, és a kettőtök pályája több ponton is összefonódott már. Nem volt köztetek soha rivalizálás?
Szerencsére engem idáig elkerült mind a családi, mind a párkapcsolati rivalizálás, pedig a feleségem is forgatókönyvíró. Eleve együtt kezdtük az öcsémmel: az első munkáinkat ketten írtuk a Rádiókabaréba, és nagyon sokáig közösen dolgoztunk. Amikor megmutattam neki a kéziratot, kérdés nélkül elolvasta, kijegyzetelte, és segített.
Beszéljünk kicsit a regényed humoráról! Annak ellenére, hogy a legtöbb olvasó nagyon jól szórakozik a könyv groteszk jelenetein, belefutottam egy-egy olyan véleménybe is, hogy néhány rész – vagy éppen a kiinduló ötlet – kiveri a biztosítékot. Mitől függ, hogy hol van az a határ, amit már nem lépsz át?
Szerintem ez egyszerűen ízlés dolga, és néha meglepő, hogy kinél mi veri ki a biztosítékot. A standupnál is fennáll ugyanez a probléma – előfordul, hogy a nézők egy része befeszül. Ezzel nem is lehet mit csinálni, egyszerűen van olyan, hogy kifog az ember egy konzervatívabb társaságot. Az persze igaz, hogy különleges élvezet csőbe húzni a közönséget: elérni, hogy valami olyanon nevessenek, amin egyáltalán nem akarnak.
Ezt a feleségemen szoktam gyakorolni, és olyan infantilis örömet tud okozni, ha sikerül!
Eleve észrevettem, hogy van bennem valami gyermeki öröm, amikor olyat írok le, amit nem lenne szabad.
Szerintem egyébként nagyon sokszor gondol az ember olyan dologra, amiről pontosan tudja, hogy nem helyes. Mondok egy extrém példát: valaki megy a járdán, elütnek mellette egy motorost, és az új fehér cipőjére ráfröccsen a vér. Hiába teljesen helytelen és önző gondolat ez ebben a helyzetben, hiszen valaki két méterrel arréb fekszik széthasadt koponyával, mégis egészen biztos, legalább egy ezredmásodpercig átfut az ember agyán, hogy „basszus, az új cipőm”. Szóval meg akartam mutatni azokat a gondolatokat is, amik valószínűleg mindenkinek a fejében felbukkannak, csak nem szeretnénk tudomásul venni, mert rossz színben tüntetnének fel minket.
Többször felhoztad már a standupot párhuzamként. Máshogy működik a színpadon a humor, mint a regényben?
Valószínűleg igen. Szerintem csomó ember nem nevet, ha vicceset olvas. Te fel szoktál kacagni, ha olvasol?
Nem jellemző, de előfordult már.
Szerintem a legtöbben maximum odáig jutnak el, hogy szusszantanak. A standupnál eleve nagy különbség, hogy előadói műfajról van szó. A szövegnél ezzel szemben nagyon sokszor ritmus kérdése, hogy vicces-e egy mondat, vagyis fontos, hogy jó helyen van-e.
Plusz nehezítő tényező az is, hogy nem látom az olvasót, nem tudom, milyen hangulatban van.
Standup közben viszont végig figyelem, hogy jönnek-e velem az emberek, és tudok rájuk reagálni. Ha undorodó arcot vág a néző, nyilván máshogy fogom folytatni, mintha a fejét hátravetve kacag. Másodpercről másodpercre követem a visszajelzéseket, a regény esetében viszont hiába mondod nekem, hogy többször felnevettél, lövésem sincs, hogy melyik részek sikerültek jól, mert nem ülök ott senki mellett, és hallgatom, ahogy olvassa.
Ezt a kötetbemutatón úgy fogalmaztad meg, hogy az irodalomnak a „leghervatagabb” a visszajelzése. Azóta érkeztek azért reakciók?
Igen, és mindig örülök neki, ha valaki elolvassa a könyvemet, de nagyon telhetetlen vagyok. Tehát ha valakiről kiderül, hogy olvasta, és hajlandó róla beszélni, akkor addig kérdezgetem arról, mi tetszett neki, hol unatkozott, melyik rész volt vicces, amíg azt nem mondja, hogy „könyörgöm, hagyjuk már abba”. Az egyik legrégebbi barátom egyébként azt mondta, nem gondolta, hogy ilyen jó emberismerő vagyok, de ezt „értsem jól”. Ezt hogy lehet jól érteni?
Mindenesetre a könyvre nézve ez pozitív. Ami engem illet, én is alaposan kidolgozottnak láttam a karaktereket, az abszurd élethelyzeteik ellenére nagyon is valós és releváns problémákkal. Pedig úgy álltam neki, hogy ez egy vicces könyv lesz…
Neked nem az a reakciód, amikor azt hallod, hogy egy könyv vicces, hogy „jaj, ne”?
Erre vonatkozott volna a kérdésem: egyrészt, hogy szerinted a Fillenbaum néni valóban vicces könyv-e (a humora ellenére tele van ugyanis komoly témákkal), másrészt, hogy miért vannak ellenérzései az olvasónak, ha ezt hallja?
Szerintem alapvetően igen, vicces könyv, legalábbis én mindig azon voltam, hogy ha meg kellett hozni egy döntést, akkor azt a megoldást választottam, amelyiket a legviccesebbnek tartottam.
De kétségtelenül van valamiféle rossz előítélet a „vicces irodalommal” kapcsolatban.
Én sem vagyok benne biztos, hogy szeretnék elolvasni egy olyan könyvet, amiről azt állítják, hogy vicces, mert az valószínűleg vicceskedő lesz, nem vicces.
