A Margó-díj célja a kezdetektől változatlan: felfedezni és bemutatni azokat az új szerzőket, akik első könyvükkel új hangot és új történeteket hoznak a kortárs magyar irodalomba. Az elmúlt hónapokban Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vas Máté és Zsembery Borbála előzsűriként olvasta és értékelte a beérkezett pályaműveket. Az előzsűri munkája lezárult, döntésük alapján pedig összeállt az idei tízes shortlist. Most Fehér Renátó mesélt szégyenről, társadalom és internet kapcsolatáról, epilógusról, és vigaszról.
A Margó-díjat és a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében megrendezésre kerülő Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon október 15-én 16 órakor a Nemzeti Táncszínházban.
Fehér Renátó első regényében egy merénylet előtti naplót olvashatunk, és ameddig olvassuk, senkinek nem esik bántódása. A merénylők fénykora egy sűrű lírai monológ a kortárs társadalmi problémák, a férfiasság, az incel-kultúra és a mindenki által telebeszélt internetes buborékok valóságáról (olvass bele!). A kötetet a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatták be, hamarosan pedig színházi feldolgozásban is láható lesz.
Mit jelent számodra három verseskötet után prózai formában megszólalni? Egyáltalán el lehet-e választani a költőt és a prózaírót?
A verseskötetek írása idején is készült már ez a könyv. Először mint prágai városregényt, mint honvágygyakorlatot és expatfölényt, aztán mint autofikciós-generációs esszéregényt képzeltem el. Volt egy urtextje, egy ősváltozata, inkább őstöredéke: az Európaterminál című prózasorozatom a Literán tíz évvel ezelőtt, amelyből sok minden beleíródott A merénylők fénykorába. Szóval az akkori érzületi és intellektuális formátlanságnak kellett elbeszélői formát adnom (ez lett a monológ), retorikai alakzatot találnom (ez lett a manifesztó), nyelvet és hangfekvést dolgoznom ki (ez lett a félművelt ámokfutói rage), és mindezt szerkezetbe rendeznem (ez lett a kaleidoszkóp).
Közben minden szóért meg kellett küzdenem, minden szót ki kellett várnom és ki kellett érdemelnem.
Milyen könyvek voltak rád hatással, mikor A merénylők fénykorát írtad?
Olyan kortárs és klasszikus szép- és tényirodalom, amelyet a cseh anyanyelvű, de valószínűleg több más nyelven is (de magyarul nem!) olvasó elbeszélőm, David K. is lapozgathatott volna. Meg persze valós merénylői manifesztók, például Elliot Rodgeré vagy Anders Breiviké. És a manoszféra mémjei és one-linerei az internet anonim és mizogin nyúlüregeiből, ennek a „nép- és mozgalmi művészetnek” a pernyefekete humora, amely nem emancipatorikus nevetés, nem kedély vagy derű, nem nemes ellenállásgyakorlat, hanem határsértő, morbid, gyalázó kiröhögés. Az elmúlt két évtizedben az is kiélesedett, hogy a humor sajnos nem eleve áll a szabadság pártján, nem mindig az uralommal szembeni jogos kritika és tisztességes önvédelem eszköze, tehát nem önérték, és önmagában még nem garancia semmire, főleg nem a teljes igazságra.
A korszellem dúdol (©TGM), az alt-right pedig fülsiketítően kacagott fel közben. Ők sem akarnak mást, csak nevetni a végén. Ők akarnak nevetni a végén.
De „a nevetésed a helyed a földön”, áll az Emlékiratok könyvében, meglehetősen magaslati ponton, és akkor innen talán még újra lehetne kezdeni – nekik is, nekünk is, nekem is. Vagy ahogy Esterházy (a nagy nevettető?) fogalmaz Janis Joplin nevetéséről: „ezt volna jó elérni, a rémületnek és az örömnek ezt az együttállását, a szabadságét és reménytelenségét, komolyságot és komolytalanságot egyszerre.”
Csináltam én is shorlisteket az olvasmányaimból és a filmélményeimből. Most csak egyet emelnék ki közülük: Elfriede Jelinek Düh című könyvét 2016-ból, amelyet Halasi Zoltán fordított magyarra. Jelinek idén októberben lesz nyolcvanéves, és kevés szerzőtől tanultam annyit bátorságfokról és mesterségbeli kockázatvállalásról, mint tőle:
hogy az irodalom nem az erkölcsi, esztétikai és nyelvi konvenciók, nem a jólneveltség terepe, hanem a szabadságé, amely olykor anarchisztikus, olykor rabul ejtett, olykor fájdalmas, olykor patetikus, olykor giccses, olykor szarkasztikus, olykor megrendítő.
