Jelszavaink: férfiasság, figyelemgazdaság és szégyen. FOMO és énidő, Mark David Chapman és Hiroshima, ironikus mémek és propagandisztikus feedek, monológ és merénylet, irodalom és bűn. Fehér Renátó első regényében egy merénylet előtti naplót olvashatunk, és ameddig olvassuk, senkinek nem esik bántódása. A merénylők fénykora egy sűrű lírai monológ a kortárs társadalmi problémák, a férfiasság, az incel-kultúra és a mindenki által telebeszélt internetes buborékok valóságáról (olvass bele!).
„Regény készül vagy mészárlás?” – teszi fel a kérdést a kötet, amit a Tavaszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutattak be. A kötet a témáján túl azért is különösen izgalmas, mert három verseskötet után először jelentkezett Fehér Renátó regénnyel. De hogy mit jelent a bűn és az irodalom kapcsolata? Miért élünk állandó szégyenben? És mi a baj a férfiassággal a 21. században? Ezekre ad választ A merénylők fénykora.
A férfiasság és a részvét válsága
Az utóbbi időben egyre nagyobb problémát jelent a férfiasság, és ez már az irodalomban is megjelenik. Tavaly Szerhij Zsadan Mezopotámia című regénye (olvass bele!) és Olga Tokarczuk Empuszion című kötetéből is hasonlót olvastunk ki. A közösségi média jelenleg olyan férfiképeket mutat nekünk, mint a softboy, a performatív vagy queer férfi, toxikus maszkulin férfi (stb.), amik nem is feltétlen egy ideológiát vagy csoportot képviselnek, hanem sokszor csak egy öltözködési trendet vagy identitástöredékekké butított mémet jelenítenek meg.
Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk.
A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk” – hangzott el a ’90-es években a Harcosok klubja című regényben és a filmváltozatában, ami mintha aktuálisabb lenne, mint valaha.
Fehér Renátó első regénye viszont ellép az időközben önmaga iróniájává váló Harcosok klubja-kultusztól, túllép a férfiasság keresésén, sőt azon is, hogy ez csak a férfiakról szólna. A merénylők fénykora egy tömör és felforgató kötet, amelyben egy merénylet előtt álló fiatal férfi talán nem is olyan zavart gondolatait olvassuk társadalomról, médiáról, gyilkosokról, irodalomról és a világ pusztulásáról:
Ne legyetek szüzek, legyetek inkább predátorok. A predátorok tekintélyesek, mint a nácik. Riasztóak, férfiasak, elegánsak”.
A predátorok kérdése túlmutat a férfiasság kérdésén, ahogyan a feminizmus sem csak a nők küldetése, úgy a férfiasság válságának megoldása sem a hímnem sajátja. Elég csak a tavalyi Kamaszok című sorozatot megnézni: a megszégyenítés, a bezártság és a tabusítás nem megoldás. Fehér Renátó regénye pedig csak egy újabb példa arra, hogy a virtuális buborék bármikor kipukkadhat, és ha így lesz, összezavart emberek és mindenre kész igazságkeresők lepik el majd az utcákat. Mindez pedig nem az igazságszolgáltatás, kormány, szociális környezet, oktatás vagy az internet hibája (kizárólagosan), hanem a kultúráé, amit mindannyian fogyasztunk.
A szégyen és megalázás világa
Prágában járunk, napjainkban, egy látszólag elkerülhetetlen, előre eltervezett tömegmerénylet előtt. Főszereplőnk – akire tervei szerint majd csak úgy hivatkoznak a nyomozók, hogy David K. – a merényletet megelőző napon elkezdi leírni gondolatait, ami helyenként napló, memoár, segélykiáltás és kiáltvány formáját ölti. Lassan vezetve végig minket azon a (talán) torz kulturális és társadalmi tükörképen, amivé számára a valóság vált.
Amig ezt írom, senkinek nem esik bántódása”
–így hangzik a kötet első mondata, amivel egyben el is indul egy oda-vissza játék kötet és olvasó, fikció és valóság között. Ameddig nem érünk a könyv végére, nem következik be a merénylet, viszont minden egyes mondattal közelebb kerülünk ahhoz a gondolati világhoz, amelyben egyáltalán az ötlet megszülethetett.
Kukkolás helyett pódiumi beszéd, beszélgetés helyett ráolvasás. David K. monológját pedig nemcsak az alkalom, hanem a nyelv is megalkotja. Ugyanis nem egy netflixes merénylőről van szó, hanem egy értelmiségiről, aki isteni beavatkozás és kormányzati összeesküvéselméletek helyett a szégyen gépezetével néz szembe.
A megvetés végre testet öltött. Közérzetből rutin lett, és rutinból norma, a hétköznapok természetes szokásrendje. A megvetés mostantól nem erőszak, nem jellemhiba, nem tehetetlenség, hanem önvédelem.
A megvetés újmorál, ami nagyrabecsülést érdemel. Egyetlen szabadság van, a megvetés szabadsága (…). Undorodunk a hierarchiától, de hiszünk a felsőbbrendűségben. A genetikai, származási, a társadalmi, a műveltségi vagy a vagyoni felsőbbrendűségben (…). Hisszük, hogy vannak akik méltóbbak másoknál, ezem a másik pedig alávalóbbak, tehát megvetést érdemelnek”.
Többek között ez a szégyen a közösségi média reaktív és „always online” jellegéből fakad, a folyamatosan figyelő szemekből, a kényszerből hogy újra és újra meg kell mutatnunk magunkat, hogy szépnek, boldognak és sikeresnek kell lennünk ahhoz, hogy kitűnjünk a tömegből. Mert mindenki elismerést szeretne, így működik az emberi psziché. Azzal az ambivalenciával viszont nem tudunk megküzdeni, hogy be kell illeszkednünk és ki kell tűnnük. „Mi mind egyéniségek vagyunk” – csendül fel a tömeg együttes hangján a Brian élete című filmben.