Ami pedig a komoly témákat illeti, szerintem minden jó vígjátékban komoly témák vannak. Az, hogy valami vicces, nem téma kérdése, hanem inkább a szemszögé, ahonnan ránézel.
Ugyanezt a történetet meg lehetett volna írni horrornak vagy drámának is.
Ha valaki például elcsúszik egy banánhéjon, az lehet vicces és fájdalmas is, attól függ, melyik aspektusát hangsúlyozod ki. Szerintem az egy rossz vígjátékírói reflex, ha úgy állsz neki, hogy vicces témát akarsz megírni viccesen. Az egyik komponensnek muszáj komolynak lennie. Vagy azt kell csinálni, mint amit Leslie Nielsen, vagyis hogy nagyon nagy hülyeséget adsz elő teljesen komolyan, vagy pedig komoly dolgokat kell előadni úgy, mintha egy burleszk lenne.
A „szórakoztató irodalom” kategóriával kicsit az is a baj, hogy automatikusan lektűrként kezdik olvasni a könyvet, nem?
Igen, de szerintem az én regényem valahol a ponyva és az irodalom között félúton van. Most kezdtem el olvasni apám utolsó könyvét [Fehér Béla: Balkán nagyoperett – a szerk.], és elgondolkodtam közben azon, mi a különbség szépirodalom és lektűr között. Az ő könyve irodalom, mert van benne valamiféle poézis vagy líraiság akkor is, ha történetet mesél. Én is próbálkoztam ezzel, de egyelőre a nyomába sem érek.
Szerintem a karakterek mélysége is felemelhet „a szépirodalmi polcra”, de az tény, hogy nagyon kevés szórakoztató irodalom születik mostanában, ami nem lektűr. Neked voltak mintáid?
A kiadóm is azt mondta, hogy mostanában mindenki traumafeldolgozásról ír. Nekem alapvetően elég földszintes ízlésem van, szeretem a szórakoztató dolgokat. Filmben sem vagyok különösebben finnyás, tehát ha arról szól a történet, hogy le akarják lőni az amerikai elnököt, és ezt meg kell akadályozni, az nekem tetszik.
A 22-es csapdáját nagyon szerettem például.
Olyan könyveket olvasok szívesen – és ilyet is akartam írni –, ami úgy is működik, mint szórakoztató strandolvasmány, de ha valakinek van rá hajlama és affinitása, akkor egyébként elgondolkodhat például azon, hogy miért viselkednek benne úgy a férfiak, ahogy viselkednek, és mi a baj a mai férfiképpel. Joseph Hellertől egyébként az öcsém nagyon szereti a Valami történtet is, mert szerinte vicces, de nekem az annyira nyomasztó volt, hogy végig se tudtam olvasni.
De ez szerintem attól is függ, éppen milyen hangulatban van az olvasó. A Fillenbaum néniről is láttam olyan értékelést, ami a magyar társadalom rossz morális állapotáról szólt.
Igen, volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, alig bírta végigolvasni, mert Dániel annyira hasonlított az apjára, hogy elkezdte nyomasztani. Pedig az ő újabb és újabb kínlódásait szerettem írni a leginkább. Neked egyébként végig vicces volt?
Nem, amikor például behoztad Dániel feleségének a nézőpontját, akkor kifejezetten megszűnt vicces lenni a másik szemszögből nézve. Gondolom, pont ez volt a célod a váltásokkal.
Azt igyekeztem megmutatni, hogy egyszerűen nem fognak tudni szót érteni, mert teljesen más narratíva van a fejükben. Az olvasóknak is biztosan ismerős a helyzet, amikor nem értjük, miért nem lehet a másikkal normálisan beszélni.
És a másik sem érti, hogy miért nem lehet velünk normálisan beszélni.
Még akkor sem egyszerű eldönteni, hogy kinek van ilyenkor igaza, ha külső szemlélőként nézünk rá a szereplőkre.
Nem titok, hogy eredetileg filmnek szántad ezt a sztorit, és te is szeretted volna megrendezni. Megcsinálnád még, vagy ezt a tervet elengedted?
Egyelőre úgy érzem, három és fél év elég volt ebből a történetből. Amúgy is annyira átalakítottam az eredeti tervet, hogy elég melós lenne filmmé visszaírni. A legelső, forgatókönyv-verzióban csak Csaba és Lili voltak benne, ahogy megölik a nénit. Végül is azt le lehetne forgatni. Mostanában színdarabokat kezdtem el írni, azon is gondolkodtam, lehetne belőle egy előadás, ami csak a néni lakásában játszódik.
Ötletek vannak, de belefáradtam a filmezés bizonytalan természetébe.
Sokszor az utolsó pillanatig nem lehet tudni, tényleg lesz-e forgatás. Sok pénz, sok ember és szerencse kell hozzá, az ember heteket-hónapokat dolgozik valamin, ami fiókban marad, és soha nem is lesz belőle semmi. Úgyhogy jelenleg nem gondolkodom forgatókönyvekben. Persze ha jelentkezik valaki, akit érdekel, és még pénzt is ad, örömmel belevetem magam a munkába.
És mi a helyzet a prózával? Most, hogy hivatalosan regényíró lettél, mit gondolsz, folytatni fogod?
Azt gondoltam, most színdarabot fogok írni, de egy hét kínlódás után rájöttem, hogy nem megy. Úgyhogy éppen szünetet tartok, aztán megpróbálom újra. Egyébként egy darabomat szeptemberben bemutatják Tatabányán [Fehér Gáspár: Esküszöm, hogy nem szeretlek – a szerk.], és már regénytervem is van, de egyelőre úszok az árral, és meglátom, hogyan alakulnak a dolgaim. Az biztos, hogy élveztem a regényírást, és szeretném folytatni.