Jelinek „rendkívüli nyelvi szenvedéllyel tárja fel a társadalmi klisék abszurditását és hatalmi kényszereit” – szól a Nobel-indoklás.
Ráadásul a Düh egy olyan történelmi eseményt idéz meg, amelyet viszonylag közelről éltem át: a Charlie Hebdo-merényletet, de leginkább annak harmadnapján a kóserbolti túszejtést Kelet-Párizsban, amely tőlünk alig pár utcányira zajlott. Álltam a Cours de Vincennes egyik ablakában a húszas éveim kellős közepén, és szabad szemmel elláttam a tett színhelyéig. A merénylők fénykora fikciója szerint David K., az ígéretes gimnazista cserediák is Párizsban volt ugyanezekben a ködös januári napokban.
Talán azt is kérdezgethette volna magától akkoriban és azóta, hogy minek is éltem a fénykorában.
De most inkább három olyan könyvet mondanék, amelyeket a regény megjelenése óta olvastam el, mert ezek jutottak eszébe másoknak (kollégáknak és olvasóknak) az én regényemről.
- Donna Tartt: A titkos történet (ford. Greskovits Endre) – campusregény / nepo babyk / dark academy.
- Misima Jukio: Az aranytemplom (ford. Erdős György) – piromán incel.
- Bozsik Péter: Az attentátor – ká-európai megreccs.
És kijött egy film is még idén tavasszal, Our Hero, Balthazar (r. Oscar Boyson), amely többek között azért is volt zavarba ejtő, mert nem tudom, hogy a sok-sok rokon vonás mit csinált volna még a kéziratommal a fináléban, ha nem most, hanem mondjuk 2025 nyarán látom ezt a filmet. Mi lett volna, ha.
Na tessék, a végére jól ki is fordítottam a kérdésedet, mert talán inkább már az foglalkoztat, hogy hogyan íródik rá a regényre, ami azóta történt.
Mennyire volt nehéz belehelyezkedni egy tömegmészárlásra készülő fiatal fejébe?
Ahogy ez a végletes beszédhelyzet, az ámokfutás előtti éjszaka legmélye David K.-ból egy manifesztót hív elő, amely egyúttal regény, búcsúlevél, tehát epilógus is lesz, úgy én talán mindig is epilógust írtam. Sohasem mormoltam mást, csak epilógust. Ez például közös bennünk David K.-val. Nem a költői, hanem a felnőtt hangomat például a Zabhegyező zárlatában, Az üvegbura nyitányában, József Attila utolsó vershármasában és a Moszkva tér fináléjában találtam meg kamaszkoromban.
A parentifikáló műélvezet mint ihletforrás, xd.
(Most került elő egy régi versem, a legendás sárvári írótáborba küldtem el 18 éves koromban, és az volt a címe, hogy Örökvasárnap Tihanyban, a lírai énje pedig egy Petri-alteregó, végstádiumos rákbeteg. A vers végül kimaradt aztán a Garázsmenet című első kötetemből.)
És bennem is van például indulat. Elegem lett belőle, hogy a közéletet, a nyilvánosságot, a kommentszekciót, az életünket átjárja a szégyen haragja és a megvetés gőgje. Hogy ez lett a korszak, a közérzet, a társadalmi kötőanyag. A Norma. Ha nem így csinálod, gyáva vagy, gyenge vagy, kibaszott szent vagy.
Hogy a fölényeskedés erő, a kiröhögés pedig közvélemény. Hogy felnőtt és autonóm embernek lenni, azt jelenti: emberi-állampolgári jogom megalázni a másikat.
Lemészárolni a méltóságát. Ehhez pedig tanszékektől egyházmegyékig, frakcióktól szurkolótáborokig, szerkesztőségektől chatcsoportokig és családi ebédekig mennyien asszisztálunk. Pedig akinek lemészárolják a méltóságát, annak – a saját egzisztenciája roncsai között – már túl sokszor lesz minden mindegy. És aki lemészárolja mások méltóságát, annak – a saját egzisztenciája roncsai között – már túl sokszor lesz minden mindegy. Ezt ismeri fel – általam – David K. is, csak szerinte ez így természetes, így élvezetes, így van rendjén. Ezt prédikálja, ez ajza fel, ez röhögteti és nyomorítja meg. Ezt a fiatal, vitális és ambiciózus életkudarcot kellett színre vinnem.
