Salföld közepén tett le a busz – ma már nem is jár erre több –, innen egy párperces séta kellett a szinte alvó, hófehér házas falu főutcáján, hogy a Pajta udvarig érjünk. Már javában zajlott Loósz Johanna irodalomterápiás workshopja, ami nagyon hamar betelt. Árnyas udvar, nyugalom, apró bár (Muslica) vártak, mintha nem is fesziválon lennénk, hanem egy belassulós nyaraláson.
Amikor egy néni a te regényed olvassa strandon
Jehan Paumero francia születésű író a révfülöpi strandról érkezett a margós beszélgetésre, amit Bakó Sára vezetett. Elmesélte, hogy a strandon egy néni éppen az ő könyvét olvasta. Először nem akart odamenni hozzá, de a családja rábeszélte, és egy izgalmas beszélgetés kerekedett ebből.
Az író 23 évvel ezelőtt annyira jól érezte magát a Szigeten, hogy hazament, összepakolt, és Magyarországra költözött – először csak 8 hónapra. Franciát tanított egy pécsi gimnáziumban és turnékat szervezett francia zenekaroknak, ma is a Psycho Mutants zenekar tagja. A hazám és az otthonom – Magyarország egy francia szemüvegén át című kötettel elnyerte a Margó x Erste #higgymagadban különdíját (itt találod korábbi podcast-beszélgetésünket.)
A Nyári Margón arról mesélt, hogy a Magyarországra költözésének 18. évfordulóján, egyfajta életközépi válságban kezdett el írni: „Tiszta sor volt, hogy én francia vagyok, Magyarországon élek, pont. Jól érzem magam, néha hazamegyek, jövök vissza. De éreztem, hogy annál sokkal összetettebb ez a dolog, és
hirtelen nem tudtam, hogy hol a hazám, hol az otthonom.”
Franciául kezdte az írást, de gyorsan magyarra váltott: „A történetnek van úgymond egy filmzenéje is egy nyelven, és az a nyelv a magyar, akkor is, ha nem tudok úgy fogalmazni minden esetben, ahogy szeretnék.”
Szeretne még írással foglalkozni, de a munkája mellett nehezen tud időt szakítani erre. Ezért egy egészen szokatlan lépésre szánta rá magát: azt kérte a munkahelyén, hogy „lejjebb” léphessen a hierarchiában, hogy kevesebb legyen a felelőssége, és több ideje maradjon az alkotásra.
A nő harminc után
Egy nő harminc után láthatatlanná válik: ennek az anyai mondatnak igencsak nagy szerepe lett Kemény Zsófi rapper, slammer, forgatókönyvíró, drámaíró, énekes-dalszerző életében, akinek most a standupos énjét is megismerhettük.
„A slam poetry folyamatos poénkényszere megkeserítette az életemet a húszas éveim elején. Állandóan vicces akartam lenni, szóval tényleg nem értem, miért nem gondoltam rá, hogy standup-formában legyek vicces” – mondta nemrég a Könyves Magazinnak az írónő.
A több mint egyórás előadás kerete egy autóbaleset volt, ami Kemény Zsófi esküvője után három héttel történt, és amit szerencsésen megúszott a férjével együtt. Amíg az autó többször megpördült, „egyszerre nagyjából 600 kérdés futott át” a szerző fején. Többek között ez: biztosan jó ötlet a házasság? Vagy ez: milyen az, amikor gémeskútként jársz, mert olyan magas vagy?
Megtudtuk,
milyen érzés újra és újra megtalálni azt a kék IKEA-szatyrot, ami tele van anyánk igazságaival,
és azt is, hogy a pulit Isten Éva hangszálaiból és Ádám mellszőrzetéből teremtette. De nem ez volt az egyetlen alternatív Biblia-értelmezés: Kemény Zsófi szerint az utolsó vacsorán sem egészen azt történt, amit gondolunk.
A hatalom eszközei
Ahogy haladtunk előre a délutánban, úgy telt meg a Pajta udvara. Már nemcsak a fák alatt és a padokon, hanem pikniktakarókon is ültek, a haladók saját kinyitható kempingszékkel érkeztek.
Tompa Andreával a hatodik regénye, a Kiváló testek kapcsán beszélgetett Valuska László. „Talán ez a legfullasztóbb mind közül, hiszen ebben szinte csak férfiak szerepelnek, akik vonzódnak egymáshoz, szeretik a másikat, de mindezt teljesen titokban kell tartaniuk a családjuk, a közösségük vagy a hatalom előtt” –írtuk a hét könyve kritikánkban (beszámoló a könyvbemutatóról itt, a szerzővel készült interjúnkat itt találod).