Fehér kötete mélyen és árnyaltan rajzolja meg ezeket a társadalmi problémákat, amit itt talán lehetetlen röviden felvázolni. Gazdag fogalmi világgal, lírai sűrítéssel, egyedi képekkel és jól eltalált dinamikával vezet minket végig ennek a főszereplőnek a gondolatain, amelyben Hirosimától kezdve Andy Warholon át Franz Kafkáig mindent bejárunk, mégsem esik szét darabokra egyszer sem a kötet. Ennek pedig az az oka, hogy itt a történet másodlagos, ami valójában dolgozik, az a nyelv:
A terméketlen szerelmet Hirosimának keresztelem. Sötétben tapogatózok, idegen testtájakon. Ha kinyitom a szemem, egyéjszakás kaland, ha becsukom, genocídium, a napnál is világosabb.
La petite mort, kishalál, mondja az orgazmusról az egyetlen francia színésznő, aki Hirosimában forgat (…) Minden behatolás erőszak. Hosszú exponálás, vakuemlék (…). Parázna gondolatok napfogyatkozás idején. Mondd, hogy bemocskolódtam, mondd, hogy rossz vagyok, a bomlás virága, leander a sugárfertőzött romokon, mondd, hogy semmit se láttam Hirosimából. Ennyi áldozat közt is maradhatnék ártatlan”.
A szöveg lírai megkomponáltságában ott lüktetnek a mindennapi vezényszavaink, a politikai gondolatok, a szexualitás, a kultúra, az irónia, ott dolgozik benne minden jelszó, amit magunkra aggatunk identitásként, hogy aztán levetkőzzük, amikor kényelmetlenné válnak. Ez a szöveg nem hagy levegőhöz jutni, helyetted beszél, nyelveket, szubkultúrákat és ideológiákat vegyít, lázálomként sodor magával, akár egy folyton pörgő telefonképernyő. Ez a szöveg újbeszél, hangzavarral tölti meg a hangzavart, információt termel az információzuhatagban.
Amíg ezt írom, nem esik bántódása senkinek”.
Lehet-e bűncselekmény az irodalom?
A merénylők fénykora egyik központi és talán legfontosabb kérdése, hogy lehet-e társadalmi hatása az irodalomnak. Bűnrészessé válhatunk-e azért, mert egy merényletre készülő ember írásait olvassuk? A letagadni vágyó kíváncsiság vagy a remény vezérel, hogy talán mégsem történik meg? Nem tudunk vagy nem akarunk elnézni? Hol ér véget az irodalom és hol kezdődik az empátia? Talán elsőre üres kérdéseknek hatnak, hiszen soknaknak elképzelhetetlen lesz a gondolat, hogy egy írás, egy szöveg képes bűnné válni:
„Mert ha ezt olvassátok, akkor már helyrehozhatatlan. Most olvasni annyi, mint akár nem is olvasni el (…). Elrettentő példaként mutogatni annyi, mint hatástalanná üresíteni ki, tehát minden eredeti szándékkal ellentétesen erősíteni meg újra.
Tabusítani annyi, mint fenyegető inspirációnak minősíteni, ezáltal tehát hagyni titokként, tiltott gyümölcsként csábítani, azaz minden eredeti szándékkal ellentétesen megerősíteni újra”.
De lépjünk egyet hátra, ki a keményborítós, kiadó által forgalmazott könyvből, ki a magyarországi valóságból, ki a normatív hétköznapokból, és nézzünk meg egy blogot, amit egy igazi gyilkos írt. Joseph Edward Duncan amerikai sorozatgyilkos és pedofil 2010 és 2021 között – egészen a kivégzéséig – egy The Fifth Nail című blogot vezetett, amelynek kiindulópontja az volt, hogy a Jézus keresztre feszítésekor nemcsak négy, hanem egy ötödik szög is volt, amit elrejtettek a rómaiak. Ezen felül pedig a mindennapi életét, gyerekkori traumáit és sajátos világlátását taglalja oldalakon keresztül – ez a mai napig olvasható az interneten.
Ezt a blogot egy nagyon intelligens, mentális zavarokkal küzdő pedofil írta. Egy helyen részletesen leírja, hogyan végzett a szülőkkel és vette magához a gyerekeket. És végig azt hitte, neki van igaza. Bár Fehér karaktere nem ennyire brutális, mégis rávilágít arra, hogy nem menthetjük fel magunkat a felelősség alól, és az esetleges merénylőt sem az embersége alól. Nem szörnyeteg, mert a szörnyeket megítélni nem lehet, hanem ember, olyan, mint én vagy te:
Én is sérült vagyok, én is meg vagyok sebezve, és ez hol megalázottsággal, hol rezignációval, hol tomboló szégyennel, hol vérszomjas haraggal, hol szelíd öntudattal tölt el (…) Senki nem érti meg. Senki nem ért meg”.
És hogy bűn-e az irodalom? Az, amennyiben bűn a sorozatban gyártott, valós eseményeket feldolgozó, (és látszólag kifogyhatatlan) gyilkosokat bemutató filmek és könyvek istenításe, amennyiben bűn a toxikusság fetisizálása és az emberek megbélyegzése, amennyiben bűn hátat fordítani és megalázni. A megoldás – már ha erre lehet egyértelmű választ adni – nem a cenzúrában, profilok letiltásában, eltörlésben, a szólásszabadság korlátozásában rejlik (ahogyan azt a közösségi oldalakon rendszeresen használjuk), hanem az összefogásban, odafigyelésben és szeretetben.
Fotó: Szilágyi Lenke