A kötet tele van kulturális markerekkel: Andy Warhol, Hiroshima, Franz Kafka. Mi alapján válogattad össze, hogy mi kerül a főhős látóterébe?
Érdekes, hogy épp ezt a három példát választottad. Ha három másikat választottál volna, azt is ugyanilyen érdekesnek találnám, de nem azért, mert cinikus vagyok, hanem mert a könyv eleve bele akar kényszeríteni ilyen és ennél még sokkal kényelmetlenebb választásokba, amelyek rólad árulnak el valamit (elsősorban magadnak), nem David K.-ról. De ahogy most olvasom vissza ezt a mondatot, úgy hangzom kicsit, mint egy coach-Cipolla, nyomasztónak, úgyhogy abbahagyom.
A válaszom előtt egyébként belegörgettem az Instagramba: földcsuszamlás Nepálban, Zendaya a vörösszőnyegen vakuvillogásban, AI generálta Y2K-nosztalgia reels, idilli tájképek One Direction-dallamra, Ghasszán Kanafáni-interjú az ABC-n 1970-ből.
Az algoritmus hogyan rendezi egymás után épp ezeket a kulturális markereket? Mennyiben véletlen, mennyiben komponált, mennyiben agitatív, mennyiben kábító? Érdekelt ez a „logika”, amely az 1999. augusztus 11-én született David K. generációjának figyelmét szocializálta, és amelybe a regény írása közben bele kellett tanulnom, mert én már nagykorú voltam, amikor regisztráltam például a Facebookra: nem beleszülettem, hanem beleszoktam, de ez nem előny, nem hátrány, csak adottság. Viszont számomra a kulturális hordalék ömlése őrlése fontos szervezőelve a könyvnek. Ahogy a Tandori-féle „Lesz vigasz”-formulát magunk őröljük le minden performatív újraolvasáskor, úgy David K. is valami ilyesmit csinál, csak ő csikorgatja közben a fogait. Megfeszíti az állkapcsát, de kineveti a mewingot.
A Torkolatcsönd és A merénylők fénykora is az elhallgattatás könyve. Előbbi a megszólás lehetőségeinek eltörlésével, utóbbi az információ túláradásával, túlordításával szemlélteti ezt. Ki szólalhat meg ma szerinted, és kinek a hangját hallani?
Ha belebeszélni a nyilvánosságba akár szépirodalmon, akár publicisztikán, akár interjún, akár Youtube-videón, akár szónoklaton keresztül, az maga is politika, márpedig ezt sokszor és sok helyen mondtam már, akkor a kérdésed, azt hiszem, a pályám eleje óta foglalkoztat. A nyelvi-politikai reprezentáció lehetőségei és elvei azonban sosem stabilak, hiszen – mint a nyilvánosságban majdnem minden – narratívák és részérdekek konfliktusaiban formálódnak folyamatosan.
Kvóta, képviselet, kisajátítás.
Kötelesség-e (régen úgy mondták: írástudói felelősség-e) hangot adni; emancipatorikus gesztus-e egyáltalán hangot adni; vagy éppen atyáskodó kéretlenség-e hangot adni; sőt: egyenesen gyarmatosítás-e hangot adni egy marginalizált társadalmi csoportnak? A Torkolatcsöndnek talán valóban ez a komplex dilemma volt a gravitációs pontja, amely azóta sem hagy tulajdonképpen nyugodni. (Erre a nyugtalanságra adott válaszkísérletként fordítottam le Édouard Louis egyik esszéjét: Az identitás nem magántulajdon.) A merénylők fénykora fordít ezen a látcsőn: mert mi van, ha a közmegegyezésen és a társadalmi horizonton kívüli sötétségnek „adunk hangot”?
Szétírható-e a szégyentől kínzott kegyetlenség?
Az irodalom képes-e varázstalanítani a korszakos és kilátástalan megvetést? Mindenesetre megpróbáltam.
Vas Máté pedig azt írja a Margó-shortlist ajánlójában A merénylők fénykoráról, hogy „Végül is aki ír, mindössze vigaszra vágyik. Aki olvas, az is.” Ez tulajdonképpen úgy hangzik, mint egy ars poetica vagy egy munkahipotézis. És valóban: erről szól ez a könyv, és ezért íródtak meg korábban a versesköteteim is. A vigasz maradékszavait keresem az ezredfordulós napfogyatkozás korszakában.