A könyvből Kecskés Karina olvasott fel egy megrázó részletet, Valuska László pedig kifejtette, hogy nagyon sokat tanult a hatalom természetéről a könyvből arról, hogy milyen technikái vannak.
„Sokszor gondoltam azt, hogy
én már biztos nem megyek még egyszer vissza ebbe a ronda diktatúrába, amibe beleszülettem, és aztán folyton mégis ott találom magam”
– mondta az írónő. Arról is beszélt: arra sem számított, hogy érdekelni fogja az, hogy hogyan lehet egy diktátor arcképét megfesteni úgy, hogy az egy „művészi probléma legyen, és ne erkölcsi”.
Többek között a hatalom volt a téma a Pető Péterrel folytatott beszélgetésnek is. Valuska László a 24.hu digitális előfizetéses tartalom- és hírigazgatójával A leborotvált ország (itt beleolvashatsz) című kötet kapcsán beszélgetett. A könyv a szerző Népszabadságban és a 24.hu-n megjelent cikkeiből rajzol ívet, bemutatja, hogyan válik egy fiatal baloldali szerzőből mind távolságtartóbb hírlapíró.
Kiderült, hogy a vidékről Budapestre került, idealista újságíróból mára a hatalommal szemben bizalmatlan ember vált, akinek meggyőződése, hogy a hatalom senkit nem tesz jobbá. Szó volt arról is, hogy régebben a véleménycikkeknek – és a médiának – még sokkal inkább politikai funkciója volt: a sajtó (pl. az Egyenes beszéd) diktálta, miről kell beszélnie a politikának, a szerkesztők kapuőrként döntötték el, mi kerül nyilvánosságra, és egy-egy újságcikk hangulata meghatározhatta egy pártvezetés reggelét.
Mára azonban az algoritmusok átvették az irányítást a tartalomfogyasztás felett, a TikTok-típusú felületekkel szemben az írott szövegnek nem sok esélye van.
A figyelemért folytatott harc a cikkek és a címek egyre radikálisabbá válásához vezet, ami szükségszerűen rombolja a szövegek igazsághoz való viszonyát. Az igazi veszélyt már nem a hazai politika, hanem az amerikai technológiai óriások algoritmusai jelentik. És hogy mit tehetünk?
Meg kell értenünk, mi történik a világban és körülöttünk, ehhez pedig olvasni kell, minél többet
– annak ellenére, hogy a nagy folyamatok alakítására egyénileg kevés ráhatásunk van.
Beck@grecsó: Kíméletlenül magunkba nézünk
A Margón volt a beck@grecsó duó új előadásának premierje, a szeretet vessző béke. Akárcsak a Hoztunk valamit magunkból esetén, közösen írt prózák, dalok, versek szólaltak meg, Beck Zoli és Grecsó Krisztián továbbra is képesek voltak néhány dal után mélyre vinni, megnevettetni és könnyekig meghatni a közönséget. Csak a mi asztalunknál egyetlen dal alatt előfordult mindkettő.
A szerzők a fellépés előtt egy délutáni beszélgetésen Ott Annával elevenítették fel a közös alkotás kihívásait és a legjobb pillanatait.
Grecsó Krisztián mesélt arról, milyen érzés, amikor a versét darabokra szedik és újra összerakják, hogy az dalszöveggé válhasson, és ilyenkor „nagyon jólesően játssza el a hiú írót, akinek belenyírtak a szövegébe”. Ugyanakkor a közös alkotás nem működik, ha az ego győz: ha ez egy egotörténet, amiben „két kiskakas leül, és elkezd szkanderezni, hogy melyiknek lesz igaza, akkor annak a két embernek nem kell együtt dolgoznia”, vélekedett az író.
„Egy dolog van, hogy ez a dal dal legyen. Az összes többi nem számít.”
Beck Zoli arról beszélt, hogy nem szórakoztató műsort akarnak csinálni, a szórakozás járulékos öröm.
„A vállalásunk az, hogy kíméletlenül magunkba nézünk”.
Ehhez mindketten más eszköztárral érkeztek. A dinamikát tekintve pedig úgy működnek, mint egy zenekar: „Ha valamelyikünk azt érzi, hogy a másiknak bátorításra, szeretetre, segítségre van szüksége, akkor az a másik ott van. .. tudod, hogy a másikra rá tudsz dőlni, akármi történt”.
Fotók: Kováts Zsófia, Hinsenkamp-Fekete Tina, Valuska Gábor
